Egyhangú nyugalommal ringatta a vonat. A fülkében egyedül üldögélt, lenyűgözve bámulta a tovasuhanó tájat. Bár többször járt erre, lelkét még mindig megigézte a látvány mennyei csodája. A távolból méregzöld hegyek merengtek feléje, lágyan hullámoztak a dombok, tarka virágos mező futott versenyt az ablakkal, néha egy- egy fa suhant el, nyulat rejtő bokor, s az ég kékje alatt madarak röpültek a messzeségben. Hosszú füttyszó törte meg az ábrándos hangulatot, villanyoszlopok, házak közt lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Sietős, izgatott utasok kapaszkodtak fel a vagonba.
- Jó napot adjon isten, szabad-e? - és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.
Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták a helyüket az újabb utasok. Vidám fütty hasított a levegőben, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.
- Ha nem sértem meg, hova utazik? - ocsúdott fel a kérdésre.
- Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba .
- Nagyrétre? *Sze’ akkor szomszéd falusiak vagyunk!- melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.
Kora-béli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.
- Csak nem? Te vagy Jani? Kovács Jani, Kisrétről? – húzódott széles kacagásra a szája–, Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.
- Dezső ! Dezsőkém, há mán hogyne emlékeznék! - s a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.
- Az én falum hozzátok, Nagyréthez tartozott, egy - egy órát gyalogoltunk odáig naponta az iskola mián. De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne! -szorongatták egymás kezét.
- De mutassam bé a nejem, Katit, s a fiam, Gergőt- jutott eszébe az illem.
Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma , szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.
- Honnan jöttök ilyen finomságokkal?
- Rokoni látogatásból, Gyergyóból.
Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus lett a nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.
- Legyesek! Csürrentősök* ! - kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.
- Kati, a gyergyói feleség, nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.
- Mondjad te elébb, Dezső! - alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését .
- Csak mendemonda, de ráragadt a falunkra a csúfnév.
Az úgy történt, hogy – valamikor régen nyár idejében – igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó , még ingyen húst is szolgáltattak. Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk. Mitévők legyenek, tanácskoztak úton - útfélen. Sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Így a legyek nem tudnak lejönni . Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.
- Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!
- No, most meséld el a ti esetetek, az még cifrább, Csürrentős* ! - incselkedett Dezső.
- A miénkek se voltak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén sziklás , üreges oldal húzódott. Szeles időkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak. Lüdvérc* rejtőzik ott, vélték. Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura, határozták el. Másnapra odahívtak minden élő - mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiáltotta, hogy „egy szívvel, egy lélekkel csürrents!” nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet. Hiába, mert az üreges, sziklás ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokat.
Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok,elébük futott az ismerős , kedves kis vasúti megálló.
A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.
- Jó napot adjon isten, szabad-e? - és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.
Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták a helyüket az újabb utasok. Vidám fütty hasított a levegőben, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.
- Ha nem sértem meg, hova utazik? - ocsúdott fel a kérdésre.
- Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba .
- Nagyrétre? *Sze’ akkor szomszéd falusiak vagyunk!- melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.
Kora-béli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.
- Csak nem? Te vagy Jani? Kovács Jani, Kisrétről? – húzódott széles kacagásra a szája–, Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.
- Dezső ! Dezsőkém, há mán hogyne emlékeznék! - s a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.
- Az én falum hozzátok, Nagyréthez tartozott, egy - egy órát gyalogoltunk odáig naponta az iskola mián. De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne! -szorongatták egymás kezét.
- De mutassam bé a nejem, Katit, s a fiam, Gergőt- jutott eszébe az illem.
Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma , szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.
- Honnan jöttök ilyen finomságokkal?
- Rokoni látogatásból, Gyergyóból.
Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus lett a nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.
- Legyesek! Csürrentősök* ! - kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.
- Kati, a gyergyói feleség, nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.
- Mondjad te elébb, Dezső! - alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését .
- Csak mendemonda, de ráragadt a falunkra a csúfnév.
Az úgy történt, hogy – valamikor régen nyár idejében – igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó , még ingyen húst is szolgáltattak. Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk. Mitévők legyenek, tanácskoztak úton - útfélen. Sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Így a legyek nem tudnak lejönni . Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.
- Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!
- No, most meséld el a ti esetetek, az még cifrább, Csürrentős* ! - incselkedett Dezső.
- A miénkek se voltak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén sziklás , üreges oldal húzódott. Szeles időkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak. Lüdvérc* rejtőzik ott, vélték. Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura, határozták el. Másnapra odahívtak minden élő - mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiáltotta, hogy „egy szívvel, egy lélekkel csürrents!” nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet. Hiába, mert az üreges, sziklás ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokat.
Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok,elébük futott az ismerős , kedves kis vasúti megálló.
A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.
Szómagyarázat: *sze –hiszen, *- lidérc*, * - rárivall, rákiabál valamire
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése