Sokszor ölelkeztem
rohanó szelekkel.
S míg meg-meg riadtam -
szerelmük felöklel -
kívántam magamnak
szelídebb szeretőt,
lomb-ruhám lepergett
szenvedélyük előtt.
Lomb-ruháim nélkül
vacogott a testem.
Tél bátyám felhőit
jaj!, de nagyon lestem!
Csúf gyalázatomnál
erősebb a bosszú!
De most tovább, tovább!
Még az utam hosszú...
Hosszú még az utam -
s peregnek könnyeim:
köd-fátyol arcomon,
csöndes eső pereg.
Tarka ingét a nap
vállamra teríti.
Elfordul pirosan,
orcáját szégyenli.
Varjak dermedt csöndje
kiséri utamat -
komor, nagy hófelhők
kutatják arcomat.
A hold fagyott képe
sokáig elkisér -
vándor csillagokkal
fénye messzire ér.
Utamnak nem lehet
eleje és vége:
új-, és új halált hoz
szeleknek szerelme.
Őszi szél, őszi éj:
komor, őszi álom.
Őszi vágy, őszi kéj:
örök-új halálom.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése