Isten közelében (KK-V-NYK)

Mintha az örök fénybe lépett volna
anyám azon az éjen -
rohantam felé kifulladva: talán utolérem,
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében.
Még éppen elértem ráncos, szép
kezét, de villám hasította szét
az égbolt kristályüvegét, és sötét
lett hirtelen – vaksötét.
Gyengülni kezdett a bársonyos kéz,
szorítása lassan engedett,
körben a csillagfény kihunyt,
és a sápadt Hold nagy, kerek arcán
valami sötét szégyenfolt-féle gyúlt.
Talán egy felhő vonta rá leplét félve…
- még sohasem voltam így a közelében,
és soha nem láttam a Holdat ily sötétnek…
Rémülten a gyászos lepel után kaptam,
és nyomában rám hullt a fényes hajnal,
s én rettegtem soká' e fényre-ébredésben.
Csak akkor múlt el szörnyű rettegésem,
mikor megláttam az Istent, anyám közelében.

Ma is emlékszem e fényes ébredésre,
ahogy "a Hold elsápadt szégyenében,
arcát felhővel takarta – a színe ében…"
Érzem, ilyenkor ott vagyok anyám,
és Isten közelében