Szavak, amiket használtok

Azon gondolkozom, hogy vajon miért nem tanultam meg úszni idejében. Olyan ár ígérkezik, aminek még a szelétől is tágra nyílt szemmel állok. Érzem a zsigereimben, a vihar előtti csend itt guggol a vállamon. Itt most nagyon könnyű lesz alámerülni. Itt most nagyon könnyű lesz elbukni.

Nem is értem, hogy ebben a drámai pillanatban miért dühít még mindig ennyire a tiszteletlenség, vagy az alázat teljes hiánya egy másik emberrel szemben. Ezen már réges-rég túl kellett volna lépnem. Ilyen az ember, semmibe veszi a másikat, éppen azokkal a szavaival, amiket öntudatlanul használ beszélgetéseiben. Ha mégsem tenné, előbb, vagy utóbb, de körültekintésével bizonyosan ráfarag. De azért talán mégis érdemes próbálkoznunk. Hogy én miért próbálkoztam olyan kitartóan? Igazából már nem is emlékszem a valódi okra. Attól tartok, így jártam..

Visszagondolok azért most gyorsan egy kicsit, sose lehet tudni. Lássuk csak, azzal sose volt gondom, hogy fel kellett áldoznom valamit, vagy adni kellett másoknak néha ezt-azt. Nem, ez sosem lehetett probléma, hiszen soha nem is érdekelt igazán.

Sokkal inkább fájtak más felismerések. Amik sunyin lopóztak a tudatomba, hogy onnan aztán orvul törjenek rám, amikor a legvédtelenebb vagyok. Rettenetes, egyszersmind mulatságos, hogy magam hívtam őket pusztítani. Ha nem érezném tőlük magam ilyen rosszul, biztos mosolyognék is, vagy ilyesmi.

Emlékszem arra a napra, amikor kifejezetten kértem ezt. Jaj, hányszor fizettem már rá arra, hogy teljesült a kívánságom. Egyesek sosem tanulnak-mondanád. Legyen igazad, barátom. Mert sok itt a lecke, amiből még mindig gyengén állok. Én annyiszor dobtam el magamtól a jót erőszakkal, hogy felemelt fejjel kell állnom méltó büntetésem érte. Jelentem, zajlik.

Sok vádló gondolatod lehet velem kapcsolatban, és tudom azt is, hogy igazad lesz. Elismerem, hogy a hirtelenségem sok baj forrása volt. Tudom, hogy kívülről nézve felszínes embernek látszódom. Megbántam volna mindezt? Nem, még nem tudom sajnálni, túl nagy még bennem a szenvedély. Túlontúl ember vagyok még, hogy ezt megtegyem.

Mi? Hogy nem vádolsz? Mert a barátom vagy? Ugyan! Hát akkor mit gondolsz, ki teszi meg majd helyetted?

Engedd nekik, hogy azt mondják rám, őrült, felületes, nehéz ember. Vagy meggondolatlan bohém, álmodozó. Esetleg szerencsétlen lélek, akinek így sikerült. Meg, hogy nem is akar beilleszkedni. S mindent, amit még mondani fognak, engedd meg nekik nyugodt szívvel, valamelyik gondolatban ott lesz majd az igazság is. Az már legyen az ő ügyük, hogy melyikben. Az ő találgatásuk mind-mind az én igazságom. Vagy nem, de ez már majdnem mindegy. Legalábbis nekem nem számít igazán.

A kimondott szó annak a problémája, aki a világra engedi.