Mondd csak, Te hiszel a Végzet láthatatlan kezében, aki az idők előtt összeköt két ember, hogy a homokszemek pergése során, az élet tengerén találkoznak, majd örökre együtt maradjanak?
A harmat cseppeken, lágyan csillant meg a felkelő nap első sugara, de egy puha talp, már felverte az ébredő természetet. A lány halkan suhant a réten… ő akart lenni az első, aki felköszönti Joe-t születésnapján.
-Már évek óta ismerték egymást, és a leány szíve hozzá láncolódott a sráchoz. Nem is tudta, hogy igazán mi fogta meg benne, lehet, hogy egyszerűen csak azok a zöldes szemek, amik oly meleget árasztottak magukból, mint a tenger… és ugyan annyi titkot rejtettek. Lea soha nem hallotta Joe-t panaszkodni, vagy, hogy mesélne neki az életéről, pedig szíve minden dobbanásával erre vágyott.. . Körülötte mindenki érezte, hogy vonzás van közöttük… ahogy ő is, de erre megerősítést soha nem kapott.
– Hangosan kapkodta a levegőt, ahogy futott, minden erejét beleadva, hogy az általa készült torta idején, a helyén legyen. Egy kis apróság volt csupán, de szíve minden szeretettével készült.
- Esetleg az fogta meg, hogy oly lelkesen vett részt a programokban? Vagy, hogy oly természetes módon segített másokon? Esetleg a humora? Nem tudta ezekre a pontos választ, de nem is érdekelte, mert érezte, hogy…
- Már közel járt a folyóhoz, mely partján ott állt a piciny Japán építésű ház. Szerettet volna itt lenni többet, de az élet nem így hozta.. ugyan nyáron sokat voltak együtt, ezután mindenki élte a saját kis életét.. külön..
Ő is megpróbálta, de érezte, hogy nem találja a helyét, mert már megtalálta, Joe mellett. Mégis, a srác…
- Ahogy futott tovább az erdőben, a haja lobogott, mint az oroszlánsövény, és egy könnycsepp hullott alá. Rossz érzés fogta el, mintha nem örülne majd annak, amit látni fog, ha oda érkezik végre. Mégis ennek ellenére, bizakodott, és tovább futott. Rémült madarak reppentek fel, elhagyva párjukat, családjukat és fészküket, a békák lustán a folyóba ugrottak, és elmerültek a víz adta biztonságban. A Nap félénken eltakarta magát egy bárányfelhővel.. megállt az idő, ahogy Lea ott állt a kis ház ablakánál, és… A szíve tovább vert volna mellkasában, a kifáradástól, ha nem abban a pillanatban törik össze, ahogy a földre ejtett torta. Joe, ott feküdt az ágyikójában, és békésen szendergett… szerelmének karjai között.
Lehet, hogy néha, tényleg összeköt minket egy vörös fonál, mely csak idővel mutatja meg magát… én hiszek benne, mert hinni akarok, de Te, elengedted most…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése