Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. február 2., vasárnap

Találkozás

with 0 Comment


Egyhangú nyugalommal ringatta a vonat. A fülkében egyedül üldögélt,  lenyűgözve bámulta a tovasuhanó tájat. Bár többször járt erre, lelkét még mindig megigézte a látvány mennyei csodája. A távolból  méregzöld  hegyek merengtek feléje, lágyan hullámoztak a dombok,  tarka virágos mező  futott versenyt az ablakkal, néha egy- egy fa suhant el, nyulat rejtő bokor, s az ég  kékje alatt madarak röpültek a messzeségben. Hosszú füttyszó törte meg az ábrándos hangulatot, villanyoszlopok, házak közt lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Sietős, izgatott utasok kapaszkodtak fel a vagonba.
-    Jó napot adjon isten, szabad-e? - és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.
Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták a helyüket az újabb utasok.  Vidám fütty hasított a levegőben, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.
-    Ha nem sértem meg, hova utazik?  - ocsúdott fel a kérdésre.
-     Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba .
-    Nagyrétre?  *Sze’  akkor szomszéd falusiak vagyunk!- melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.
 Kora-béli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.
-    Csak nem?  Te vagy Jani?  Kovács Jani, Kisrétről? – húzódott széles kacagásra a szája–,  Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.
-    Dezső ! Dezsőkém, há mán hogyne emlékeznék!  - s  a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.
-    Az én falum hozzátok, Nagyréthez tartozott, egy - egy órát gyalogoltunk odáig naponta az iskola mián.  De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne!  -szorongatták egymás kezét.
-    De mutassam bé a nejem, Katit, s a fiam, Gergőt- jutott eszébe az illem.
Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma , szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.
-    Honnan jöttök ilyen finomságokkal?
-    Rokoni látogatásból, Gyergyóból.
Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus lett a nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.
-    Legyesek!  Csürrentősök* ! - kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.
-    Kati, a gyergyói feleség,  nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.
-    Mondjad te elébb, Dezső! -   alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését .
 - Csak mendemonda, de ráragadt a falunkra a csúfnév.
Az úgy történt, hogy – valamikor régen nyár idejében – igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó ,  még ingyen húst is szolgáltattak.  Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk. Mitévők legyenek, tanácskoztak úton - útfélen. Sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Így a legyek nem tudnak lejönni . Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.
-    Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!
-    No, most meséld el a ti esetetek, az  még cifrább,  Csürrentős* ! -  incselkedett Dezső.
-    A miénkek se voltak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén   sziklás , üreges oldal húzódott. Szeles időkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak.  Lüdvérc*  rejtőzik ott, vélték. Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura, határozták el. Másnapra odahívtak minden élő - mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiáltotta, hogy „egy szívvel, egy lélekkel csürrents!”  nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet.  Hiába, mert az üreges, sziklás  ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokat.
Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok,elébük futott  az ismerős , kedves kis  vasúti megálló.
 A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.

 Szómagyarázat:    *sze –hiszen,     *- lidérc*,   * - rárivall, rákiabál valamire




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.