"- A vers csak léha, üres fecsegés,
csak füst, csak hangulat,
gyorsan illó homály,
kérkedő dísz dús mondatok ormán
s míg örömnek kétes: nem örömadó!
Olykor bánatos, ám bánatnak se jó
cafrang, mondandója
ritkán érthető!
Mert egyszerűen csak:
sok szó-keltető!"
Így zeng professzorom
mérges- morgós hangja.
Én, a diák, fejemet lehajtva
hallgatom, szemeim
lesütöm, ne lássa
potyogó könnyeim
harsogó szavára.
"- A magyar nyelv - nos, jól figyelj, fiam! -,
nem hajbókol francia példára!
Nincsen férfirím!
Nőrímet sem ismer!
Jó lesz minékünk
néhány... hexaméter..."
"- Esetleg spondeus,
trocheus? - kérdezem."
"- Ejnye, hogy! ... no, nézd csak!
Majdnem, hogy kimondtam!
Eriggy innen, menj el
Amíg dolgod jól van! ...
Ismerkedj inkább
a szép latin nyelvvel."
Így történt, hogy aztán eltéptem verseim.
Inkább megtanultam építeni hidat,
mérnök lettem, aki utakat tervez
orvos, aki hallja a szív hangjait
meg tanár, aki diákot fegyelmez -
de nem hallom többé
a szó dallamait.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése