Abban, hogy minden elmúlik egyszer, az azért fontos, mert ez garantálja a történések értékét és izgalmát. Ha nem fogod meg a percet, az a pillanat csak emlékeidben él tovább, az idő halad, minden változik, csak a benned élő kép nem. Aztán ha beleszaladsz hajdani emléked jelenlegi formájába, egy világ dől össze benned.
Hogy ebben az állandó változásban, ebben az őrült forgatagban meg tudj kapaszkodni, emléktömegeket kell rögzíts, különben nem tudsz lépést tartani magaddal Nem tudod mi van ma, és mi volt tegnap, összekeversz múltat és jelent, más arcokra emlékszel, és nem veszed észre, hogy a pillanatnyilag nézett személynek a mai arca van,
emlékeidben őrzött arc helyett.
Zavarodott-szenilis növény kategóriába tesznek, elnéző legyintgetések kereszttüzében éldegélsz a világban, és magadban egyszerre.
Átmész örökzöldből lombhullatóba, egyre több lombjavesztett ággal ékeskedsz már könnyedén fúj át rajtad a szél. De emlékeidben örökzöld kép rögzült magadról, ami eltünteti számodra a valóság lehangoló látszatát.
Idővel akkora emléktárral rendelkezel mint egy komoly archívum, nem szorulsz a folyton változó élet terhes jelenlétére. Feltámasztva a teremtés magasztos misztériumát, amikor is életre kel egy világon belüli élhető világ. Bármikor előhívhatod emléktárad bármely epizódját, és addig tartózkodsz benne, ameddig akarsz. Közömbössé válik a most, állandó főszereplője lehetsz a múltnak, amiben kiigazodsz, és otthon érzed magad. Önállóan érvényesen, egy általad irányított világban. Ez a kiforrottság olyan szintje, ami vetekszik a tökéletességgel.
Ez egy szép másik világ, nem szorulsz senkire, ami önmagában is megnyugtató.
Végső fokon neked csak te létezel, bár ez elég durván hangzik, de az igazság nagyon ritkán kedves.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése