Ott dögöljön meg a mobil, ahol van!?

Apám nem szeret telefonálni, ahogy én sem. Ott dögöljön meg a mobil, ahol van! Ha csörög azért, és, amikor csörög, akkor azért.

Az elmúlt tizenöt évben, mióta elköltöztem a családi háztól nem mondanám, hogy súlyos tízezrekkel gazdagítottuk volna apámmal a mobil szolgáltatók nyereségét.

Apám nem szeret telefonálni, ahogy én sem. Apró semmiségekkel nem zaklatjuk egymást egy nap háromszor. Felesleges: gondoljuk mi.

Anyámmal viszont sokat beszéltem. Persze mindig ő hívott, négyszer is egy nap leforgása alatt. Én karácsonykor, születésnapokon vettem a fáradságot a családi összejövetelek megszervezésekor, vagy, ha halaszthatatlan megbeszélni valóm volt vele/ velük, ahogy apám is tette, de velünk ellentétben anyám imádott telefonálni. Közel laktunk egymáshoz, és mégis, hajnali hatkor csörgött a mobil (ott dögöljön meg, ahol van) vasárnap.

– Halló? – szóltam bele.

– Aludtál? – indított anyu.

– Nem – jelentettem ki. Vasárnap hajnali hat óra van, dehogy aludtam. Csak úgy csináltam, mint ha, de nem…

Majd fél nyolckor. Álltam a közértben. Vártam a sorom a pénztárnál, csörgött a mobil, hogy ott döglött volna meg, ahol volt, a táskám legalján.

– Mit főzöl? – kérdezte anyu.

– Paprikás krumplit, hó vége van – feleltem én, és mielőtt anyám belekezdhetett volna egyik kedvenc témájába, miszerint, milyen link alak a férjem, hogy nem tud tisztességesen keresni – mellesleg a paprikás krumpli az egyik kedvenc kajám, és ő tudta, hisz az anyám –, és nem telik csak paprikás krumplira. Jelzem még mindig az egyik kedvenc kajám. Gyorsan hozzátettem – Pénztárnál várok, szia! – majd letettem, de tudtam az agyam egy elrejtett, kicsi zugában, hogy ennyivel nem úsztam meg!

Ebéd után csörgött a telefon. Anyám hívott. Másik kedvenc mondatával indított:

– Már fel sem hívod anyádat?

Nem.

De!

– Anyu! – próbáltam védekezni, hiába tudtam, semmi esélyem. Alig három órája beszéltünk. Milyen természeti katasztrófa történt az óta?

Gondolná az ember: semmilyen. Tévedés. És anyám egy röpke húszperces kis monológot adott elő politikusokról, a férjemről, a pénzről, a férjemről, a bátyámról, a férjemről, gyereknevelésről, a férjemről, a szomszédról és természetesen a férjemről. Csendben bólogattam, néha elhangzott egy „igen”, vagy „nem” részemről, majd anyám elköszönt, mint, aki jól végezte dolgát.

Vasárnap, még ugyanaz nap, este kilenc óra: anyám hívott. Veszettül csörgött a mobil, mert nem mertem kikapcsolni. Te sem mered kedves olvasóm, mert, ha ne adj isten kikapcsolod, vagy esetleg nincs térerő, miközben anyu hívna, ajjaj van!

– Hívtalak délután, de ki voltál kapcsolva! – esett nekem anyám kétségbe esetten.

– Dehogy voltam! – védekeztem én. Biztos nem volt térerő.

– Már azt hittem, hogy valami bajod esett, vagy az egyik gyerek beteg lett, vagy-vagy… – sorolta anyám körülbelül tíz percen keresztül, miközben én csendben bólogattam, mire eljött a végszó!

– Jó éjszakát – köszönt el anyu. Puszilom a gyerekeket.

És holnap hétfő, és hétfőn is lesz hajnali hat óra, de nem kapcsolom ki a telefont. Ezek után végképp nem, hogy ott dögöljön meg a mobil, ahol van!

Ellenben apámmal folytatott telefonbeszélgetéseink, melyek havi egy alkalomra és azon belül is, alig ötvenhat másodperce (átlagban) szorítkoztak:

– Hogy vagy? – kérdezte apu.

– Jól, és te? – kérdeztem vissza.

– Én is jól. Melózom.

– Az jó.

– Gyerekek? Ők is jól? – kérdezte.

– Ők is. ¬– így én. Nézted a tegnapi Klicsko meccset?

– Igen. – felelte apu.

– Jó volt.

– Igen.

– Jó! Szia! – búcsúztam el.

– Szia! – köszönt el apám.

Most azt gondolhatnád, kedves olvasóm, hogy apám és én nem tudtunk egymással beszélgetni, egész egyszerűen azért, mert nem volt miről, de ez nem így van. Csupán arról van szó, hogy nem volt szükség perceken át tartó fecsegésre, ahhoz, hogy tudjuk, a másik jól van, minden rendben van. Hallottuk egymás hangját, az előző esti meccs is jó volt. A többi nem számít. Mellesleg apám nem szeret telefonálni, ahogy én sem. Dögöljön meg a mobil ott, ahol van!

Három évvel ezelőtt döntöttem egy nagyot: elváltam, fogtam a gyerekeket és másik városba költöztem, anyuéktól százötven kilométerre. Némileg változtak a telefonálási szokásaim, amit a nagy távolsággal magyaráztam: hetente haza telefonáltam. Anyué is némiképp megváltozott: napi öt-hat alkalomra emelte a hívások számát, és a korai időpontokat áttette még korábbra. Nem kapcsolom ki a mobilt, nem merem! Dögölne meg ott, ahol van! Mármint a mobil.

Apám telefonálási szokásai ellenben nem változtak: havi egy alkalom, szigorúan az egy perc alatti rekordidőt tartva. Pedig apu nem szűkszavú. El lehet vele beszélgetni sportról, politikáról, művészetekről, a menstruációs zavarokon keresztül egészen a pelenkázás miatt kialakuló kiütésekig. Nagyon nyitott ember, akárcsak én.

Anyu telefonálási lelkesedése – mint utóbb beláttam – igen praktikus dolog volt. Ugyanis apu minden plusz költség nélkül – amivel terhelte volna a háztartás költségvetését – napra kész volt a lánya életéből. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy nem kapkodott óránként a mobil után, és tartani tudta az alig egy perces hívásidőt. Apám nagyon gyakorlatias ember, akárcsak én.

Aztán két évvel ezelőtt történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta a telefonáláshoz való hozzáállásomat: anyu beteg lett. Egy ritka vérképzőszervi rendellenesség lépett fel nála. Kétségbe estem, de mindvégig hittem, hogy anyu meggyógyul, hisz Ő az Anyu! Minden nap felhívtam, miután elvittem a fiamat az iskolába. Orvost kerestem neki, mert nem voltam elégedett az ellátással, amit helyben kapott. Egyeztettem a budapesti doktornővel, aki a terület specialistája, fogadta is anyut soron kívül. Közben sorozatos kivizsgálásokra, transzfúzióra, infúzió kúrára járt anyám. Egyre gyengült, sokszor volt kimerült a kezelések miatt, így a hivatalos ügyintézést – amit lehetett – én vettem át helyette. Volt, hogy egy nap három órán át telefonálgattam. Leletek, eredmények, alternatív gyógymódok, homeopátiás szerek, alternatív gyógykezelések, tünetek csillapítása, táplálkozás kiegészítők, különleges étrend stb... Mindent felkutattam, ami a neten csak elérhető. Igyekeztem mindenről tájékoztatni, segíteni, intézkedni, ahogy tőlem telt. Ő pedig küzdött, több mint másfél éven át, rendületlenül.

Egyik nap ismét fel kellett utaznia Budapestre egy vizsgálat miatt. A csontvelő átültetésre vártunk, minden reményünk a beavatkozás sikerében volt. Szerencsére a bátyám alkalmas volt donornak, így nagyon bizakodók voltunk mi is és az orvosok is. Anyuval megbeszéltük, azonnal felhív, mi után végzett. Már jócskán elmúlt délután négy óra, egyre idegesebb lettem, éreztem: valami baj van! Előkaptam a mobilom, hívtam anyut, de ki volt kapcsolva. Normális esetben ilyenkor nem kap el a pánik, de most minden idegvégződésem érezte, hogy tényleg nincs minden rendben. Ezért apu számát hívtam – ő kísérte el anyut a vizsgálatra –, de ő is ki volt kapcsolva. Valamivel vacsoraidő előtt hívott a bátyám, ami azért volt szokatlan, mert vele aztán végképp nem szoktunk telefonon beszélgetni.

– Szia! Remélem, ülsz? – kérdezte a bátyám elhaló hangon, amire a gyomrom egy laza szaltót ugrott.

– Szia! Mi a baj? ¬¬– remegett meg a hangom.

– Anyu leukémiás ¬– mondta, majd hosszú csend állt be. Eltelt egy perc mire levegőt vett. – Holnapután befektetik a kórházba. A doki soron kívül elhelyezi, és azonnal elkezdik a kemoterápiát.

– Ott vagy náluk?

– Igen – felelte.

– Beszélni akarok anyuval – próbáltam visszatartani a sírást.

– Nagyon ki vannak borulva – éreztem a hangján, hogy ő is a sírással küszködik. Inkább holnap hívd fel.

Ezek után elköszöntünk egymástól, és én csak ültem a fotelban, kezemben a mobilommal. Dögölne meg ott, ahol van! Mármint a mobil.

Anyu befeküdt két nap múlva az egyik budapesti kórházba – az ország egyik legjobb orvosa kezelte –, megkezdték a kemoterápiás kezelést, ami a maradék testi és lelki erejét is próbára tette. Mindennap felhívtam, miután elvittem a fiamat az iskolába, majd délután, és este lefekvés előtt. Az első egy-két napban ő is hívott. Mindig a reggeli vizit után, de ahogy egyre jobban erejét vette a küzdelem és a rengeteg gyógyszer, elmaradoztak a hívások. Én, ahogy tehettem, hívtam, de igyekeztem nem túl sűrűn, nehogy aggódjon azért, mert én aggódóm. „ Meg van a saját gondod. Ott vannak a gyerekek.”: mondta mindig.

Mikor egyik vasárnap meglátogattam, vittem magammal a gyerekeimet is. Nagyon boldog volt, hogy láthatja az unokáit. Rettentően gyenge volt, de jó kedvű. Ott voltunk vele mind: apu, a bátyám, a két unokája és én. Az egész család. Anyám még viccelődött is a helyzeten. „A halál képébe is bele nevet. Ő az én anyám!”: gondoltam akkor.

Miután hazaértem a gyerekekkel, rögtön felhívtam anyut:

– Minden rendben – nyugtattam meg – minden gond nélkül hazaértünk.

– Akkor jó – nyugodt volt a hangja, de egyben nagyon fáradt is.

– Most pihenj. Késő van. Majd holnap felhívlak – búcsúzkodtam. Nem akartam még jobban kimeríteni.

Felhívtam másnap reggel, és az azutáni reggel, és az azutáni reggel. Így ment egész héten. Igyekeztem nem éreztetni vele, hogy aggódom, sőt egyenesen rettegek. Csak biztatni tudtam. Kapaszkodtam az orvosok jóslataiba. Ő pedig igyekezett nem aggódni – vagy legalábbis nem éreztetni, hogy aggódik –, mert én aggódom. Tudta, hisz ő az anyám. Elérkezett a péntek. Elvittem a fiamat az iskolába, majd rögtön – még hazafelé útközben – hívtam anyut. A szobatársa vette fel a telefont. Elmondta, hogy anyu nagyon rosszul van, és alszik. Itt már tudnom kellett volna… Vajon ki tudta volna?

Este felhívtam aput. Szokatlanul sokat beszéltünk, több mint két percet. Mielőtt elbúcsúztunk volna, apu így szólt:

– A Mama nagyon rosszul van – igyekezett tárgyilagos lenni. Készülj fel mindenre!

– Rendben – nem tudtam mást mondani.

Vajon fel lehet-e készülni? Pláne mindenre? Nem akartam akkor erre gondolni.

Másnap reggel szokatlanul meleg és napos volt a reggel november közepéhez képest. Nyolc óra elmúlt pár perccel, mikor megcsörrent a mobilom. Apu hívott:

– Meghalt a Mama – csak ennyit mondott.

Nem tudom meddig tartottuk a telefont, de éreztem, hogy egyikünk sem akarja bontani a vonalat, azonban szólni sem nagyon akartunk. Végül apu törte meg a csendet, de így visszagondolva nem tudnám megmondani miről is beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy miután letettem a telefont, ott álltam a kertben, lábamnál ott ült a kutyám – érezte, hogy valami nincs rendben – és halkan nyüszített. Én pedig fogtam a kezemben a mobilom. Dögölne meg ott, ahol van!

Az első hónapokban gyakran kaptam magam azon, hogy felhívom anyut, és már nyomtam is a gyors hívó gombot, de mielőtt a géphang jelezhette volna, hogy a szám nem elérhető, észbe kaptam és letettem. Még ma is gyakran döbbenek rá – pedig már augusztus van –, hogy nincs több vasárnap hajnali telefon: „Aludtál?” – kérdéssel, vagy csak az egyszerű terefere, amit korábban felesleges fecsegésnek tartottam. Soha többé nem csörög a telefonom úgy, mint régen: ANYU felirattal a híváskijelzőn (pedig a mai napig nem töröltem a számát). Dögölne meg ott a mobilom, ahol van!

Mióta anyu elment, ha sok minden nem is, de egy dolog megváltozott. Apuval folytatott telefonbeszélgetéseink heti rendszerességűek, gyakran tíz perceket is beszélgetünk: melóról, suliról, unokákról, boksz meccsről, motorversenyről, politikáról, időjárásról, valuta árfolyamról…

Mindegy, miről, csak halljuk egymás hangját.