Túl az óperencián, hívnak a fények,
Délibábra festett hiú álomképek.
Fáradt lábaimmal új utakon járnék
Megtört szárnyaimmal tova repülhetnék.
A múlt fénye ég a sötétített vásznon,
Zabolátlan Önnön Énem hív a mából.
Elrévedek, merengek régi éltemen,
Meglépek csendesen, teljesen nesztelen.
Vágyaim hajszolnak foltos sötétségbe,
Elmémet nem tartják régi álomképek.
A zabla se marad meg konok fejemen,
A múltat keresem, szorít a jelenem.
Szédülök, kóválygok, lassacskán elveszek,
Megöl a gondolat, hogy nincs két életem.
Kínoz a tudat, feszül a szűk rabruha,
És fejemben egy hang: Ne gyötörd magadat!
Mint rideg börtönbe zárt hatalmas Főnix,
Úgy izzik a lelkem, meg kellene szökni.
El kellene mennem, megkeresni Téged,
Elindulni csendben, elrepülni messze.
Lángoló szárnyammal Északnak fordulnék,
Szikrázó szememmel csillagot keresnék.
Megkeresném azt, amely északon ragyog,
Üldözőbe venném a legszebb csillagot.
Az éjjeli égbolton lobbanna fényem,
Izzó szárnyaimmal suhannék a széllel.
Eveznék büszkén, és egyre messzebb jutnék,
Elveszne mögöttem a homályos tájék.
A sorok rejtenek, maradok nesztelen,
Titokban hajszollak, száguldok esztelen.
Izmaim fáradnak, szemeim izzanak,
Feszülő szárnyaim a célért hajtanak.
Emberek, városok, keresztül rohannak,
Éjszakák nappalok, sohasem nyugodnak.
Lepihenek végül, karodba roskadok,
Megfáradt tagjaim Terajtad altatom.
Szemeid csillognak, szíved is megdobban,
Szemeim lehunyom, álmomban álmodlak.
Kezeid bezárnak, átölelnek végleg,
Kezeim takarnak, átölellek Téged.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése