Belém fogódzott mint riadt kisgyerek,
s kapaszkodott, kapaszkodott rémülten
a morajló, vad félelem felett -
Megbénult ajkamról hang nem jött,
égre szegezett a néma tekintet
s míg halálsikoly és rémület között
a lélekbe fagyott a szeretet,
a tél egy aprót rám kacsintott,
s a tavasz orvul, huss!, belibbent.
Láttam, éreztem, kedélyemre
az alattomos tavasz hogyan hat,
s mint vetem meg üres szívemben
az elárult, színtelen téli napokat-
Sóhajom ólmos fáradt szárnyalás,
ajkam csüggedten lebiggyed,
mert a démoni tűz a lelkemben
érzéki, vad, buja táncra kelt.
Eljött a tavasz! Illatok árján
árvizet kap a szomjazó föld
kincseit már rég szétosztogatta -
madárdallal üzen az ébredő völgy.
Súlyos létembe ki hoz örömeket?
Ki ad nekem inni az élet vizéből?
Ki szeretgeti meg fáradt, öreg testem?
A tél hű volt, s én mégis tavaszt lestem….
Na, jó, akkor ennyi. Mondjunk szépen búcsút:
te jobbra mégy, nekem balra van utam.
Ne mondd, hogy csalódtál! Ne keress szemeddel!
Légy inkább méltó ahhoz, aki vagy.
Vagy legalább próbáld, próbáld meg szívem.
Álmunk, amely szép volt,
szépen érjen véget,
ne a pusztulásról
szóljon most az ének!
Majdnem mindegy, mi volt:
szerelem, vagy átok ?
Visszahozta mégis
a szép ifjúságot…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése