(Mira esete az árnymanókkal)
Érkezett a földi világba - valamikor négy és fél évvel ezelőtt - egy tündérszép kislány, akinek születésével földöntúli boldogság költözött szülei és nagyszülei házába. Ez az érzés – szerencsére - egyre erősödött, ahogy az angyali kislány cseperedett.
Igaz, már apró kisgyermekként is bájos, mosolygós, békés, derűs természetű volt, de az idő multával mindehhez egyre több kedvesség, nyíltság társult, és a család minden tagja lelkesen üdvözölte nyiladozó értelméből fakadó, egyre szaporodó, kíváncsi kérdéseit, amelyekre legtöbbször kielégítő válaszokat kapott.
A meghitt hangulatú estéken mindig volt módja szüleivel, vagy nagyszüleivel vidám, kedves dalocskák, mondókák, mesék társaságában készülődni a lefekvéshez, amit azért - hogy egészen őszinte legyek - sohasem várt kitörő lelkesedéssel.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az egyedüli dolog volt az, amit - persze a felnőttek által - a világ legszebb és legjobb dolgai közé sorolva sem sikerült megszerettetni Mirával - mert így hívták az angyal-szőke teremtést, akinek a neve is csodát - csodalényt - jelent.
Neve jelentését lényében is magában hordozza a mai napig, és biztosan így lesz ez most már örök időkig, hiszen napról-napra okosabb lesz, erősödik, épül jelleme, egyre újabb tudásra szomjazik, és kedvessége, bája mindenkit elvarázsol a környezetében.
Csak ez a fránya esti alvás, ez okozott állandó fejtörést a családnak, és - mint a beszélgetésekből kiderült - Mirának is. Mivel őszinteségéről is már többször tanúbizonyságot tett, egy alkalommal fontosnak érezte, hogy bevallja titkát: ő bizony nem szeret aludni, és ezért történik, hogy esténként, a számára oly kedves programokat, a jóéjt-mesét és jóéjt-puszikat követően, rendszerint megeredt a nyelve, és ő maga kezdett el mesélni, szinte véget nem érően. Csak elaludni ne kelljen…!
Mesélt kedvenc játékairól, az óvodáról, a napról és csillagokról, az aranyhalacskáról, mesebeli élményeiről, mindenről, ami éppen eszébe jutott. Aztán nagy-sokára - legtöbbször a fáradtságtól szinte ájultan - elaludt.
Egy alkalommal azonban váratlanul fény derült a különös titokra. Félénken bevallotta, hogy ő bizony azért nem szeret elaludni, mert nagyon fél. Attól, hogy egyszer csak nem jön el többé a hajnal, és nem láthatja majd a gyönyörű, napsütéses nappalt, melynek ébredését minden reggel ámulva köszöntötte az erkélyről.
Meg egyébként is - magyarázta a felnőtteknek - esténként, a félhomályos szobában árnyak járnak a falon, és azokkal képtelen megbarátkozni. Nem szereti őket, ahogyan az állatok között is létezik egyetlenegy, amelyik nem kaphat helyet a szívében: a madárpók, mert az nagyon veszélyes és félelmetes.
A vallomás óta azonban minden megváltozott az elalvás idején. Mira esténként alig várja, hogy találkozzon kis barátaival, a falon táncoló árnymanókkal, és mosolyogva szenderül álomba kedves táncukon.
A felnőttek ujjainak táncából ugyanis azóta minden elalvás előtt mókás, táncoló figurák születnek a fehér falon, a kislány határtalan örömére, aki szerint táncukkal örökre elűzték a csúnya félelmet is. Pont úgy, ahogyan a fogkefe táncával a fognyüvő manócskák is elűzhetők.
Ma már ő is boldogan táncoltatja ujjacskáit, és barátságosan köszönti a mókás kis árnyakat, ha esténként meglátogatják őt a szobában.
Anya esti meséje után azért még manapság sem alszik el azonnal, de már minden félelme elszállt, amióta barátai lettek a kedves kis árnymanók.
Lefekvés idején izgatottan várja az álommanók érkezését, és ha kicsit megkésve érkeznek, addig is halkan, derűsen, türelmesen - ő maga mesél…
Mit gondoltok, kinek?
Hát a falon táncoló, későn fekvő, rosszcsont árnymanóknak!
(Azt ígérte, egyik este elmeséli nekik, hogyan vitték el egy kislány cumiját a huncut cumi-manók, akik - szerinte - rokonai lehetnek az árnymanóknak.)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése