Krónikus bel.

Költői megfogalmazása egy irreverzibilis ténynek. A csontig leélt életek tárháza, a nemlét kapujában ácsorgók utolsó menedéke, egy fedeles buszmegálló, hogy a járat érkezéséig se essen rájuk az eső. Krónikussá vált hosszú lét, krónikus utolsó napjai. Megint csak a várakozás. Egy végigvárt élet utolsó állomása, ahol megint csak várni kell, mert az embernek soha senki nem mond semmit. Az évtizedek szélmalomharcait követő méltó közelsége a végnek, az utolsó felvonás függöny előtti percei, amit a némán szemlélődő sors gúnykacaja kísér. Persze csak tapintatból és részvétből, hogy ne érezd magad egyedül. És ettől hinni fogod, nem volt semmi hiába. Te marha. Ilyen primitív szituációval ki lehet fizetni. Együgyűségedben mindent beveszel. Még azért is hálás vagy, hogy vaskesztyűvel lezárják azt a két bárgyú tekintetű szemedet. Aztán gyorsan lepedőbe tekernek, és már el is tűntél. Kell a helyed a következő katapultálónak. Itt szarakodni nem lehet. Ez egy nagyüzemi folyamat, semmiféle lírának helye nincs. Vagy arra gondoltál, hogy siratóasszonyokat fognak hozni, és befestenek feketére? Hogy gyászbóbitás lovon visznek le a liften a földszinten várakozó ágyútalpra? Hogy akarnád megülni a nyerget. Epokitot nyomatnál a segged alá, hogy le ne fordulj? Na ne hülyéskedj. Ne légy renitens, szépen döglődjél mint az ágytársaid. Ne hangosan, nem illik zavarni másokat. A te agóniád magánügy. Hidd el, rajtad kívül nem érdekel senkit. Mindenkit a sajátja érdekel. Úgy elfogysz ott a nyoszolyádon, hogy nem látni mást, mint egy lepedőbe csavart negyven kiló szart. Hát mit mondhatnék, azzá is lettél. Nem történt érzékcsalódás a néző részéről. Nem tetszik? Hát mi az anyád kínját reméltél. Mindig tudtad, hogy megy a bicikli, aztán döcögni kezd, és huss. Úgy fejre állsz, mint a jancsiszög. Szerencsés vagy, mert itt van számodra a krónikus bel. Nem egy kapualjban, vagy a híd alatt kell érzékeny búcsút venned ettől a rohadt káprázattól. Nem kell elhagyatva, napokig a saját trágyádban agonizálnod kiszáradt pofával. Itt nővérek kialmoznak, orvosok csillapítják rothadásnak indult tested fájdalmait, és nem árulják el, hogy véged. Adnak neked egy egérút reményt, hátha mégis megúszod-hiszed te, bár tudod hogy ez népmese. De reménykedsz, próbálsz imádkozni meg minden, mert be vagy szarva, és ha a sors kegyes, akkor már a szenilitásod olyan mértékű, hogy azt sem tudod hol a francban vagy, na meg nem is érdekel. De ha magadnál vagy-ha nem, úgy elszállsz mint a füst a tavaszi szélben. Hiába van pénzed, összeköttetéseid, kitüntetésed meg ilyesmi, nem segít rajtad. Csak kapaszkodsz a vaságyad két oldalába, és vacogó fogakkal motyogsz, hogy azt a kurva életbe, de nagy a zűr, innen lenne szép megúszni, csak nem lehet. Teledugdostak csövekkel, úgy nézel ki mint egy kilőtt robot. Pislákoló emlékezetedben megjelenik százszor végiggondolt távozásod idióta képei, az egész egy elcseszett burleszk, damaszt ágyneműben fekszel már elkeskenyedett penge orral, pofádon a halálveríték, és körülállnak, csak úgy ömlik rád a részvét. Ott hörögsz felpolcolva mint egy hering, és várod a mindent megbocsátó kegyes angyalt, aki leereszkedik az égből és magához ölel. A nézők zokognak, és megtisztelve érzik magukat, hogy a felemelő esemény részesei lehettek. Távozóban még hallod az érted szóló harangok ünnepélyes kondulásait. Krónikus bel. Ott fekszel - szánalmas rongykupac-gyűrött ágyneműd rád tapadva, és nem is hasonlítasz emberhez. Katétered beszorulva a matrac és epeda közé, még ugrálni sem tudsz, te ocsmány pantomim, ha tudnád milyen rosszul áll neked, abbahagynád a cirkuszolást. Hiába van ott az orvos, ő is csak ember, csodákat még neked sem tud csinálni. Bizony öregem, nem kellett volna megszületni, és akkor nincs ez a kellemetlenség. Ezt is elszúrtad. Most már próbáld emberhez méltón végigcsinálni. Egyszer ennek is vége lesz.