Jeges esőcseppek karistolták végig az elszánt katona arcát, miközben zsákmányát hurcolta keresztül a kavicsos tengerparton. Hajában mocskos keze nyomát hagyta a vérrel színezett föld, szemeiben a pokol kénköves lángjai csaptak magasra, s arcán az izmokat a düh fogta béklyóba. Határozottan tartott célja felé, és egy pillanatra sem fogta el a vágy, hogy egy percre megpihenve, tekintetét végigjártatva a tájon, elmerüljön a lenyugvó Nap narancs hullámainak tengerében.
Nem, ő most harcolni akart, szembeszállni a bátorsággal és erélyességgel, szíven döfni az átkozott lelket, akiben e két jellem otthonra lelt. Pedig a lány még élni akart, fiatal testét hófehér menyasszonyi ruhába bújtatni, majdani férjét boldoggá tenni, végül gyermekeket szülni. A háború azonban közbe szólt, az életet legyőzte a halál, és az embereknek többé nem volt elég, amit magukénak tudhattak.
Akárcsak a fiatal katonát, akit egy szigorú apa nevelt engedelmességre és hazaszeretetre, nem elégített ki a haza nevében kiontott emberéletek. Dicsőségre szomjazott kegyetlenség szítta szíve, ám legbelül, ahol sötétség honolt, az egyedüli fényforrás az a reménysugár volt, mely minden pontosan végrehajtott parancs után pislákolt fel benne. Franz bármit megtett volna egy kedves vagy elismerő atyai szóért, ő kevéssel is beérte, hiszen hamar elvesztette az anyai kéz oltalmazó melegét. Akkor sem ellenkezett, amikor a francia vidékre törtek be, hogy felkutassák a békés kis falu házaiban bujkáló árulókat. Nem érdekelte, hogy családok életét fogja feldúlni, csak mert a hazugság szikráit vélte felcsillanni a szemükben. Az engedelmesség súlyos láncai csörögtek a csuklóján, és a kulcs nem volt más, mint feljebbvalójától az apjának küldött egy üzenete, amiben csupán egyetlen szó állt: tökéletes.
Miközben fegyverét a magasba tartva menetelt társaival is ez lebegett a szeme előtt, bár látását kezdte elhomályosítani a rémült embertömeg, ami fékezhetetlen csordaként vonult ki az udvarra. A hímek mellüket düllesztve védelmezték családjukat, a nőstények pedig egész testükkel próbálták elrejteni kicsinyeiket, persze hiába. A katonák tudták, hogy a sok hófehér arc mögött ott bujkál a fekete lelkű áruló, s nekik az a feladatuk, hogy rájöjjenek, kik is lehetnek azok.
Elaine is érezte a lelke mélyén, hogy a szerelem, legyen az bármennyire tiszta és igaz, soha nem fogja tudni elfeledtetni vele azt a szörnyűséget, amit tenni készült. Ephraimmal első találkozásuk emléke boldog pillanatokat csempészett azokba a röpke percekbe, míg a heves szívdobogása éles harangként kondult meg a mellkasában. Egyre csak az járt a fejében, hogy Isten nem hiába küldte hozzá Ephraimot, kivel sorsukat arany betűkkel írták fel az égre. Hogyan is ellenkezhetett volna a féltés és óvás ősi ösztönével, mely akkor buzgott fel benne, amikor a maroknyi német csapat fegyverdördülések közepette rontott a falu embereire. Nem a haláltól félt, hanem a megszámlálhatatlan percektől, amiket egyedül kell eltöltenie, és annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, kész volt feláldozni a szomszédait, a barátait, de még a családját is.
Franz szinte a csontjaiban érezte a vihar mágneses erejét, melytől égnek állt tarkóján a szőr, és bármennyire is tiltakozott a teste, a parancsot nem szeghette meg. Mielőtt belépett volna a kis nádtetejű ház ajtaján, utolsóként még felpillantott a baljós szürkében játszó égre, ahonnan tengerkék szemébe felhős fészkéből kiröppenő esőcsepp hullott.
A nappaliba érve megcsapat orrát a frissen faragott fa illata. A gyermekkorára emlékeztette, amikor az apja először adott kést a kezébe, hogy azzal formáljon az élettelen fadarabba életet. A halál mégis durván lökte ki kezéből a pengét, hogy más útra terelje a fiatal elme leleményességét. Halott anyjának koporsója az ő és apja keze nyomát dicsérte, s a könnye, amit érte hullajtott, láthatatlan, finom selyemként vonta körbe a fa ridegségét. A sarokba pillantva azonban nem koporsót látott, hanem bölcsőt, melyet piros rózsák díszítettek, és Franz már akkor eldöntötte, hogy ha mindenkit is, de a csecsemőt, akié e fekhely, nem fogja megölni.
Már-már kezdték átvenni az újonnan jött érzelmi a józan esze felett az irányítást, amikor neszezésre lett figyelmes. A szobából egy alakot látott közeledni, már a ravaszt is felhúzta, célra tartott, hogy majd szíven találja a bujkálót, amikor egy női sziluett bontakozott ki a sötétségből. A lány nehéz bádogedényével egyensúlyozott, hóna alatt szürke rongy lapult. Ruhája valaha zöldben pompázott, ám az idő múltával halványodott élénksége. Az arcát egyelőre eltakarta a félhomály, de mire elé ért, az ablaküvegen átszűrődő kevés fény engedni láttatta fiatal arcát, íves szemöldökét és sötétbarna szemeit, melyek tökéletes összhangban álltak sötétebb tónusú göndör hajával. Próbált nyugodtságot erőltetni görcsös izmaira, de míg lehajolt, hogy sikálni kezdje a padlót, fél szemét a katonán tartotta.
Mostanában gyakran dúlták fel németek a faluját, így már nem jelentett újdonságot számára a sok szőke, kék szemű férfi, ám aki most őt tüntette ki csodálkozó figyelmével, más volt. Világoskék írisze drágakőként csillogott a gyér félhomályban, és amikor találkozott a tekintetük, Elaine érezte, hogy a sok vért kioltó harcos a lelkébe lát. Félelem fogta el, az ajkai megremegtek, majd önkéntelenül pillantott a padlóra, és bár még csak ő tudhatta, hogy a deszkák alatt Ephraim lapul, talán túl sokat engedett sejtetni egyetlen félrecsúszott pillantásával.
- Miért van még mindig itt? - szólalt meg kisvártatva Franz.
- Nincs semmi takargatnivalóm, így hát semmi értelme, hogy kivonuljak az udvarra. Különben is, vár rám a házimunka – felelte vállvonogatva Elaine, majd felegyenesedett.
A férfinek nem kerülte el a figyelmét a lány bőbeszédűsége, és talán annak is megvolt az esélye, hogy az előbb nem véletlenül fixírozta annyi ideig a padlódeszkákat.
- Vagy éppen ellenkezőleg! Szökött foglyokat rejteget, és azzal próbálja meg elterelni a figyelmemet, hogy lyukat beszél a hasamba.
Elaine a nyakát nyújtogatta idegességében, Franz pedig örült, hogy hallgatott az ösztöneire, és tudatta az előtte álló lánnyal, hogy esze ágába se álljon cselhez folyamodni, mert azt észre fogja venni.
- Kutassa csak át a házat, itt bizony senkit sem fog találni.
- Sétáljon a falhoz! - utasította őt keményebb hangon, fegyverével a szeme közé célozva. - A kezeit kulcsolja össze a tarkóján, majd álljon terpeszállásba!
Ha pár órája még arra esküdött, hogy bármibe kerüljön is, ő megmenti a szerelmét, hamar megfordult a fejében, hogy könnyen áldozattá válhat. Remegő térdel lépkedett, nagy kortyokban szedve a levegőt. Izzadt tenyérrel támasztotta a falat, de félt megfordulni, nehogy idő előtt találkozzon a kéjsóvár tekintettel. A szíve majd meghasadt, hogy az ártatlanságát, melyet Ephraimnak tartogatott, most könnyen elragadhatja ez az idegen, és neki esélye sem lesz ellenkeznie. A könnyei eddig engedelmes szolgaként tettek eleget erős akaratának, ám az érzelmei heves lázadozásba kezdtek, így már nem tudta visszatartani a cseppeket, hát szabadjára engedte őket.
A következő pillanatban hideg puskacső hűsítette le tűzforró nyakát. Franz zajtalanul jelent meg mögötte, hogy végleg megtörje a lányt. Arra számított, hogy esdekelni fog az életéért, és önként adja a kezére a munkatáborból megszökött foglyokat, ám a lány tökéletes némaságba burkolózott. Csak az a pár csillogó könnycsepp keltett zajt, amint hangos koppanással a földre hullottak. A pszicho terror elérte a célját, az alany megtört, aztán eldördült egy lövés. Gyereksírás hangzott fel, jajveszékelés támadt, majd egy nő fájdalmában felordított. Elaine lehajtott fejjel állt, kezei a törzse mellé csapódtak, amikor anyja hangjára ismert. Vajon kinek a fejébe fúródott a lövedék, melyik szerette az, akit siratnia kell?
Franz újfent az emlékeibe temetkezett. Viszontagságokkal teli életében kevés örömre lelt, és amikor senki sem látta, utat engedett a könnyeinek. Látva a lányt, ahogy magába roskadt, saját magára ismert benne. Gyengéden a kezéért nyúlt, apró köröket írva le a kézfején, majd maga felé fordította.
- Hogy hívnak?
- Elaine – dadogott a sokktól a lány.
- Szép neved van, Elaine – mosolygott rá szelíden. - Az én nevem Franz – nyújtott neki barátságosan kezet, aztán közelebb hajolt hozzá. - Jól figyelj rám, kérlek! Tudom, kit rejtegetsz a padlódeszka alatt. Ha azt akarod, hogy ne halljon meg több ember, csak mert Te feláldozod magad érte, akkor azt kell tenned, amit mondok, mert egyedül én segíthetek neked – suttogta bizalmasan a lány fülébe, ám egy valakivel nem számolt: a kétségek között hányódó Ephraimmal.
Halk neszezést hallva megpördült a tengelye körül, ám a következő pillanatban egy férfi magasodott fölé, ökleit a magasba tartva, gyűlölettől szikrázó szemekkel.
- Mocskos fritz, a magadfajta miatt kell menekülnünk – vicsorgott vészjóslóan, majd jobb öklét Franz arcába mártotta.
Ephraimnak már csak annyi ideje maradt, hogy a kábulattól magába roskadt szerelmét kézen fogja, hogy megszökhessenek, de már az sem volt elég. Franz ujja tökéletesen simult a ravaszra, miközben leadta halálos lövést. A vérrel vegyült gerincvelő rózsaszínes cseppjei zápor módjára hintették be a szobát, miközben Elaine sikolyai visszhangoztak a falakról.
A katona megsemmisítette az ellenséget. A lány féreg módjára tekergőzött, körmeivel a kérges deszkába vájt, így araszolva az ajtó felé, majd amikor először szippantotta be a friss levegőt, már négykézláb egyensúlyozott tovább. A férfi pedig jogosan hihette, hogy szökni készül.
- Megölted őt, megölted – bömbölte a szeretett férfitől megfosztott szerelmes, majd arcon köpte a halál szőke hajú, kék szemű angyalát.
Egy ideig a földön viaskodtak, az arcukat a sebeikből folyó vér és sár lepte be.
- Elég legyen! - rikkantotta el magát az ezredes, majd kicibálta Elaine-t Franz öleléséből. - Schulze, álljon fel!
- Igen, uram!
- Mit művel? Hagyja, hogy egy koszos cseléd játszadozzon magával? Szánalmas – köpött a földre megvetően.
Franz-ban ekkor valami összetört. A tökéletesség illúziója egyszerre szertefoszlott, és ő ott állt megszégyenülve a parancsnoka előtt. Jeges rémület cikázott fel a gerincén, amint rájött, hogy ha ezt az apja megtudja, örök életre elpártol tőle. Vissza kellett hát szereznie a becsületét...bármi áron.
- Uram, félreérti a helyzetet. Eszem ágában se volt elengedni, csak egy kis szórakozásra vágytam – magyarázott blazírt arccal. - A zsákmány mindig akkor a legédesebb, ha meg kell érte szenvedni – húzódott gúnyos mosolyra a szája.
- Látja, ebben igaza van. Akkor hát mire várunk, kezdődjön a vadászat! - Fegyverével a lányra célzott, majd lőtt.
Elaine-nek nyomban cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy a következő golyó se találja el, ezért utoljára még visszanézett az édesapját sirató családjára, aztán futni kezdett az életéért.
Franz rögvest utána vetette magát, de némi előnyt adott neki azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdött, ám amint a partra értek, jó vadászhoz méltóan csapott le rá. Jeges esőcseppek karistolták végig az arcát, miközben zsákmányát hurcolta keresztül a kavicsos tengerparton...
A villámok karmok módjára vájtak a puha homokba, éles hangjukba a lány sikolyai vegyültek. A férfi durván a földre lökte őt, hullámos haját a víz simította ki, miközben pihegve nyeldeste a cseppeket.
- Mindent elrontottál! - mutatott rá Franz kétségbeesett arccal. - Segíteni akartam, hagynod kellett volna – rázta meg a fejét, majd a lány elé vetette magát. - Ahogy megjelentél az ajtóban, egyből elbűvöltél. Gyönyörű vagy, Elaine – simogatta meg az arcát. - Érted még az elveimmel is szembeszálltam volna, de az a bolond mindent elrontott, és neked most miatta kell meghalnod.
Franz könnyek között omlott Elaine karjaiba, ujjaival görcsösen kapaszkodott a szűzi testbe, ami kősziklaként állta a könnyek hullámait. Mindketten megtörten, szinte öntudatlanul ölelték egymást, a gondolataikat elfújta a szél, az érzelmeiket elmosta az eső. Kettejük közül azonban a férfi volt az, aki elvesztette az eszét. Szeretetet érzett a lány iránt, de a megaláztatást, amit miatta kellett elszenvednie, képtelen volt elfeledni. Sűrű pókháló módjára fonta be lelkében azt a kicsiny sarkot, amit kegyhelyként alakított ki ennek a francia a lánynak, ám ő becsapta, megszégyenítette őt a társai előtt, és nem volt más kiút, csak az, ha megöli őt. Finom kezekkel nyúlt a pisztolyáért, mintha csak porcelán tányért fogna, ujjai Elaine nyakszirtjére vándoroltak, aztán lőtt egyet, és utána még egyet...
Nem, ő most harcolni akart, szembeszállni a bátorsággal és erélyességgel, szíven döfni az átkozott lelket, akiben e két jellem otthonra lelt. Pedig a lány még élni akart, fiatal testét hófehér menyasszonyi ruhába bújtatni, majdani férjét boldoggá tenni, végül gyermekeket szülni. A háború azonban közbe szólt, az életet legyőzte a halál, és az embereknek többé nem volt elég, amit magukénak tudhattak.
Akárcsak a fiatal katonát, akit egy szigorú apa nevelt engedelmességre és hazaszeretetre, nem elégített ki a haza nevében kiontott emberéletek. Dicsőségre szomjazott kegyetlenség szítta szíve, ám legbelül, ahol sötétség honolt, az egyedüli fényforrás az a reménysugár volt, mely minden pontosan végrehajtott parancs után pislákolt fel benne. Franz bármit megtett volna egy kedves vagy elismerő atyai szóért, ő kevéssel is beérte, hiszen hamar elvesztette az anyai kéz oltalmazó melegét. Akkor sem ellenkezett, amikor a francia vidékre törtek be, hogy felkutassák a békés kis falu házaiban bujkáló árulókat. Nem érdekelte, hogy családok életét fogja feldúlni, csak mert a hazugság szikráit vélte felcsillanni a szemükben. Az engedelmesség súlyos láncai csörögtek a csuklóján, és a kulcs nem volt más, mint feljebbvalójától az apjának küldött egy üzenete, amiben csupán egyetlen szó állt: tökéletes.
Miközben fegyverét a magasba tartva menetelt társaival is ez lebegett a szeme előtt, bár látását kezdte elhomályosítani a rémült embertömeg, ami fékezhetetlen csordaként vonult ki az udvarra. A hímek mellüket düllesztve védelmezték családjukat, a nőstények pedig egész testükkel próbálták elrejteni kicsinyeiket, persze hiába. A katonák tudták, hogy a sok hófehér arc mögött ott bujkál a fekete lelkű áruló, s nekik az a feladatuk, hogy rájöjjenek, kik is lehetnek azok.
Elaine is érezte a lelke mélyén, hogy a szerelem, legyen az bármennyire tiszta és igaz, soha nem fogja tudni elfeledtetni vele azt a szörnyűséget, amit tenni készült. Ephraimmal első találkozásuk emléke boldog pillanatokat csempészett azokba a röpke percekbe, míg a heves szívdobogása éles harangként kondult meg a mellkasában. Egyre csak az járt a fejében, hogy Isten nem hiába küldte hozzá Ephraimot, kivel sorsukat arany betűkkel írták fel az égre. Hogyan is ellenkezhetett volna a féltés és óvás ősi ösztönével, mely akkor buzgott fel benne, amikor a maroknyi német csapat fegyverdördülések közepette rontott a falu embereire. Nem a haláltól félt, hanem a megszámlálhatatlan percektől, amiket egyedül kell eltöltenie, és annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, kész volt feláldozni a szomszédait, a barátait, de még a családját is.
Franz szinte a csontjaiban érezte a vihar mágneses erejét, melytől égnek állt tarkóján a szőr, és bármennyire is tiltakozott a teste, a parancsot nem szeghette meg. Mielőtt belépett volna a kis nádtetejű ház ajtaján, utolsóként még felpillantott a baljós szürkében játszó égre, ahonnan tengerkék szemébe felhős fészkéből kiröppenő esőcsepp hullott.
A nappaliba érve megcsapat orrát a frissen faragott fa illata. A gyermekkorára emlékeztette, amikor az apja először adott kést a kezébe, hogy azzal formáljon az élettelen fadarabba életet. A halál mégis durván lökte ki kezéből a pengét, hogy más útra terelje a fiatal elme leleményességét. Halott anyjának koporsója az ő és apja keze nyomát dicsérte, s a könnye, amit érte hullajtott, láthatatlan, finom selyemként vonta körbe a fa ridegségét. A sarokba pillantva azonban nem koporsót látott, hanem bölcsőt, melyet piros rózsák díszítettek, és Franz már akkor eldöntötte, hogy ha mindenkit is, de a csecsemőt, akié e fekhely, nem fogja megölni.
Már-már kezdték átvenni az újonnan jött érzelmi a józan esze felett az irányítást, amikor neszezésre lett figyelmes. A szobából egy alakot látott közeledni, már a ravaszt is felhúzta, célra tartott, hogy majd szíven találja a bujkálót, amikor egy női sziluett bontakozott ki a sötétségből. A lány nehéz bádogedényével egyensúlyozott, hóna alatt szürke rongy lapult. Ruhája valaha zöldben pompázott, ám az idő múltával halványodott élénksége. Az arcát egyelőre eltakarta a félhomály, de mire elé ért, az ablaküvegen átszűrődő kevés fény engedni láttatta fiatal arcát, íves szemöldökét és sötétbarna szemeit, melyek tökéletes összhangban álltak sötétebb tónusú göndör hajával. Próbált nyugodtságot erőltetni görcsös izmaira, de míg lehajolt, hogy sikálni kezdje a padlót, fél szemét a katonán tartotta.
Mostanában gyakran dúlták fel németek a faluját, így már nem jelentett újdonságot számára a sok szőke, kék szemű férfi, ám aki most őt tüntette ki csodálkozó figyelmével, más volt. Világoskék írisze drágakőként csillogott a gyér félhomályban, és amikor találkozott a tekintetük, Elaine érezte, hogy a sok vért kioltó harcos a lelkébe lát. Félelem fogta el, az ajkai megremegtek, majd önkéntelenül pillantott a padlóra, és bár még csak ő tudhatta, hogy a deszkák alatt Ephraim lapul, talán túl sokat engedett sejtetni egyetlen félrecsúszott pillantásával.
- Miért van még mindig itt? - szólalt meg kisvártatva Franz.
- Nincs semmi takargatnivalóm, így hát semmi értelme, hogy kivonuljak az udvarra. Különben is, vár rám a házimunka – felelte vállvonogatva Elaine, majd felegyenesedett.
A férfinek nem kerülte el a figyelmét a lány bőbeszédűsége, és talán annak is megvolt az esélye, hogy az előbb nem véletlenül fixírozta annyi ideig a padlódeszkákat.
- Vagy éppen ellenkezőleg! Szökött foglyokat rejteget, és azzal próbálja meg elterelni a figyelmemet, hogy lyukat beszél a hasamba.
Elaine a nyakát nyújtogatta idegességében, Franz pedig örült, hogy hallgatott az ösztöneire, és tudatta az előtte álló lánnyal, hogy esze ágába se álljon cselhez folyamodni, mert azt észre fogja venni.
- Kutassa csak át a házat, itt bizony senkit sem fog találni.
- Sétáljon a falhoz! - utasította őt keményebb hangon, fegyverével a szeme közé célozva. - A kezeit kulcsolja össze a tarkóján, majd álljon terpeszállásba!
Ha pár órája még arra esküdött, hogy bármibe kerüljön is, ő megmenti a szerelmét, hamar megfordult a fejében, hogy könnyen áldozattá válhat. Remegő térdel lépkedett, nagy kortyokban szedve a levegőt. Izzadt tenyérrel támasztotta a falat, de félt megfordulni, nehogy idő előtt találkozzon a kéjsóvár tekintettel. A szíve majd meghasadt, hogy az ártatlanságát, melyet Ephraimnak tartogatott, most könnyen elragadhatja ez az idegen, és neki esélye sem lesz ellenkeznie. A könnyei eddig engedelmes szolgaként tettek eleget erős akaratának, ám az érzelmei heves lázadozásba kezdtek, így már nem tudta visszatartani a cseppeket, hát szabadjára engedte őket.
A következő pillanatban hideg puskacső hűsítette le tűzforró nyakát. Franz zajtalanul jelent meg mögötte, hogy végleg megtörje a lányt. Arra számított, hogy esdekelni fog az életéért, és önként adja a kezére a munkatáborból megszökött foglyokat, ám a lány tökéletes némaságba burkolózott. Csak az a pár csillogó könnycsepp keltett zajt, amint hangos koppanással a földre hullottak. A pszicho terror elérte a célját, az alany megtört, aztán eldördült egy lövés. Gyereksírás hangzott fel, jajveszékelés támadt, majd egy nő fájdalmában felordított. Elaine lehajtott fejjel állt, kezei a törzse mellé csapódtak, amikor anyja hangjára ismert. Vajon kinek a fejébe fúródott a lövedék, melyik szerette az, akit siratnia kell?
Franz újfent az emlékeibe temetkezett. Viszontagságokkal teli életében kevés örömre lelt, és amikor senki sem látta, utat engedett a könnyeinek. Látva a lányt, ahogy magába roskadt, saját magára ismert benne. Gyengéden a kezéért nyúlt, apró köröket írva le a kézfején, majd maga felé fordította.
- Hogy hívnak?
- Elaine – dadogott a sokktól a lány.
- Szép neved van, Elaine – mosolygott rá szelíden. - Az én nevem Franz – nyújtott neki barátságosan kezet, aztán közelebb hajolt hozzá. - Jól figyelj rám, kérlek! Tudom, kit rejtegetsz a padlódeszka alatt. Ha azt akarod, hogy ne halljon meg több ember, csak mert Te feláldozod magad érte, akkor azt kell tenned, amit mondok, mert egyedül én segíthetek neked – suttogta bizalmasan a lány fülébe, ám egy valakivel nem számolt: a kétségek között hányódó Ephraimmal.
Halk neszezést hallva megpördült a tengelye körül, ám a következő pillanatban egy férfi magasodott fölé, ökleit a magasba tartva, gyűlölettől szikrázó szemekkel.
- Mocskos fritz, a magadfajta miatt kell menekülnünk – vicsorgott vészjóslóan, majd jobb öklét Franz arcába mártotta.
Ephraimnak már csak annyi ideje maradt, hogy a kábulattól magába roskadt szerelmét kézen fogja, hogy megszökhessenek, de már az sem volt elég. Franz ujja tökéletesen simult a ravaszra, miközben leadta halálos lövést. A vérrel vegyült gerincvelő rózsaszínes cseppjei zápor módjára hintették be a szobát, miközben Elaine sikolyai visszhangoztak a falakról.
A katona megsemmisítette az ellenséget. A lány féreg módjára tekergőzött, körmeivel a kérges deszkába vájt, így araszolva az ajtó felé, majd amikor először szippantotta be a friss levegőt, már négykézláb egyensúlyozott tovább. A férfi pedig jogosan hihette, hogy szökni készül.
- Megölted őt, megölted – bömbölte a szeretett férfitől megfosztott szerelmes, majd arcon köpte a halál szőke hajú, kék szemű angyalát.
Egy ideig a földön viaskodtak, az arcukat a sebeikből folyó vér és sár lepte be.
- Elég legyen! - rikkantotta el magát az ezredes, majd kicibálta Elaine-t Franz öleléséből. - Schulze, álljon fel!
- Igen, uram!
- Mit művel? Hagyja, hogy egy koszos cseléd játszadozzon magával? Szánalmas – köpött a földre megvetően.
Franz-ban ekkor valami összetört. A tökéletesség illúziója egyszerre szertefoszlott, és ő ott állt megszégyenülve a parancsnoka előtt. Jeges rémület cikázott fel a gerincén, amint rájött, hogy ha ezt az apja megtudja, örök életre elpártol tőle. Vissza kellett hát szereznie a becsületét...bármi áron.
- Uram, félreérti a helyzetet. Eszem ágában se volt elengedni, csak egy kis szórakozásra vágytam – magyarázott blazírt arccal. - A zsákmány mindig akkor a legédesebb, ha meg kell érte szenvedni – húzódott gúnyos mosolyra a szája.
- Látja, ebben igaza van. Akkor hát mire várunk, kezdődjön a vadászat! - Fegyverével a lányra célzott, majd lőtt.
Elaine-nek nyomban cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy a következő golyó se találja el, ezért utoljára még visszanézett az édesapját sirató családjára, aztán futni kezdett az életéért.
Franz rögvest utána vetette magát, de némi előnyt adott neki azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdött, ám amint a partra értek, jó vadászhoz méltóan csapott le rá. Jeges esőcseppek karistolták végig az arcát, miközben zsákmányát hurcolta keresztül a kavicsos tengerparton...
A villámok karmok módjára vájtak a puha homokba, éles hangjukba a lány sikolyai vegyültek. A férfi durván a földre lökte őt, hullámos haját a víz simította ki, miközben pihegve nyeldeste a cseppeket.
- Mindent elrontottál! - mutatott rá Franz kétségbeesett arccal. - Segíteni akartam, hagynod kellett volna – rázta meg a fejét, majd a lány elé vetette magát. - Ahogy megjelentél az ajtóban, egyből elbűvöltél. Gyönyörű vagy, Elaine – simogatta meg az arcát. - Érted még az elveimmel is szembeszálltam volna, de az a bolond mindent elrontott, és neked most miatta kell meghalnod.
Franz könnyek között omlott Elaine karjaiba, ujjaival görcsösen kapaszkodott a szűzi testbe, ami kősziklaként állta a könnyek hullámait. Mindketten megtörten, szinte öntudatlanul ölelték egymást, a gondolataikat elfújta a szél, az érzelmeiket elmosta az eső. Kettejük közül azonban a férfi volt az, aki elvesztette az eszét. Szeretetet érzett a lány iránt, de a megaláztatást, amit miatta kellett elszenvednie, képtelen volt elfeledni. Sűrű pókháló módjára fonta be lelkében azt a kicsiny sarkot, amit kegyhelyként alakított ki ennek a francia a lánynak, ám ő becsapta, megszégyenítette őt a társai előtt, és nem volt más kiút, csak az, ha megöli őt. Finom kezekkel nyúlt a pisztolyáért, mintha csak porcelán tányért fogna, ujjai Elaine nyakszirtjére vándoroltak, aztán lőtt egyet, és utána még egyet...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése