Hónapok óta nem hallottam róla. Egy nap levél érkezett. Más városból címzés nélkül. Rövid volt. Az állt benne, azért nem jelentkezett, mert börtönben ül. Hirtelen felindulásból megfojtotta a szomszédasszonyt. Elege volt, nem bírta tovább. A büntetését tölti, szeretné ha meglátogatnám. Utazzam oda!
Feltúrtam a lakás minden zeg-zugát, átnéztem a még el nem tüzelt újságokat. Semmi. Kivettem néhány nap szabadságot, néhány ruhaneműt összepakoltam, irány az állomás.
A városban erős szél fújt, kora tavaszi időt mondott a tv. Kerestem egy térképet, végül odataláltam. Szürke épület, (mint mindenhol) szolidan elrejtve egy félreeső utcában.
Azt mondták: várjak.
Az időpont nem alkalmas, menjek vissza másnap.
Dolgozom, mondtam, próbáltam erősködni, még ma haza kell utaznom, tódítottam.
Akkor sem, mondták.
Volt ott egy olcsó szálloda. Kivettem egy szobát. Egész este feküdtem az ágyon, és olvastam. Kinéztem az ablakon. Lefürödtem, álom nem jött a szememre.
Az jutott eszembe, hogy még soha nem jártam börtönben. (Egyszer egy napot töltöttem fogdán, még katonaként, de az más. Az más.) Nézelődtem, és arra gondoltam, mit mondhat még a beszélőn. A levelében mindent kipakolt.
Eljött a másnap. Fejfájósan ébredtem, mint aki nem tudja hol van. Reggeliztem, összeszedtem magam. Gyalog indultam el, s bár előző nap megfigyeltem az útvonalat, mégis eltévedtem. Mentem a titokzatosan ismerős, mégis először érzett szagok, illatok után.
Fordultam jobbra, majd balra, s hirtelen ott sötétedett előttem a szürke épület.
Látogatási idő volt. A beszélő ideje. Összetört arccal nézett rám az üveg mögül, s bár jól tudta, időnk véges, percekig meg sem szólalt. Feszengtem, nyikorgott alattam a szék, néztem türelmesen, de semmi.
S akkor elsült a szája, nagyot sóhajtott, mondott is valamit, halkan.
Másképp történt, mondta. Akarod hallani?
Nem, mondtam, de ha segít rajtad… Alig van már időnk, tettem még hozzá. És halkan beszélj, elég ha én hallom, toldottam meg.
Szóval, fát vágtam, kezdte, fűrészeltem is, használtam időnként a fűrészbakjukat, meg egy fűrészt is kaptam kölcsön. Elkapta őket olykor valami jóindulat-roham. Nem önzetlenül.
A lényegre, szóltam közbe.
Egy árnyék jelent meg az enyém mellett. Jó nagy darab ember volt. Közel hajolt, s minden előzmény nélkül azt mondta: tiéd minden szerszám, elsőként a fűrészbak, csak segíts megszabadulni az asszonytól. Elvégeztem a dolgom, bementem a házba. A falon át hallottam, veszekednek. Nagy zajjal voltak. Elszántam magam, átmentem, dörömböltem az ajtón, az asszony nyitotta ki. Nekiugrottam szó nélkül, a torkára feszültek ujjaim, és szorítottam, míg élet volt benne, míg rugdosott.
Aztán feladtam magam.
Eddig nem volt szó felbujtásról, mondtam.
Most van, mondta.
De felejtsd el, ha elmondod másnak is, kitudódhat, és az már súlyosabb.
Megszólalt a hangosbemondó, lejárt az időnk. Elbúcsúztam.
Vigyázz magadra, mondtam. Majd írok, mondtam.
Majd írok, mondta.
Igyekszem válaszolni, mondtam.
Elsétáltam a szállásomra, összecsomagoltam, kifizettem a számlát, hazautaztam.
Az újságok nem írnak semmit. Most itt vagyok.
Maga szerint ez egy történet, vagy novella, szerkesztő úr, kérdeztem. (S ami most van, egy perc múlva múlt idő lesz. Remélem, nem jár el, nem sül el többé a szája.)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése