Betti iskola után egyből ahhoz a vállalathoz került, ahol a gyakorlatát töltötte. Örült, hogy sikerült bejutnia, hiszen itt már ismerte a dolgozókat. Voltak idősebb hölgyek, akik nagyon kedvesen tanítgatták, és nem harapták le a fejét, ha elrontott valamit. Talán ők még emlékeztek rá, senki sem úgy kezdte, hogy egyből mindent tudott. Betti éppen ezért tisztelte, szerette idősebb kolléganőit, és természetesen a férfiakat is. A főnök kifejezetten rendes ember volt, talán a brigád is ennek köszönhette, hogy az évek során ilyen jó közösséggé kovácsolódott. Betti úgy tudott bekerülni ebbe a csodás társaságba, hogy nyugdíjba vonult egy köztiszteletben álló kolléganőjük. Már a búcsúztatójára is meghívták, pedig akkor még nem tartozott a csapatba. Ebben a közösségben kezdte meg a felnőtt életét, melyet második családjának tekintett. A főnök mindig elnézte, ha heves fiatalságából kifolyólag elrontott valamit, igyekeztek közösen helyrehozni. Hálát érzett mindezért. Reggelente repülve készülődött, alig várta, hogy beérjen a második családjához. Felhőtlen boldogságban, szeretetben éltek együtt. Saját édesanyja sem akarta elhinni, létezik, létezhet egyáltalán ilyen. Létezhet, Betti rátalált!
Segítették egymást úgy a munkában, mint a magánéletben, lelkileg is, így általában együtt vidámak voltak. Valami mégis történt az egyik napon, amikor Balázs, az 50 éves kolléga több heti szomorkodás után sírva érkezett a munkahelyre, mire Betti odaért, már mindenki mindent tudott. Szomorú szemekkel, lesújtva álltak körülötte a többiek.
- Mi történt? – kérdezte meglepetten.
- Ne is kérdezd! – zokogott Balázs.
- Ha elmondod, megkönnyebbülsz! Nem te mondtad nekem, amikor én sírtam? – tette a vállára a kezét.
- De… én mondtam… de tudod… az más…
- Miért? Miért más? – faggatta Betti.
- Az ember saját bőre mindig másabb, mint másoké… - törölte le szemeit. Könnyebben vigasztalsz mást, akinek nem vagy a cipőjében… kívülről minden másnak tűnik…
- Nem értem! – csóválta fejét Betti.
- Elvitték az anyját! – vetette közbe Éva együtt érzően.
- Hogyhogy elvitték? Hová? – nyílt tágra Betti szeme.
- El kellett vitetnem! Istenem! – tört fel egy újabb zokogás Balázsból.
- Na, jó, de hová? Kórházba? – találgatott Betti, mert már többször hallotta, mennyire beteg Balázs anyukája, sőt, úgy tudta, éppen most is kórházban van.
- Nem… most nem… már nem, bárcsak odavitték volna! – sóhajtozott a férfi.
- Áruld már el!
- Öregek otthonába… - nyögte ki - szegény, ártatlan anyám! – sírt tovább.
- Miért, mi a baj azzal? Én is tudom, hogy van, és milyen jó, mert legalább ellátják a magatehetetlen embereket, meg azokat, akiknek nincs hová menniük öreg korukra! – vigasztalta Betti.
- Na, persze! És te már láttad milyen?
- Micsoda?
- Az öregek otthona! Láttad már, milyen? – nézett rá könnyes szemekkel az aggódó ember.
- Nem, még sohasem! Gondolom, jó ott lenni, kedves nővérek, gondoskodás, szeretet…
- Áh! – legyintett Balázs.
- Ó! Te kis csacska! – csóválta a fejét Éva.
- Jaj, te kis naiv! – szóltak a többiek.
- Miért? Nem? – csodálkozott Betti.
- Hát… nem egészen… én az utolsó percig próbáltam megelőzni, megakadályozni… mégis ott kellett kikötnie anyámnak, akit a legjobban szeretek az egész világon! Tudod, mindig szeretett minket, önfeláldozó életet élt, minden tőle telhetőt megadott nekünk, mind a hármunknak, és most, amikor ő szorulna ápolásra, szeretetre, gondoskodásra, az utolsó időkben, mi hálából bedobjuk egy idegen helyre, távol a családtól, egy siralomházba, ahol nem szeretik, nem törődnek vele… de, tudod mi a legrosszabb?
- Mi?
- Azt sem tudja, hogy hol van, nem tudja, hogy ott van! Szörnyű! – mondta ki a férfi.
- Tényleg szörnyű, ha belegondolok… - sajgott Betti szíve.
- Hálából! Érted? – zokogta.
- Igen… nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt ezekről… – nézett őszinte sajnálattal a férfire
- Eddig nekem sem! Hát… most aztán megtudtam!
- Azt hittem, ott jó lehet, olvastam már hirdetéseket, olyan neveket adnak az ilyeneknek, mint Boldog… Szeretet… Napsugár, Segítő… Lenyugvó nap, meg hasonlók. A nevek boldogságot, szeretetet sejtetnek!
- Azt… Ha akarod látni, gyere el velem, délután bemegyek hozzá! – ajánlotta.
- Jó! Nagyon szívesen elkísérlek! – lelkesedett, magában gondolta, majd ott megvigasztalja a férfit.
Munka után beültek a férfi autójába, és a körülbelül 40 km- re lévő kis faluba hajtottak a szeretet otthonba. Balázs egész úton hallgatag volt, minél közelebb értek, annál idegesebb lett. Betti szintén hallgatott, nem mert megszólalni, nem akarta tovább fokozni a bánatát, de rajta is furcsa aggodalom, egyfajta félelem uralkodott el. Amikor begördültek az utcába, a férfi már hangosan zihált, verítékezett, remegő kézzel állította le a motort. Idegességében alig bírta lezárni az autót, végül becsapta az ajtót, és benn maradt a slusszkulcs. Ettől még idegesebb lett, hirtelen nem talált megoldást. Betti elfelejtette felhúzni az ablakot, egy pici rés maradt. Azon próbálta bepréselni a kisebb kezeit, hátha fel tudja húzni az ajtózár gombját. Hiába próbálkozott, nem sikerült, már tiszta vörös lett a két keze, mégsem fért be. Balázs bement az otthonba, kért egy darab drótot, talán azzal, ha benyúlnak, sikerül felhúzni, ne kelljen betörni az ablakot.
- Persze, van pótkulcs, de az otthon van! – dühöngött – a fenébe, benn maradt, amit hoztam!
Mind a ketten felváltva próbálkoztak, mégsem sikerült. Végül Bettinek jutott eszébe, talán, ha a dróttal próbálják meg kiakasztani a slusszkulcsot, amin egy nyakba akasztó zsinór lógott. Elég erős, vastag drót lévén, jó kis kampót hajlított rá a férfi, ilyen módon sikerült kiakasztani a kulcsot, és nagy nehezen újra kinyitották az ajtót. Nagyon örültek, kivették a szatyrot, amiben gyümölcsöt, és joghurtot hoztak a néninek, és végre felmehettek hozzá.
Balázs kettesével szedte a lépcsőket, újból tiszta ideg lett, még Bettire is ráhozta a frászt. Megérkeztek, bekopogtak, a semmi válasz után beléptek. A kétszemélyes szobában síri csend honolt, két öreg néni feküdt a szoba két oldalán, hangosan horkoltak, félelmetes hangulatot árasztott minden… és az a szag! Betti szíve összeszorult, nem tudta, melyik nő lehet a férfi anyukája, de már tiszta szívvel előre sajnálta, és nemcsak őt, hanem mindenkit, aki idejutott. Balázs tétován odalépett az egyik ráncos, sárga bőrű, horkoló ősz hajú asszonyhoz. Csendesen eleredtek a könnyei, tétován odahajolt, és egy puszit lehelt a homlokára. Erre felébredt a hölgy, kinyitotta a szemét, de a tekintete a semmibe révedt…
- Szia, drága édesanyám! Itt vagyok! – tördelte kezeit - Nézd, velem jött egy kis kolléganőm! Gyere ide! Bemutatlak! – nyújtotta kezét Betti felé.
- Csókolom… - suttogta Betti, két lassú lépést téve. Egész közel, nem mert menni.
- Nem ismer meg… engem sem… látod, mi lett abból a csupa tűz, mozgékony asszonyból? – vette elő ismét a zsebkendőt.
- Látom… tényleg nem ismer meg? Még téged sem?
- Nem! Senkit! Szélütést kapott, úgy vitte el a mentő, addig azt sem tudtuk, hogy ilyen előfordulhat… Onnan pedig olyan gyorsan kidobták! Két hétig feküdt benn, az egész család azt hitte, biztosan meggyógyul, felépül, ez nem volt rá jellemző… Annyira vártuk, úgy hittük…- zokogott fel - Azt mondták, nem tudnak már vele mit kezdeni, a következő biztosan elviszi… Istenem! Kérlek! – sóhajtotta a férfi - Látod? Fel sem tud kelni, már felfekvése is van, nem akar enni, a nővér azt mondta, mindent hall, de nem tud felelni…
- Akkor ne előtte beszéljünk! – suttogta Betti teljesen lesújtva.
- Megetetem… - mondta Balázs - Anya! Kicsit megemellek, kitámasztalak, hoztam neked finom joghurtot, tudod, amit szeretsz! Azt mind meg kell enned! Így ni! – támasztotta ki párnákkal az idős hölgyet, aki bábuként, magatehetetlenül vett részt az akcióban - Na, nyisd ki szépen a szád! Úgy! Jól van! Kapd be! Nyeld le! – sorolta mély fájdalommal teli szeretettel.
- Sohasem gondoltam, hogy egyetlen pohár joghurtot ilyen sokáig tarthat elfogyasztani! – leste Betti az etetést.
- Hát igen, és mennyire örülnék, ha megenné az egészet! – felelte Balázs, miközben letörölgette az anyja szájáról kifolyó joghurtot.
- Tulajdonképpen több megy mellé, mint be… - állapította meg Betti.
- Sajnos…
- Mi ez a szag? – kérdezte Betti suttogva.
- Ja, szólok a nővérnek, tegye tisztába, lehet, hogy bekakilt! – és máris kiment nővért keresni.
- Tegye tisztába? – kerekedett ki a lány szeme.
Betti egyedül maradt a két nővel a szobában. Tétován nézett körül, soha életében nem gondolta, hogy ilyen létezik!
„Az öregek ilyenek? Tényleg vannak pelenkások? Mint a kisbabák? Ez szörnyű, és tényleg szörnyű, hogy egy embernek idáig kell eljutni! Ettől tényleg, jobb lenne, ha mindenki meghalna csak úgy, simán, mondjuk, reggel nem kelne fel, és kész!” - Elgondolta, talán egyszer ő is idejuthat, miután férjhez ment, felnevelt három gyereket, és a végén ilyen körülmények között kell majd meghalnia?
„Borzalmas! Pedig mindig azt hittem, jó, hogy vannak ezek az intézmények!” – tépelődött - Talán mégis jó, mert akik tényleg rászorulnak, akik itt vannak, azok bizony nem nagyon tudnának máshol lenni, legalább gondoskodnak róluk, mégis némi méltósággal távozhatnak az élők sorából. Uram, fia, mivé lesz egy ember!” - Egy valamit nem értett. Miért büdös az öregek pelenkaszaga, amikor a csecsemők is pelenkások, nekik mégis olyan finom baba illatuk van, hogy öröm őket csókolgatni? Miért? Belegondolt, hogy bizony, ezt a két szerencsétlen öregasszonyt, nem szívesen puszilgatná, és nem szerette volna így látni a saját édesanyját. Gondolatai közben a másik hölgy felhorkant, túlvilági hangokat adott. Nagyon megijedt tőle, azt hitte, most azonnal meghal… El nem tudta képzelni, kik lehetnek azok, akik ilyen helyen tudnak dolgozni, főleg úgy, hogy még talán élvezik is. Egyre rosszabbul érezte magát, már, már kirohant, amikor végre visszajött Balázs, ekkor fellélegezett.
- Nem kaphat új pelenkát, naponta csak kétszer teszik tisztába őket! – lihegte.
- Naponta csak kétszer? – döbbent meg a lány.
- Igen, reggel, és este!
- És mi van akkor, ha a reggeli pelenkázás után egyből bemegy valami? Egész nap abban fekszik?
- Igen, általában…
- Nem marja fel a bőrét? – szólt Betti hangosabban.
- Azt mondta a nővérke, hogy ebédnél, ha megérzik, akkor esetleg kaphat még egy pelenkát, de ettől többet semmiképp! Drága a pelenka…
- Borzasztó!
- Az… pedig tudod, mennyit kell fizetni mindezért?
- Fogalmam sincs…
- Mi, hárman, alig bírjuk összekaparni a havi kiadást, ugye, nekem is van családom, négy gyerekem, kettő még otthon, a nővéremnek három, a bátyámnak meg kettő, egyikünk sincs túlságosan eleresztve, pedig édesanya nyugdíja is idejön…
- Mióta van benn?
- Már hét hete, de előre kell fizetni… nem tudom mi lesz… hogy fogjuk bírni? Szegénykém… jövő hónapban lesz 82 éves… - simította meg az anyja haját, majd visszaigazította a párnára.
- Szegényke… - sajnálkozott Betti - Nem tudtam, hogy itt van, miért nem mondtad el? – kérdezte.
- … szégyelltem… nagyon szégyelltem… nagyon…
- Megértem…
- De ma már nem bírtam tovább, ma már kitört belőlem… - törölte le ismét a kibuggyanó könnyeit.
- Hogyan fürdetik az ilyen betegeket? – kérdezte meg Betti a belépő nővértől.
- Minden reggel, amikor tisztába tesszük őket, lemosdatjuk, akkor kap tiszta hálóinget, de teljes lemosás hetente csak kétszer van! Az nagyon nagy munka! Kettő ember kell hozzá! Tudja, mi is kevesen vagyunk, kevés a fizetés, leépítések vannak, egyre kevesebb az ápoló, és valljuk be, nem túl csábító meló! – mondta, miközben megnézte a hölgyet.
- Hát… - szörnyedt el Betti - Ilyen állapotban vannak, és hetente csak kétszer fürdenek?
- Igen, nézze csak! – mutatta a tolószéket - Ide kiültetjük ketten, majd kitoljuk a fürdőszobába, ott az a szék! Arra ráültetjük, szivaccsal behabozzuk, letusoljuk. Törölközés után vissza a tolószékbe, és az ágyba. Aki képes ülve maradni, és megtartani magát, azt ilyenkor hagyjuk egy picit ülni a székben.
- Értem… nem semmi munka, elismerem…
- Hát ezért vannak itt szegénykék, mert ezt a család munka mellett nem tudja nekik biztosítani. Itt szakszerű ápolást kapnak, hetente kétszer jön az orvos vizitelni.
- Elhiszem, még sohasem láttam ilyet, nem gondoltam, hogy ilyenek vannak… - révedt el Betti.
- Sokan nem gondolják, amíg nem kerülnek ilyen helyzetbe! – mosolygott a nővérke, aki tényleg nagyon kedves volt, közben a másik hölgyet megigazította, és megpróbálta itatni - Tudja, muszáj inniuk, nehogy kiszáradjanak! – magyarázta, majd megsimította a néni arcát - Holnap reggel hozok borotvát Gizi néni, és leborotváljuk megint azt a csúnya kis bajszocskát! – mosolygott a nőre, aki egy halvány mosollyal nyugtázta a törődést.
- Borotvát? – lesett ismét Betti. Balázs közben az anyjával törődött, könnyeit nyelve próbálta etetni, pedig nem akart…
- Igen, borotvát! – nevette a nővérke - Tudja, ebben a korban a női hormonok csökkennek a szervezetben, és van olyan, akinek nemcsak bajsza, de még szakálla is nő! Meg szoktam őket borotválni, hogy szépek legyenek, és nőnek nézzenek ki! – kacsintott Gizi nénire - Igaz, Gizi néni! Szépek legyenek, amikor jönnek a látogatók, meg aztán, úgy jobban fognak tetszeni a fiúknak!
- Ühm… – nyögte a megszólított, miközben Bettiben sorra dőltek el a falak, az addig felhalmozott ismeretek. Mindezekről semmit sem tudott, sohasem volt ilyen helyzetben. A mamája otthon halt meg, csak a temetésére mentek, a másik mama szintén, egyébként, már akkor is csak egy papája volt, aki kórházban halt meg, neki is csak a temetésén vett részt.
- Ja, és a gyógyszereket hogyan eszik meg, ha enni sem tudnak? – figyelt fel Betti.
- Ó! Megvannak ami kis trükkjeink! – kacsintott a vidám nővérke. Betti nehezen tudta elképzelni, miért örül annyira. Hogyan tud mosolyogni ilyen helyen, ahol a siralom, a halál sétál minden pillanatban.
- Igen, hogyan?
- Összetörjük a tablettát, és joghurtba, vagy mézbe keverve lenyomjuk a torkukon.
- Tényleg lenyelik? – értetlenkedett Betti.
- Hát, van, amikor nem sikerül…
- Ez nagyon szörnyű! – tette hozzá a lány.
- Menjünk! – szólt Balázs.
- Jó! Köszönöm a tájékoztatást! Viszont látásra! – köszönt el Betti. Örült, hogy végre elmehet onnan.
Szótlanul ültek be az autóba, nem nagyon tudtak mit mondani. Hallgatagon repült az autó velük vissza az életbe.
Bettire mély hatást gyakorolt a látvány, nem hagyta nyugodni az a szag. Annyira elmerült a témába, hogy mindenkit elijesztett magától az örökös halál utáni kutatásával. Attól a naptól direkt kereste a lehetőséget, más ismerősökkel is elment különböző otthonokba. Mindenütt ugyanazt a szagot érezte, végül azt gondolta, ez a halál szaga lehet. Nem tudott szabadulni a témától. Elment egy tanfolyamra, kilépett a munkahelyéről, ő maga is kedves nővér lett az egyik ilyen intézményben, ahol további kutatásokat folytatott. Beszerzett olyan könyveket, amelyek leírták, milyen lesz a halál után, olvasott, keresett, mindennek utána nézett. Megismerte a különböző kultúrák halott kultuszait, a reinkarnációs elméleteket, vallásokat. Utánajárt az olyan eseteknek, akik azt állították, visszatértek a halálból. A halál közeli élményekről egész füzetnyi beszámolót gyűjtött össze, amikben felfedezte a közös pontokat, majd könyvet írt belőle. Tapasztalatai arra engedtek következtetni, hogy az ilyen állapotban lévő betegekkel való bánásmódot nem tanítják meg rendesen. Tulajdonképpen az egész kimerül a test karbantartásában, jó esetben a nővér szól egy – két kedves szót a halottnak látszó idős emberhez, de ettől több szeretetet, vigaszt, támaszt, vagy tájékoztatást nem kapnak a halálba menők. Muszáj volt kutatnia, úgy gondolta, nem lehet csak ennyi az emberi lét, az nem lehet, hogy ilyen csúfondáros, megalázó vége legyen! Több helyen megfigyelte, hogy ugyanaz a furcsa szag kíséri az ilyen helyeket, végül rájött, az nem a halál szaga, hanem a félelemé.
„A félelem szaga! Az ember fél a haláltól, fél az ismeretlentől! Ha pedig egybegyűjtik a rengeteg halálba készülő embert, mint az otthonokban, nem csoda, ha a félelmet ekkora jelenség kíséri, amelynek még szaga is van. A kisbabáknak azért finom az illatuk, pelenkás létükre, mert ők az életet kezdik éppen! Az élet, a remény, a bizalom, a szeretet illata lengi körül őket. Ennek pedig az ellenkezője a halálba menőket.” – állapította meg.
Magas szintre fejlesztette magát a témában, tanfolyamokra járt, mesterré vált. Közben az élete sem úgy alakult, ahogyan képzelte, hogy majd férjhez megy, és gyerekeket szül, mert a halálkutatás minden idejét lekötötte, és minden valamire való férfi ismerősét elijesztette. Magányos maradt, hát életét a halál megértésének szentelte. Úgy gondolta, talán ez a sorsa.
Olvasta, tanulmányozta a tibeti halottas könyvet, mely pontosan megfogalmazta, milyen lesz a halál, és milyen lesz utána. A könyv szerint a halál fantasztikus gyönyörérzés, amikor kiszabadul a lélek, a szellem, a hús rabságából. A halált előre érzi minden ember, bár a ma embere elfelejtett figyelni erre. Előre készülünk, bizsergünk, várjuk a csodát, valami jobbat, mert belül még tudjuk, milyen jó lesz! Látjuk a fényt, megnyugszunk, mert tudjuk, pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. Amikor elérkezik a pillanat, először a testünk felett veszítjük el az uralmat, elgyengülünk, összeesünk. Bár mindenkinél kicsit más, de azért a közös pontok ugyanazok, a következő a test szilárd része után, a folyadék, nem tudunk uralkodni a testnedvek felett, esetleg folyik a nyálunk, majd lassan kezdünk kihűlni, végül a légzés feletti uralmunk is odavész, három hosszú sóhajtás után többé nem veszünk levegőt. Ezt hívják úgy, hogy a lélek elhagyta a testet, melynek már a súlyát is mérni tudják, pontosan 21 gramm, az utolsó lehelet. Aki átéli ezt, azért még nem tudja, hogy meghalt, ugyanúgy próbál tovább élni, de rá kell jönnie, nem látszik a tükörben, nincs árnyéka, nem hagy lábnyomot. Nincsen fizikai teste, nem érez hideget, meleget, fájdalmat, egyszóval megszűnnek a testi érzései. Ez az első pont, amikor kezdi sejteni, mi történt vele, akkor feltörnek az emlékek, minden életében történt esemény lejátszódik újra, érzi mások lelkét, érzi, mit éreztek ők közben. Miután fények, és emlékek cikáznak előtte, újból öntudatlanságba merül, majd ismét érez, szeretetet, gyönyört, boldogságot, innen folytatja tovább útját, kinek merre visz a sorsa… ekkor jut el a lélek a közös szívbe, a szeretetbe, amit nem nagyon lehet szavakkal kifejezni…
Tanítványai kérdésére, miért kezdett mindebbe bele, miért fordult a halál felé, már olyan fiatalon, miért nem az életet választotta, mindig ugyanazt válaszolja.
- A félelem szaga… a félelem szaga vezetett ide, a legelső találkozásom a halállal, a borzalmas fájdalommal, a félelemmel az ismeretlentől, mely megérintett azon a napon, ott, és akkor, abban a „szeretet otthonban”!
Ma ő nyújt vigaszt rengeteg halálba menőnek, ahol biztosítja őket a csodáról, a gyönyörről, az új reményekről, az új élet lehetőségéről, és arról, hogy nem ismeretlen helyre, hanem éppen hazatérnek. A halál folyamata egy szükséges lépés, hogy eljussunk a negyedik dimenzióba, ahol az energiánk nem sűrűsödik egyetlen pici testbe, húskupacba, attól kezdve ismét határtalan lények leszünk! Összekapcsolódunk a nagy egésszel, a mindenséggel, ahol mind egyek vagyunk, ahonnan jöttünk! Megtanítja tanfolyamain az embereknek, mi következik be a halál pillanatában, eloszlatja félelmüket, hogy ismét finom virágillat kísérhessen minden távozót. A halál már nem ismeretlen számára sem, boldogan várja, megadja magát az érzésnek, amikor az övé is eljön. Tudja, biztosan tudja, jó utat választott, ez az ő feladata ebben a földi életében… segíteni az embereket…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése