Ülj le nálam, Kedves Olvasó!

(naplójegyzet az elképzelt olvasónak)

Köszönöm, hogy néha leültél nálam, hogy olvass gondolataimban, azt külön is, hogy megosztottad velem érzéseidet, véleményedet is, amelyek olvasás közben érlelődtek meg benned. Számomra ez igazi segítség saját értékeim mérésekor.

Magam is úgy érzem, ahogy te is látod, Kedves Olvasóm, hogy későbbi verseimben talán már sikerült valamelyest kívülről is látni, láttatni - úgy, mintha más szemével látnám - a sorsomat, a fájó és örömteli létélményeket, úgy, mintha nem is velem történtek volna. Ám ide hosszú út vezetett.

Először is le kellett adnom valamit önzőségemből, amire egészséges mértékben talán szükség is lehet, én azonban hosszú ideig homályosan érzékeltem a világot, sokáig azt hittem, csak a fájdalom létezik benne, a hiány, az űr – és az mind az enyém. Kérés nélkül raktam a válladra lelki terheimet, kényszerítve erőszakkal rád szórt gondolataimmal téged, hogy vegyél át abból.

Megkövetlek most ezért, és talán valamelyest felment a felismert tény: terhemet egyedül kell vinnem. Hogy könnyebbé váljon, és elbírjam, manapság – immár tudatosan – kérlek néha: ülj mellém a gyászolók padjára. Csendeddel is – akaratlanul is – osztozol így a fájdalmamban.

Köszönöm, hogy sokszor megtetted, és megteszed néha mostanában is.

Te már tudod, hogy fiam emlékét sokáig ösztönösen - és talán sok tartalmi, formai hibával, feltoluló érzelmeim nyomán elhomályosult, és vélhetően, néha emiatt nem egészen valós látásmóddal, sok stílusbéli egyéb hibával is - de mindenáron őrizni akartam.

Ma már – köszönettel és hálával elfogadva segítségedet - tudatosabban tárom eléd gondolataimat. Talán úgy, hogy közben ne rakjak olyan nagy terhet senki lelkére, és engedjem lassan-lassan gyógyulni saját sebeimet is. Igaz, ma sem mindig sikerül...- talán megbocsátod.

Tudnod kell, hogy az irodalom, a művészetek közelsége mondhatatlanul sokat segített a mély, hosszú gyász során, bár ma sem mindig értem suta vers-próbálkozásaimat, a különös, benső kényszert, ami mégis - „Valami lágy zene” kíséretében – gyakran írásra késztet.

Már meséltem róla – ez talán oda vezethető vissza, amilyen szívvel-lélekkel szerettem már kisgyermekként is a verseket, ahogyan imádtam olvasni, vagy számomra fontos üzeneteket hordozó idézeteket gyűjtögetni már kiskamaszként, irodalmi körökbe járni, részese lenni a falusi színjátszó-kör csodájának, - de mindenek fölött a verseket szerettem, amelyek mindig hű társaim maradtak.

Ezt adtam később tovább a gyerekeimnek is, és az elmémben fiam halála után újra felszínre kerültek a régi versemlékek, mondókák, meghitt, lágy dallamosságukkal...

Talán ezért a rímek - ahogy említetted egyhelyütt - „fogsága, börtöne” - amelyet különös módon én magam nem érzek annak, ha éretlen, kiforratlan verseim ezt sugallják is.

A rímeket nagyon szeretem, de ma már sokkal jobban a nem kötelezőket, inkább a finom, belső, alig észrevehetőket, a megbújókat.

Tulajdonképpen nagy igazság lehet, hogy nagyjaink - előttünk - már minden szépet, fontosat leírtak, és élnünk érdemes hátrahagyott ajándékukkal, mert talán minden, ami azóta született, már plágium, hiszen az ő ihletésükre írjuk le egyre többen esendő-suta gondolatainkat, versszerű formában, vagy akár prózában is.

A nagyobb bajt a kortárs - azaz amatőr irodalommal kapcsolatban mégis ott látom inkább, hogy rengeteg ember, aki verset ír, költőnek hiszi (tudja, vallja) magát, pedig attól még valamennyien távol vagyunk. A költészet - az az apró, különleges kis csoda, amit Márai is említ a versről - gyakran meg sem csillan egyetlen leírt szavunkban, mondatunkban, metaforánkban, máris elájulunk saját maguktól.

Vallom – és ezt is neked köszönhetem, mert ráébresztettél, Kedves Olvasó - hogy ameddig kétségeink vannak önmagunk alkotásaival szemben, csakis addig vagyunk képesek fejlődni, és addig van esélyünk megtalálni önnön-magunkban azt a különös kis csodát, ami talán valamennyiünkben ott bujkál - valami olyat, amire csakis mi vagyunk képesek, egyedül mi tudjuk úgy, olyan különlegesen megmutatni.

Az erre való törekvés - adni magunkból valami apró csodát - élethosszig tartó feladat is lehet - értelmet adó létfeladat.

Ám, ha írásra adtuk a fejünket, a felelősségünkről már soha nem szabad megfeledkeznünk, hiszen az írott szó kötelez, és ha már publikálunk (akár Interneten is) nem bújhatunk soha többé az amatőrség védelme mögé, mert akaratlanul is tanítunk. Sajnos, néha hibásat, rosszat is, hiszen az emberek mind mások, máshol tartanak a fejlődésben, esetleg lemaradtak a helyes értékítéletben, vagy kialakulóban van reális önképük.

Éppen ezért azt gondolom, kötelességünk mindig a legjobbat kihozni magunkból, ha mások elé tárjuk, megosztjuk alkotásainkat, vagy - ahogy én is - akár csupán éretlen próbálkozásaimat.

Mert az enyéim még azok – éretlenek - és az is lehet, hogy mindig azok maradnak.

Mégis, hálás vagyok, amiért mindig megnyugszom, ha elmondhatom Neked, Kedves Olvasóm, mit gondolok a világról, amelyik már számomra is – újra – fényekkel teli, és a gyengék is könnyebben boldogulnak, hogy jusson számukra is valamennyi ebből. Ma sem tudom pontosan, miért, hogy versben, vagy ritmusban jönnek a feltörekvő gondolatok, és megszólalnak valami dallamfélék bennem...

Talán mert szeretem a csendet...? És hallani szeretnék – meghallani - valami nagyon fontosat? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az írás és a csend belőlem gyakran felszabadít sokáig hordott lelki terheket, de ugyanígy szunnyadó örömöt is. Ha közzéteszem, megosztom másokkal – érzéseim, örömöm megsokszorozódik, különösen, ha visszajelzés érkezik, hogy Téged is megérintett, Kedves Olvasóm!

Ilyenkor újra és újra tudatosul bennem a felelősség, és az, hogy már régóta nem magamnak írok…

Köszönöm, hogy velem voltál, megkövetlek gyengeségeimért, és kérlek, legyél mindig őszinte bírám! Talán még van esélyem tanulni, csiszolgatni írásaimat, s talán időm is van...

"Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható."