Tavaszi este

Ma kedvem volna valami jóhoz;
tánchoz, dalhoz, nótaszóhoz,
de a fák közt megtörik az alkony,
s valahonnan, távolból az éj ígérkezik.
Minden kék és sötétlila most,
a bogár a fűben, míg kéken szalad,
lila morzsát hengerget sebesen
és elillan egy pillanat alatt.

A hold lassan feltűnik az égen
hömpölygő fényekkel halad
aranycsillámot szór szanaszéjjel -
 menekül a sötétkék és lila alkonyat.
Minden kék és aranyszínű most,
a tücsök míg cirrent, aranyhangot sző,
árnyéka kéklik, hosszúra nyúlik,
s árnyalak árnyat szül – éjszaka lesz.

Azután

Hozsannás éjjel volt
tücskök ciripeltek
lágy dal szólt egy ház ablakából
zúgva adogatták megrészegülten
a tömeg megvadult
vért kiáltó szavát.

Hozsannás éjeken
nem szólnak a tücskök
zártak, s némák  már az ablakok
kijózanodva sír , gyászol ma a nép
a tömeg jajgatva
vérét kínálja fel.

Húsvéti ébredés

Most boldog verset szeretnék írni,
láncra fűzött szavakkal gyöngyöket,
de részeg gajdolás zúg fülembe,
s csörömpöl az utcán a göngyöleg.
Valaki autóra pakol zörgő rekeszeket
melyekben bor volt, vagy valami üveg,
s üveg koccan üveghez, majd csattan,
káromkodik a munkás, emelget,
indít, s nem hagy mást maga után
csak káromkodást, és cserepeket.
A részeg egy percre elhallgat,
fülére húzza szakadt sapkáját,
körültekinget, s elmereng;
Körötte buszra szállnak az emberek.
Indul a reggeli sietős menet,
váll kíméletlen vállhoz préselődik,
valahol felsír egy kisgyerek,
öregasszony motyogva nézi,
adnak-e neki ma is helyet.
Záródnak az ajtók, a busz útra kel.
A részeg leül egy padra, s énekel
míg szatyrában kotor,
s csak úgy megszokásból,
újságpapírt húz elő, vág a szalonnából,
meg boros palackot markolász,
kortyol, s a kortyban halk fohász.
Egy rigó a fán éhesen lesi,
s a részeg a kenyérből vet neki.
Kóbor macska kurrog rá most félve,
meglapul, lesi, kérhet-e? …
Az ember arca egyszer csak felragyog,
füstös bőrén a sok ránc szétszalad,
olvad a hó, s a jég körötte,
virágba borul a téren a pad:
Valaki könnyű léptekkel halad,
s megáll a csavargó előtt;
a szótlan fohász hozta el Őt?
Mosolyog, de szeme csupa könny,
Vele a tavasz is közelebb jön!
Az ember lassan, mélán fölnéz,
s vállára simul egy könnyű kéz.

Kell egy DAL!

Kell egy dal, hogy együtt énekeljünk.
Kell egy dal, hogy együtt ünnepeljünk.
Kell egy dal, hogy összefogja lelkünk.
Kell egy dal, hogy egy legyen nemzetünk.

Ezt a dalt mondd, ki fogja megírni?
Ezt a dalt mondd, hol kéne keresni?
Ezt a dalt jaj, nem lehet megírni.
Ezt a dalt csak sírni lehet, sírni.

nőnapra

magamnak írok csak
bűvöl az este
kajánul bujkál a hold
sápadt teste
fényét teríti
teste testemre
elcsábít a hold
veszedelemre

magamnak írok most
nem látja senki
rímet vetek rímre
varázsát belengi
sóhajos- kényes
titkaim láza
magamnak álmodott
gyönyörű nászra



magamnak írtam ezt
tavaszi álom
köszöntöm magamat
szókból szőtt virágom
csokromat szirmonként
szavakra szedve
titkon  ágyamba’ ma
szétszórom rejtve


magamnak írok ma
közel az este
bujkál a hold is
arcomat lesve
szétszórt szirmok között
szendereg egy álom
könnyekkel öntözi
hervadt virágom

Csak ma

Csak ma szeress engem.
Holnap már új minden.
Holnapomba nem férsz bele -
csak ma szeress engem.

Csak most legyél velem.
Holnap már új nincsen.
Tegnapommal játszhattál is -
maradj meg még nekem.

Csak ma hagyj el engem.
Holnap nem bírnám el:
belenőttél életembe,
ne hagyj már elmennem.

Csak most maradj velem!
Holnap minek holnap?
Te nélküled minden holnap
el fog veszni bennem.

Az utolsó hang

Az utolsó hang

Még zeng a húr,
még feszül az agy,
még sóváran vágyik
egy hang után,
még moccan a kéz,
még dobban a láb,
még messzire lát
a szó után,
de lassan már ködben
úszik a táj,
pirosan világít  haldokló
fák lombja,
s amint a tükörbe pillant,
meglátja:
nem  a fák,
nem a húr,
nem a hang marad el:
csak ő az aki
csöndben távozik.

A hiú hóemberek

Volt egyszer, hol nem volt,
volt egy ház, kicsi volt.
Kicsi háznak nagy-nagy kertje:
ott történt meg ez a mese.


Hullt a hó, fújt a szél,
kegyetlen volt a tél:
csikorogva dérbe fordult,
mérgelődött, fagyot dúlt-fúlt,

jégcsapot dermesztett,
hópelyhet csipkézett,
állat, ember kinn nem maradt, 
melegedett tető alatt.


Éjfél jött, és a hold
egy felhőből pislogott.
Ám egyszer csak mit vesz észre?
Két hóember áll a kertbe’!


Hó pocak, hó csoda;
répából az orra!
Állnak büszkén arra várva,
ki áll meg, hogy megcsodálja?

Hopp, egy kis nyúlgyerek!
Kerítésen át esett,
menekülve a farkastól.
Összerezzen az árnyaktól,

s eléjük hempereg.
- Nini! hó-… emberek!
És az orruk sárgarépa!...
Összefut a kis nyúl nyála.

-  Kedves hóemberek!
Itt vidéken lehet,
nem hallották kegyetek tán:
hogy is mondjam… nem divat már…

ez a sárgarépa.
Divatosra szabva -
minden modern hóembernek –
nem haragszanak kegyetek?...-


picike az orra,
s nem ilyen otromba!
Összenéz a két hóember,
hogyan  is lehetne  siker


csodaszép külsejük,
ha ily’ csúf a fejük!
Szól az egyik: - Kérlek, nyuszi,
segíts nekem megszépülni!


Legyen pisze orrom,
répámat utálom!
Legyek szép, s divatos végre,
és ne legyek nevetsége

városi rokonnak!
- Ne érezd jogodnak,  –
csattan föl a másik ember,
s szájából a hó kifreccsen,

ahogy háborogva
kiált a másikra -,
hogy a kedves nyuszi gyerek,
előbb téged szépítsen meg!

 - Nyugalom, nyugalom,
nem kell az izgalom!
Tudjátok mit? Majd fölváltva
szabok kettőtök orrába

divatos szépséget.
Hasztalan mérgetek!
Tudjátok, én mester vagyok,
s egy-kettőre készen állok!

Azzal két lábra áll,
 s felváltva farigcsál.
Később tele hassal piheg...
Két hóember illeg-billeg,

s várják, a nap keljen,
s összemérjék ketten,
ki lett a legszebb az éjjel,
nem tudják, hogy: „többet ésszel”…

Sugarait nyújtva
kél a nap és gyújtja
vidám madár seregeknek
üde dalos jó kedvüket,

s uramfia, mit lát!
Két karikatúrát;
két hóember alig-orral,
veszekszenek épp nagy garral,

melyikük a szebbik,
és pont azon perlik
egymást, s minden arra járót,
mondják meg nekik a valót…,

de hiába minden!
Döntőbíró nincsen.
Erre a két hóemberünk
így szól: - Legyen bíránk nekünk


fenn a magas égen
Nap uraság. Nézzen
ránk, és aztán határozzon,
s elfogadjuk, bármit mondjon…

- Drága butuskáim…
Minek ez a nagy kin…
Szebbek, jobbak nem lettetek -
Ítélkezzek? Szeretnétek?

Felhőt sóhajt, legyint,
havat szitál megint,
s dönt, bár nehéz, kimondja;
akit megérint sugara,

az legyen a győztes.
Arca előtt szőttes,
úgy nyúlnak ki a sugarak,
s olvadozik a két alak…

- Ó, de boldog vagyok,
sóhajtottak nagyot…
- Érzem, hogy a napsugarak
engem, engem cirógatnak!

- Ne hidd! –szól a másik,
s lassan olvadozik,
szétterülve az udvaron .
Érzem minden porcikámon,

én vagyok a szebbik…
Mind a ketten zengik,
s mire a nap véget ér már
elolvad a hóember pár.

Kacag a nap rajtuk:
érdekli is bajuk!
Szétárasztja meleg fényét,
ünnepli a tavasz jöttét -

földből virág sarjad,
ágon bimbó fakad,
fű serken a fagyos kertben,
s volt, nincs már a két hóember.

Ennyi volt, s nincs tovább…
Értsd meg: nincs ostobább,
mint ki többre tartja magát,
s pereli a másik… orrát.

A szeretet koldúsa

Sohasem ölelték,
sohasem csókolták.
Féltő szeretettel
sohasem karolták.

Nem tanult szeretni,
de tanult gyűlölni,
nem tanult sírni sem,
de úgy tud nevetni!

Sohasem ölelik,
sohasem csókolják,
út mellé zuhanhat:
ott is félre rúgják.

Élt-e, vagy álom volt?
Nem kérdezi senki.
Várt, csak várt a  jóra,
s ennyi jutott neki.

Befejezetlen

Előhang
Úgy jöttem a világra, hogy nem akartam lenni.
Úgy kell majd távoznom, hogy nem akarok menni.
KI kérdi meg, miért, s meddig maradok,
s én utánam  maradnak-e súlyos mondatok?


Így jöttem: üresen, meztelen,
mikor a  hajnal épp megérkezett,
s ruhátlan lelkemre formált
egy habos, narancs-szín felleget.
Nyöszörögve, még zárt szemekkel,
mint aki tudja, közeleg a lét,
szorítottam súlyos szemhéjaimmal
a nemlét vágyott, féltett  gyönyörét.
De hiába. Valaki szólt, illant a varázs,
öleltek, vertek, forgattak kezek,
fém koccant fémhez, s az anyaméh
pulzáló árulása világra vetett.

Önkéntelenül is csendért kiáltok.
De harsan a szó, lüktet az agy,
s a gondolatok forrongó kohója
kioltja  a készülő mondatokat.
Ki mondja meg, meddig maradhatok?...

Ki őrzi meg a titkaim?

Titkaim, ha mind lelepleződnek,
ki törli le majd a könnyeimet,
ki nyújt majd át egy batiszt-lepedőt,
hogy elszenvedhessem
az elszenvedhetőt,
a kívánságot, melyet vérrel mostam le -
ki őrzi meg féltett titkaim?

Nővé válni egy perc volt csupán... 
A Nagy Tervbe így illettem be,
így fejtegettem az élet titkait,
s így gyűjtögettem a magam kincseit
szépségesen, egyedül, magamnak,
míg lényemet széjjelosztogattam,
s a foszlányokból egésszé mégis így váltam.
Ezt nyújtom át szakadt életemből,
tenyerem sebeket rejteget,
arcomon a könny megkérgesedett,
mégis, mégis hiszem:
az élet mostanra lett teljes: velem.
Lágyság, keménység, magány, boldog öröm,
ha nem lettem volna, hogyan is öröklöm,
a Szent, a Nagy, az Élni-akarást,
melybe belepusztul a halhatatlan vágy,
amelyért élek, és újra élek, s újra, újra!...
Ki tudja, hová visz majd, milyen útra,
hegyre föl, vagy le a földi mélybe,
segítség nélküli feneketlenségbe...

Szerelem, gyere! Mutass az Életre,
nem vágyom most nagy célokért égni,
sem magamat a csillagokhoz mérni,
nem! Csak szeretni akarok.
Elcsöndesedve, elégedetten. Elégve.


Titkaim, ha mind lelepleződnek,
ki törli le majd a könnyeimet?
Ki fogja meg reszkető kezem?
Hogy elszenvedhessem,
mi elszenvedhetetlen:
a kívánságot, melyet vérrel mostam le.
Ki őrzi meg féltett titkaim?...

A múlt árnyai alatt

A múlt árnyai között
vad sikolyok, vigyorgók arcok
arról suttognak: meghalok,
leplek takarják meztelen lelkemet,
magát mutogató haragok,
emlék, zajongás, ostoba élni akarás
dühe száll szívemre, szememre –
felriadok;  a magány
hangos, kiáltó nevetése:
-ne félj, én nem engedlek el! -
enyém vagy, megszereztelek,
suhognak az öreg, rongyos leplek,
arcomra pók szövi hálóját,
rezzenetlen figyel, mozdulok-e?

De a halottak soha sem mozognak.

Ostoba óda

Gyilkos a szó, megöli a csendet
s nem ad a helyébe semmit se’ ;
ahol egy mosoly, ahol egy ölelés
elég, ott gyilkol, öldököl egyre.


                    ***

Őssejtjeim még visszasírják a múltat,
ahol egyszer csak berobbantam a mába
hordozva örök éjt, és nappalt is egyre,
megcsöndesedve, megcsöndesedve…
Így lettem örök ős és örök élet hordozója
meg kín, és halál, meg élet, bántó
szavakkal gyilkolni kész alkotás,
megálmodott csaló és csalódás
a mindenség hordozója, ember.

Méltóságom szívedbe vésve,
homlokomon cipelem, s elődbe adom,
nézd, nincs már semmi titkom,
kincseim is széjjelosztogatom,
s legyen a tiéd mindenem:
egy naprendszer, mely  belőlem támadt,
alázatom az Alkotónak,
győzelmem, melyet fájdalommal szültem
s üres kezem, kihűlt szívem,
el nem csókolt csókjaim,
ölelések, beteg magam, varázslat,
s az örök magány mely megoszthatatlan.
Ezt mind neked adom.
S így leszek kifosztottan is gazdag,
mert tiéd  egész világom.

                   ***

Háborgó lelkem láza lassan aláhull,
s alázatosan leborul Ura előtt,
és míg a mindenség dallal ringat el,
az álom lassan szétterül.

Ott látom hunyt szemem mögött
két kezed, imára kulcsolod,
S hallgatva szavak nélkül is
megértem minden mondatod.

Görbe tükör

Görbe tükörből nézlek;
hol közel, hol távol vagy, szívem,
gyengéd virágszirmok közt bandukolva
illatárban dúdol a tavasz velem.
Meg-meg torpan a kandi nap sugára,
méhet dongat kacér virágsereg,
széttárult szirmuk közt elmélyülő csöndben
édes méz csurran, nektár csepeg.
 
 

Március 15-ére

Békével jöttem,
nem haraggal,
dacolva minden
nagy viharral,
átkot hoztam,
észrevétlen,
belehaltam, hogy
eddig vittem.

Haraggal jöttem,
nem békével,
megalkuvóknak
nem béke kell,
áldást hoztam
két marokkal,
belehaltam, míg
szétosztottam.

Adjon az Isten
szép napokat,
átok helyett
áldásokat.
Szép reményhez
pártfogókat,
hamis helyett
igazakat.

 
 

Nem alkuszom!

Szerettem volna tenni
nagy dolgokat, sokat!
Egeket rengetni, küzdeni,
harcból győztesen kikerülni,
ezreket megmozgatni hős oldalamon,
babérkoszorúmból megfőzni teámat,
de… lényem törpesége töprengésre ítélt.
Ki vagyok én? Hol a helyem?
Hogyhogy ennyire aprócska lettem
s nem holmi hős, modern hérosz, ókori celeb,
csak egy szomszéd a szomszédom felett,
a mindig legkisebb, a félteni való lány,
majd törékeny öregasszony,
kopott rím-szabdaló, kilenc hónap talány,
s nem egy aprócska ékszer az emberiség
feltörekvésének hajnalán.

Nem alkuszom! Ha fájnak is az előre
nem látható holnapok,
megyek délcegen, átsuhanva álmaimon,
,mint torz ablakokon, de:
nem alkuszom! Én én vagyok,
énségem minden rossz felével,
s ha mégis eljön egy jobb holnapom,
kívánok hozzá sok szerencsét,
s a szerencse mellé téged is,
mint énem legtisztább felét.
 
 

Hiába minden?

           Mikor már nem volt mit mondanunk,
és már hiába vártunk,
amikor kihűlt minden:
akkor jött közénk az Isten.
           Megfogta kezed és kezem,
éreztem, remegsz, én is remegtem,
nem tudtam szemedbe nézni,
csak némán álltam és féltem.

           Féltem, hogy elmész és nincs tovább!
Hol van a szó, mely visszatart?
Könnytelen, kétségbe esve,
dermedten néztelek egyre.
         Akkor a szerelemes Isten
átölelt gyengéden minket,
összeölelte megint életünk,
s a szerelem új hévre támadt bennünk.
  
  

Sosem múló kegyelem

Ha elhagytak is, s a remény néma árnya
többé már nem vetül életem fájára,
ha százszor is üvölt lelkemből a magány:
Te mindig velem vagy, mindenható Atyám.

Hogy jöhetnék eléd, én, a bűnös, céda
ki lelkem eladtam sok-sok hamis célra?
Könnyeimmel, íme, lábadat öntözöm,
s bűneimet bánva lelkemet kiöntöm:

tisztíts meg izsóppal, és én megtisztulok!
Többé szeretetet mástól nem koldulok.
Mint királyi gyermek, magam méltósága
hirdeti fenséged, nagyságod a mába'.

Átkozott mind, aki embertől vár jóra:
az emberi szív és indulat csalóka!
Ma még szeret, holnap: könnyű szívvel vet el,
nevet ad a mának, gúnyt űzni se restell,

de Te, Atyám, tudom, sosem hagysz el engem,
mert Te nem olyan vagy, mint sokszor az ember,
Tenálad az igen valóban igen lett,
s adtad minékünk a legnagyobb Igened.

Fogadd hát hálámat, szívemből szól e dal,
Veled az élet bár küzdelem: diadal!
S míg itt még harcolnunk, küzdenünk kell egyre,
Reménységünk vezet Hozzád el a Mennybe.
  
  

A Csend

A Csend merengve ült
régi kőkeresztjén.
Tollászkodva, vén madárként,
ki látogatja majdani helyét,
harsányan bújt meg a sírók
reszkető könnycseppjeiben,
a sírásók izzadságszagában,
s hullt maga is a lehulló
koporsón koppanó
kemény göröngyökben.
- Uhu-hu, uhu-hu,
rikkantott akkor egy éji madár,
s a Csend riadtan takarodott el:
összeszedte magát a
könnycseppekből,
az izzadságból,
a kőkeresztről,
mert mindennél riasztóbban
érkezett meg a valódi halál.
 
 

Az eskü

Az eskü
(népi rege)

Elmegy a legény,
csókot vet a lánynak,
táncolva a paripa
neki a csatának.

Mit búg a galamb?
Kinek szól a nóta?
Harminc legény elindul;
száll a rege róla.

Harminc a galamb,
dúlt fészkében várja
hazatérjen kedvese,
szívbéli mátkája.

Telt, múlt az idő,
béke száll a tájra,
huszonkilenc hazatér,
egy hiába várja,

jöjjön haza már.
Száll a fohász érte,
jaj, csak nem baj, betegség,
vagy valami érte...

Sápad a leány,
galamb vére hullik,
éjszaka hűvösében
lám egy árnyék nyúlik

ott marad mégis
odaáll az ágyhoz
a zokogót vigasztalni...
Vagy valakit átkoz?

Telt, múlt az idő,
béke van a tájon,
menyegzőt zeng a harang,
öröm ének szálljon!

Burrog a galamb,
huszonkilenc vének
összegyűlnek a kapuban,
templomi zenésznek.

Libben fátyola,
boldog ara lépked,
szent esküvel hitet tesz
már egy más legénynek.

Surrog galambszárny,
vad galambok jönnek,
nekicsapnak vad dühvel
a nászi menetnek.

Nincsen se sikoly,
se rettenet hangja,
némán hull az ifjú férj
földre, vérbe fagyva.

Surrog galambszárny,
szelíd burrogással
huszonkilenc galamb száll
alkonyi varázzsal.