Esténként türelmetlenül várja már, hogy meggyújtsuk a villanyt a konyhában. Ilyenkor hátat fordít nekünk, pipiskedik az ablakban, és kifele tollászkodik a sötétségbe. Ahogy öregszik az éjszaka, ő egyre bátrabb lesz, figyeli magát az ablaküvegben, miközben magának szerepel. Heves boldogságot érez, ahogy az árnyéka percről percre nő. Izgatottan csapkod, egyre hevesebben kiabál. Kedveli ezt az esti elfoglaltságot. Évek óta így szórakoztatja magát minden nyári estén. Ilyenkor idelent lakik, mert éktelen parádézásával nem zavar senkit.
A színjáték egyre szenvedélyesebbé válik. – Ha tudna, kipirulna-, gondolom ilyenkor magamban. Ha ilyenkor beszélünk hozzá, kétségbeesetten próbálja hangunkat túlkiabálni:
-Hát nem látjátok, hogy ez az én órám ti gonoszok? Most hatalmas vagyok, egyre csak növök. Hát idesüssetek! Mit hatalmas! Griffmadár! –és billegeti szárnyait.
Megnyúlt árnyéka még kivehető odakint a terasz kövén, ahogy a konyhai világítás kiszökik az éjszakába, de már egyre lomhábban követi parányi gazdáját. Ő nem tud erről semmit. Ő most nagy. Hiszi, hogy ebben az órában legyőzhetetlen. Most megfizet mindenért. Meg ő! Csak ki kell várnia, míg teste óriás lesz, s máris revansot vehet többéves rabságáért.
Néha hátrapillant, hogy figyeljük-e még. Nincs már félelem okos kis szemében. Hiszen már szinte akkora, mint én, már alaposan odamondhatja a magáét. Félig-meddig nekem is címzi ezt az előadást, tudom jól.
Én meg csak nézem őt. Nézem, ahogy a tudat a szemem előtt arat győzelmet a valóság felett. És mégis igaz, ébredek rá, szinte elképedve. Minden a fejünkben dől el.
Ez a parányi lény hisz benne, hogy egyenlő ellenfelek vagyunk, ha kiengedném ilyenkor, szerintem gondolkodás nélkül megtámadna. Nem haragból, nem félelemből, hanem mert azt hiszi, hogy erősebb nálam. Kegyetlen törvénye ez az életnek.
Mosolygok. Mert én tudom, hogy erősebb vagyok, okosabb és nagyobb, mint ő. Ezért nekem kell elnéznem kis gyengeségeit. Szívesen teszem, ilyenkor szinte megkönnyebbülök. Mert én tudom, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetnék törékeny kis életének. De az én jóindulatom korlátlan, hiába próbálja ez a csöppség kikezdeni. Hagyom még egy kicsit játszani, nemsokára úgyis vége lesz. Milyen szerencsés ő, hogy holnap nem emlékszik majd a ma kudarcaira. Hogy ennyire rövid az esze. Milyen aranyos, ahogy hisz magában. De én tudom, hogy ez csak illúzió.
Ho-hó, várjunk csak!
Mi van, ha mégis neki van igaza? Ki mondta, hogy amit én gondolok, nem csak az én fejemben létezik? Hiszen én is csak ugyanúgy hiszek dolgokat, mint ő, senki se ígérte, hogy az lesz majd a valóság, ami az én fejemben van.
S most hirtelen Jenő már nem aranyos. Félek. Beférkőzött a kétség a gondolataimban. Valahol egy másik dimenzióban ez a kicsi madár végezhetne velem. Egy olyan bolygón esetleg, ahol a papagájok gondolatai a mérvadók, s az embert, csak úgy tápláléknak tartják a tollas kis gyilkosok.
Jenő egyre unszimpatikusabb, kényelmetlenül érzem magam. Nem akaródzik elválni ettől a képtelen ötlettől. Megérzi most a gyengeségemet. Annál inkább rikoltozik, nagyon is nyerésre áll most.
S akkor hirtelen ráeszmélek, hogy még csak másik dimenzió se kell. Elég egy pillanat, s máris fölém kerekedik. Mindketten hiszünk valamit, s úgy tűnik, az ő hite szilárdabb.
De hiszen ez nevetséges, én sose bántanám őt, de ő gondolkodás nélkül megteheti? Nem köteles velem szemben lojálisnak lenni, csak mert én az voltam vele szemben ennyi éven át. Igen, akár ezt is mondhatná, és nekem el kellene ezt fogadnom.
Jenő érzi, hogy nyert, már csak néhány perc, s árnyéka akkora, mint az enyém, s akkor megküzdhet velem.
Aztán valahogy mégis fény gyúl a fejemben, túllépek a félelmeimen.
-Jenő nyughass már!- kiabálok rá mérgesen.- Jó éjszakát, holnap este majd megint játszunk.
Lekapcsolom a villanyt. Kimegyek. Az előszobából még belehallgatok a konyha felől tátongó üres csendbe, rosszul érzem magam, amiért kiabáltam vele.
Aztán mosolyogva motyogom magam elé: Még jó, hogy holnapra elfelejti…..
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése