Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

– Ajánlom kedves figyelmébe Nusika, ajánlom kedves figyelmébe!

– De, hát ez micsoda?

– Ez kérem cikk, cikk.

– És mit akar attól a cikktől?

– Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

– Mi az, hogy cikk, amit olvasni kell?

– „…a sajtóban olyan közlemény, amelyben a szerző egyéni állásfoglalását…”

– Jaj, kérem, azonnal hagyja abba! Nem így kérdeztem maga buta! Maga Tihamér…

– Hanem, hogy mégis mi az, hogy cikk?

– Na, de Nusika…, Nusika….

– Ne beszéljen félre Tihamér, arra válaszoljon, hogy mi az, hogy cikk?

– Hát kérem, Nusika azt olvasni kell…

– Tihamér! Minek néz maga engem? Ezt már mondta, jaj Tihamér… De miért kell olvasni?

– Hát mert kérem, az hír, az hír. Az információ, az kultúra, az köztéma, ismerni illik, ismerni illik.

– Ismerni illik? Ezt meg hol hallotta Tihamér? Olvasni…

– Igen Nusika, olvasni, olvasni.

– És van benne regény?

– Nem kérem Nusika, az nincs, az nincs.

– Olvasni… És milyen hosszú ez a micsoda…, ez a cikk Tihamér?

– Éppen csak két lap.

– Jaj! A sírba akar engem kergetni? Két lap? Hova gondol? Mit akar azzal a két lappal? És cikk, és hír és illik…, és nincs benne regény…

– Én kérem semmit, csak gondoltam magácska…

– Na nem Tihamér, majd inkább magácska! 2 lap…, ebből a tárgyból..., hova gondol? Inkább olvassa maga. Olvassa!

– Igen, kérem, igen. Akkor olvasom, olvasom.

– Tihamér, mit csinál?

– Olvasom drága Nusika, olvasom.

– Hangosan olvassa maga bolond! Ne magának, ha már annyira ragaszkodik hozzá!

– Én nem ragaszkodom, de olvasom, olvasom.

– Ne bőszítsen, olvasson!

– Igen, olvasom, olvasom.

– Ne bolondozzon velem Tihamér, Tihamér… vagyis csak Tihamér! Ne mondjon már mindent kétszer! Már én is…

– Igenis nagysága, igenis…

– …

– „Hát persze, hogy ezt senki sem tudhatja. Ennyivel tisztában vannak már nemcsak a fejedelmek, hanem a nadrágtalanok is…”

– Állj! Hát ez micsoda? Ha senki se tudhatja, minek kezdünk bele, egyáltalán, ha az író nem tudja, minek kezd bele? És fejedelmek? És nadrágtalanok? Ezek együtt, mit…? És  nadrágtalanok… Micsoda pornográf skandalumot akar maga nekem itt ajánlani?

– Hát, az nem úgy van, kérem. Várjon csak Nusika, várjon! „És ha a hadügyminiszter a bécsi hercegségeknek arra a kérdésére: »Mit gondol Excellenciád, meddig tart a háború? « ...”

– Állj! Tihamér, maga tényleg ostobának néz? Mi ez a botrány? Mi ez a fekália? Miről beszélnek ezek? Miféle titokba von maga engem bele? És egyáltalán miféle szennylapból való ez? Háború 1916-ban? Hol él maga, hol élnek ezek? Miféle háborúról van szó?

– Kérem Nusika, itt nincs semmi titok. Hír, hír. Egyébként pedig a Nyugatból olvasom a cikket, a…

– Ne folytassa, tudom, a Nyugatból… De Tihamér! Hát mit akar maga tőlem? Hát hol van ebben a belletrisztika? Hol a regény? Hol a kikapcsolódás és a szenvedély? Hol a szórakozás? Az élmény?

– Drága Nusika, ez cikk. Ez valóság, ez nem lektűr. Tudja, éppen Ambrus írta hogy a  közönségnek a vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz kell.  Ezért gondoltam, hogy talán…, talán maga…, talán magán, talán ismerve magát…, közönség…

– Jaj Tihamér mit morog maga az orra alatt? Ne folytassa, megfájdul a fejem, szédülök… Jaj Tihamér, le kell ülnöm. Hát mit akar maga tőlem? Kinek néz maga engem? Én kultúrált úrinő vagyok! Pontosan tudom, hogy mi az a fecsegés, a szenzáció, oh…, és a regény…

– Nem is akartam folytatni drága Nusika, nem is akartam folytatni. Csak ugye a cikk…, a…

– De mit akar maga a cikktől Tihamér?

– Csak várja ki a végét, csak várja ki a végét! Majd megérti!

– A bolondját járatja velem? Hát miféle bestiális írás az, amiben négy sor után nincs semmi szenvedély, semmi románc, semmi hahota, semmi izgató és szemtelen, semmi kibeszélni való, semmi megdöbbentő pikantéria?

– Hát kérem, ez cikk. Itt a szöveg mélyebb összefüggéseire kell odafigyelni, egyes részletek pedig csak a végén kapnak jelentőséget és értelmet. Rendkívül fontos a tartalom. Tényfeltárás, közkérdés, jellemformáló erejű…

– Ne szakítson félbe Tihamér! Mit képzel maga rólam, hogy egy ilyen érdektelen és botrányos, bizarr sajtószégyennek kivárom a végét! Erről az Ambrusról meg ne beszéljen nekem többet! Hallottam ám hírét! Méghogy majd ő tudja, hogy mi kell a közönségnek… Hisz ő szaktudományos munkákkal is foglalkozik. Írt ő egyáltalán regényt? Ne beszéljen nekem róla többet, ne…

– Hát, kérem, drága Nusika, ez a cikk is tőle való. Sokan szeretik! Csak várja ki a végét!

– Tihamér, hát maga egyáltalán nem ért az irodalomhoz? Miféle műveltségen nőtt maga fel? Hol siklott maga félre? Nem tudta, hogy efféle lármás dörgedelmet ma nem sikk olvasni? Tudja maga egyáltalán mi az a divat, a regény?

– Sokan szeretik, Sokan szeretik Nusika…

– Na látja Tihamér, ezért tart itt ez az ország! Csupa lárma, csupa zaj, csupa konzervativizmus, csupa hagyomány, csupa nacionalizmus, csupa pótcselekvés és művi érték és…, cikk. Nem értem, egyesek miért nem képesek haladni a korral? Bezzeg a külföld, bezzeg a nyugat, oh…, és a regény… Minden sületlenséget összehord itt valami ostoba háborúról és fogalma sincs mi fán terem a regény. Tihamér, maga csak cikket olvas? Mert, ha igen, akkor azt kell mondanom, komoly veszélyben van! Járt már orvosnál?

– Nusika, meg ne haragudjon, de a folyóirat neve éppen ezért Nyugat, mivel újító szellemben lép fel, megnyílva a külföldi szellemi áramlatok felé. Ambrus egyébként regényt is ír, regényt is…

– Látom, maga nem akar érteni Tihamér, mindig a részletekkel van elfoglalva, ezért nem látja át az egészet. Maga nem elég haladó szellemiségű, maga nem tudja követni a divatot, sőt nincs semmi stílusa. Járt már orvosnál?

– Az igazság az Nusika, hogy igen, jártam, jártam. Éppen egy pszichoanalitikusnál. Ő javasolta nekem ezt a módszert is…

– Na látja Tihamér jól tette! Ez volt a legjobb dolog, amit szerencsétlen helyeztében tehetett. Az majd segít magának… Mi? Miféle módszert?

– Hát kérem, Nusika…, én éppen ezért mentem hozzá… Az a panaszom, hogy állandóan ostoba, unatkozó, felszínesen fecserésző, szemérmetlenül pletykás, pökhendi és együgyű úrhölgyekkel álmodom, akik semmi mást nem hajlandóak olvasni csak regényt, és éjt nappallá téve ilyen és ehhez hasonló olvasmányélményekről áradoznak. Rendkívül bosszantó, bosszantó… Sajnos a direkt kezelés során is folyton ezekhez a hölgyekhez jutottunk el. Mivel a helyzet már-már kétségbe ejtővé vált, a doktor úr erre azt javasolta, hogy keressek föl hasonló hölgyeket és kompenzációs jelleggel olvassak fel nekik cikket. Hátha az jót tesz. Így jutott eszembe magácska, mivel arra gondoltam, hogy régi barátságunkra való tekintettel segíthetne nekem a terápiában.

– Micsoda? Mit akar maga tőlem Tihamér? Rajtam akar gyakorolni? Hát kinek néz maga engem?

– Nem, kérem Nusika ez már nem a gyakorlás része, ez élesbe megy, élesbe megy…

– Na, de Tihamér…

– Ne aggódjon drága Nusika! Bízza rám magát! A cikk, a cikk… Jaj…, hát azt olvasni kell, csak olvasni kell! Nézze csak:„…azt felelte, hogy: »Bocsánat, de ez Eminenciád reszortjába tartozik, mert ezt csak az Úristen tudja« – akkor a hadügyminiszter nem arra felelt, amit kérdeztek tőle…”