Tatjána szót kér...

Hozzátok szólok, kik most rövid szoknyát hordtok,
és bokátok kivillanását nem lesi férfiszem.
Hozzátok is, kik lezser pólóba bújtok, férfiak!
Ma kirakat lett a test,
a szemérem, kár, de valahol elmaradt.
Felcsavarta kötelét az időkerék, s nevettek rajta,
és voltam bár gazdag, mégis szerény fajta.
Engem meg szorít a kötelék.
Én, csak neki adtam bájaim, csak neki járt a csók,
lehettek estek, vagy hangos dáridók,
eszemben mindig ő járt,
csendembe ő kopogtatott,
ha valaki rám nézett,
tudtam, vissza nem mosolyoghatok.
Mert lebilincselt a szerelem, a csak neki érzés,
a csak vele lenni, a csak hozzá bújni, a féltés.
Karjában érezni erőt, és tartást.
mellette hűen fogadni kitartást.
Tán azt gondoljátok, akkor a női szív megfagyott,
és nem dobbant nagyot,
ha láttuk jönni a férfit,
a szerelmet diktáló karnagyot?
Tévedéstek megbocsájtható, de ne nevessétek ki a szépet,
a szerelem nekünk szenvedély volt,
nem csupán elítélt, tűzre szánt vétek.
Imádni nőt jobban lehetne tán, mint akkor tette vélem,
önző lelkemben itt lakik, mert mindenét magamnak kértem,
kinek egy kézsimogatása többet rejtett,
mint ma a rózsaszín, vattacukor felleg,
mit szemed elé von, hogy ne láss, a szerelmed.
Kellett-e több, mint az, hogy tudtam, éjjel és nappal sem telhet,
hogy ne olvadjon lelkünk egybe, hogy egymásban vigaszt lelhet.
Nem voltak ugyan mobilok,
de voltak papírra írt, illatos verssorok.
Bár, csak egyszer is éreznétek,
bár csak egyszer is megtudnátok!
Akkor becsülnétek azt, mit érzek,
gyertyafény mellett, mint italtól részeg,
a tollam hegyére titokban leheltem,
álomba röpít a szerelmem...,
és vigyen titeket is, fel a magas égbe,
s mint angyalok súgjátok...
boldog vagyok...talán megéritek,
talán megtudjátok.