A világ egyszerűen darabokra hullik.
Egyetlen döntés árán semmivé lesz.
Csak egyetlen mozdulat.
Végig nézem, bár megrendít
– de talán hazudok.
Talán a döntés, a mozdulat is rossz volt.
De az érzés átjár, és egyetlen porcikám sem küzd ellene.
Kiélvezi hidegségét az érintésben, a mozdulatban, a levegőben.
Csak állok a katasztrófa közepén, összeomló világom romjain.
Minden jó dolog felvillan még egy pillanatra, próbálok túllépni rajta.
De nem sikerül, mert látom tovasuhanó világom, érzem a pontot…
Megáll majd - egy pillanatra megrendül, nincs választása, így összerázkódik.
Hangja éles, szaggató, minden hangfoszlány egy apró szilánk.
Jósággal átitatva repülnek milliófelé, távol tőlem. Mégis közel.
Minden apró darab, mint a felismerés hasít belém
– a veszteség fájdalmával.
A szemem láttára összetörök magam is.
Minden jó dolog felvillan még egy pillanatra.
Tükröződöm bennük, látom magam boldogan.
Lábam alatt, a lelkem darabjain, még egyszer megcsillan…
Minden jó dolog. És mégis…
Látom.
Egy mozdulatban.
A düh alakot ölt.
Az érzés átjár, és egyetlen porcikám sem küzd ellene.
Csak egyetlen mozdulat – és a váza falnak csapódik.
„ … Én azt hazudom neked, hogy egyértelmű,
Hogy a veszteséget művészet lenne leírni.
Bár néha úgy látszik, úgy tűnik (írd le) mint egy katasztrófa!…”
Elizabeth Bishop: A veszteség művészete
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése