Azért is írom le a gondolataimat, mert egy kankutya képes egy fatörzsre, vagy egy kerítésoszlopra felpakolni emlékét annak, hogy valaha volt, én viszont ezt nem tehetem, mert én annyit nem engedhetek meg magamnak mint egy kutya.
Viszont ő meg nem tud írni, így nem zavarhatjuk egymás köreit.
Jól el van ez rendezve.
Persze, ettől még mindkettőnket azonnal elfelejtenek, de sebaj.
Ki a szar akarja, hogy emlékezzenek rá.
Na azért.
A szobám kertre néző ablakának párkányára költözött a Sipi.
Ő, egy fiatal vadgalamb, aki már akkora mint egy ló, de ha kiteszek neki magot, csapkod a szárnyaival, és sípoló, kéregető hangokat hallat.
Sipi vadul őrzi territóriumát, még akkor sem landolhat ott más, ha éppen nem kap enni. Sipi nem gonosz, csak racionális. Ez az Ő zabahelye, és ennyi.
Mindenki ott dögöljön éhen, ahol van.
Még diplomáciai meggondolásból sem próbál jószívűnek látszani.
Sosem hittem volna, hogy egy galambba ennyi emberi tulajdonság préselődhet bele.
Lehet, hogy előző életében ember volt, és ez egy áthallás nála.
Szívesen megkérdezném tőle, de nem beszélek galambul.
De mindent összeszarik, csak résre merem nyitni az ablakszárnyat, mert bejön.
Képes lenne díszlépésben összekakálni mindenemet, akkor meg fognom kéne a légpuskámat, és egyszer és mindenkorra leállítanom ezt a vég nélküli kakálását.
De- lévén Sipiről van szó- ezt valahol gyilkosságnak élném meg, ami biztos nagyon rossz érzés.
Mert egymást lelövöldözni régi emberi szokás, van akit még szórakoztat is, de én nem kérek belőle.
Amúgy is, valakit lelőni, az súlyos büntetést von maga után, kivéve ha háborúsdit játszunk, akkor minél több embert lövünk le, annál nagyobb elismerést váltunk ki a hazából.
Az Istennek sem sikerül megértenem ennek a szokásnak a logikáját, pedig biztos van neki, csak én vagyok erősen korlátolt.
Tegnap olvastam egy újságcikket, nagyon fel voltam tőle dobva, szívesen el is mesélném a tartalmát, de elfelejtettem.
Azért az megnyugtató, hogy bármit leírhatok, mondhatok, semmi következménye nincs, úgy szarnak le ahogy vagyok, de ha meg sem szólalok, akkor is.
Ez a demokrácia szabadsága, teljes emberként élhetem meg magamat - ha tudom, ha nem, akkor is.
Itt az akkorison van a hangsúly, mert az a valami, igaz, hogy mi, azt nem igazán tudnám elmondani.
De valahol a vélemény szabadságáról van szó, ami pszichésen nagyon lényeges.
Az élethelyzetek milyensége döntő, onnan máshogy néz ki minden.
Jól kinézni amúgy is egy fontos valami, mert hitelesnek tűnik az ember, megelőlegezik neki a bizalmat, anélkül nem tudna visszaélni vele.
Mert oda élni bárki tud, de visszaélni…az a valami.
Nem is szólva arról, hogy aki időnként oda, időnként visszaél, az jóval tovább él, mint egy fapados halandó.
Az ősrégi írásos emlékekben szerepelnek többszázéves emberek, akik logikusan az odavissza élés mesterei lehettek.
Erről nem sokat tudok, de Kromanyon után élhettek, az ősemberi időkben.
Ma is vannak ősemberek, csak nem annyira szőrösek, és nincs kőbaltájuk.
Meg eszük sem sok, csak annyi, hogy a maguk malmára hajtsák a vizet.
Sok rejtőzködő ősember van, borotválják magukat, még az ölüket is.
A jobbak olyan simák mint egy újszülött popója, és nem csinálnak semmit, nehogy megizzadjanak, mert akkor büdösek lesznek.
És aki büdös, az ősembernek kiálttatik ki.
Fél, hogy kitömik, és beteszik egy múzeumba.
Akkor már inkább járok tökig érő szakállal, és befújom magam kemotoxal, hogy ne legyenek rajtam bogarak.
Na persze, én az eszemet nem a seggembe tartom!
Hogy mennyi műanyagot zabáltatnak meg az emberrel!
Ha egy régi személy feltámadna, hát egy hét alatt belepusztulna ezekbe az étkekbe, és csak sajnálkoznánk, hogy szegény pára, ezért kár volt feltámadni.
A feltámadás, és a letámadás között marha nagy a különbség.
A feltámadás, egy emelkedett történés, a letámadás viszont egy aljas szándékból történő durva tett.
Letámadóval már találkoztam, feltámadottal viszont még soha.
Biztos különös érzés lehet feltámadni, megüdvözülten kóvályogni a koszos járdákon, mélyen beszívni, a sír dohos levegője után, az emberek bűzét, és ordítani a napfényben, hogy heuréka, marharépa, már megint élek, és ebbe megint bele fogok halni!
Hát…ha meggondolom, nem is csábít igazán a feltámadás…
Persze egy viharnak ez másként csapódik le, mert az időnként feltámad, majd eltűnik, és kezdi elölről.
Erre van programozva, mondhatnám munkaköri kötelesség.
Bennem is szoktak viharok dúlni, olykor- olykor felrohan a fejemben az adrenalin, és akkor függöny.
Hogy mi van a függöny mögött azt mindig szoktam tudni, aztán ha elékerülök megint, elfelejtem.
Így csak találgatni tudnék, aminek nincs értelme.
Ugye.
Szeretek gyakran zsombékokba ólálkodni, megfigyelni, hogy egy béka vagy csibor mit csinál, és közben mikre gondol, de még sosem tudtam rájönni.
Nem hiszem, hogy összetett agyműködésű lények, bár nem tudom megítélni innen emberbőrben nézve, mert ők is úgy lehetnek mint például én, nekem mindig az a nagy dolog, ami engem közvetlenül érint.
Van, hogy úgy érint meg valami, hogy mutatóújával akkorát bök rajtam, hogy behorpadok, ezek rohadt perceim szoktak lenni, de semmi nem tart örökké, és ez erőt ad az elviseléséhez.
Az ember bátorsága és józan eszetlensége mindig le tud nyűgözni.
Például egy vadász, aki sportolónak tekinti magát, fogja a puskáját, és megtámad lesből egy fegyvertelen állatot.
Jól belelő, az meghal, Ő meg örül, hogy milyen ügyes volt.
Pedig még éhségre sem hivatkozhat, csak örömet okoz neki a halál.
A műanyag mindenhatókám, aki eldöntheti mi élhet, és mi nem.
Hát, ez a nagyképűség teteje.
De ha egy hasonló szarházi állítólag véletlenül beledurrant az ő hátsójába, mekkora ügyet csinál belőle!
Hetekig nem tud ülni, megtanul hason menni, és fájdalom, nem tudja mutogatni hatalmas sérülését a látogatóknak, mert nem ildomos helyen van.
Ha lejjebb éri a találat, azt onnan tudni, hogy szoprán hangfekvésben meséli el a balesetét.
Nem tudja ezek után hogy öltözzön, mert férfinek nő, nőnek férfi, egyéb kategória- meg ruhaviseletben nincs.
Kénytelen egy sztájliszthez fordulni- nem tudom hogy írják, na meg nem is érdekel- hátha az tud valami tanácsot adni, na meg nagyon divatos meg elegáns egy ilyen művésszel értekezni.
Mi minden marha szót átveszünk, a titkárnő- asszisztens, a képviselő szenátor, a fuvaros… most nem jut eszembe.
Mórikálunk és pöszögünk, a fényképész paparadzó, aztán valójában fingunk sincs miről van szó.
Lehet, hogy a női fotós meg mamaradzó?
Ahogy a 19- ik századi nyelvújítók kitalálták többek között, hogy a pacsirta bilcsirta.
Persze nem vette át a köznyelv ezt a marhaságot, maradt a pacsirta, és a barázda billegető.
Most is brillírozott a Tudományos Akadémia, olyan szó- elválasztási szabályokat alkotott, hogy eltöri a nyelvünket, és fülbevág.
Valamit nekik is kell tudományosan produkáljanak a havi fizetésükért…
Marha nagy zavarba kerülnék, ha egyszer találnék egy olyan embert, aki nem cselezik.
Hiába. A szemesnek áll a világ, vaknak csak a farka- mondják a népek, és van is benne igazság.
Azért egyszer gőzhajóznék a Száván. Csak méltóságteljesen szelném a habokat, hallgatnám a ködkürt rekedt türkölését, a mellettünk lassan elhömpölygő vizet, beleképzelve díszes mazsoretteket, meg asszisztenseket.
Lelógatnám a kezemet, élvezném a hűs víz simogatását, és gyermekdalocskákat énekelgetnék, bár most így hirtelen egy sem jut eszembe.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése