Az elme és a kész, a tudás lassan elvész (2)

Manapság egyre több helyen találkozhat az olvasó
olyan irodalmi művekkel, melyben - hivatkozva a
modern igényekre - hemzsegnek a vulgáris kifejezések.
  Talán ezt hívják "modern" - illetve csatolnám még
hozzá a "kortárs" jelzőt - irodalomnak. A végén már
annyira merész és annyira modern lesz az irodalom, a
költészet, hogy méltatlanná válik a kategória:
"szépirodalom". Momentán én a költészet területén
mozgok, és nem egyszer kaptam olyan hozzászólást a
művemre, hogy talán túlzottan "ódivatú", modernebb
kifejezésmóddal kellene megfogalmaznom az írásaimat.
  Erre én mindig csak azt mondom, hogy: "ijesztő
számomra a szép magyar nyelvhasználati értékek
felcserélése egy felszínes, szedett-vedett, innen-
onnan behozott, vagy szlengesített, netán vulgáris
szavakból építkező nyelvi eszköztárra".
- Azért mondom én ezt "mindig", mert már lassan ugyanúgy
gyakorlattá válik részemről a "megfelelő válasszal"
való sablonos reflektálás, mint ahogy gyakorlattá
(mondjuk úgy: jellemzővé) vált a kortárs irodalmat
magasabb szinten gyakorló illetve vizslató
olvasóktól hangzó "iránymutatás" az olyan amatőr
alkotók felé, mint én, akik előszeretettel
használják azokat a szavakat, kifejezéseket, mint
amelyeket régi nagy költőink is felhasználtak
írásaik megalkotása során.
Ezek a "felülről" jövő iránymutatások legtöbbször arra
mutatnak, hogy a mai "modern" alkotók éljenek
aktívabban e korszak adta nyelvi sokszínűséggel. -
Nos, én tartok tőle, ha ebbe az irányba mozdulnak az
elvárások is, akkor feledésbe merülnek azok a
szavak, azok az eszközök, amelyek által a néhány tíz
évvel ezelőtt keletkező alkotásokat még méltán
nevezhettük "szépirodalmi műnek".

Titokzatos napló

titokzatos napló
ezerszín lapjain,
gyűlik a bejegyzés,
e világnak napjai;

tereket átfutó,
mindenható idő,
akashán táguló
múlt, jelen s jövő;

e mindenség cirkusza
megtölti a semmit,
itt emberek lehetünk,
itt embernek kell lenni.

Út porába írom

út porába írom, 

bánaton e napon, 

hogy eső mossa el, 

minden gondolatom;

megtelt már szívem, 

gyenge lettem tőle, 

könnyeim apadnak, 

hadd véssem hát kőbe;

kőbe írnám azt, 

mit porba nem lehet,

hogy veled lenni jó volt, 

de szeretni nem merek.

Megint egy új nap

Megint egy új nap, ébredni kell, 

Az álom elillant már, 

Úgy mintha nem fájna semmi sem

Mosolyra húz a szám;

Hajnalban szól a vekker, 

A folytatás kávéval vár. 

Elindulok, int a reggel, 

De nélküled minden oly más.

Nem tudom mégis hol lehetsz, 

Ez is egy múló állapot, 

Emléked érzem, nem ereszt, 

Hiányod hoz ki belőlem állatot;

Nem vagyok egész a Nap alatt, 

Mellettem futnak a fák, 

Egyedül nézek a busz ablakán, 

Meghasadt szívem úgy fáj.

Az ember és a lét

S hogy mire fel él az ember?

Maroknyi szíve minden egyes

dobbanással jelez vissza,

lélek lapul a váz alatt,

parázson táncoló, csontba zárt

marionett bábu, lelkes gépezet,

gyarló páncélzattal vértezett,

ösztönnel hintett őserő.

Hogy mivégre a test tulajdona?

Nem tudható az, nem sejthető,

évezredes ködbe-hűlt titok,

teremtett rendszere a létnek.

Bizony pedig, itt hever a minden,

hol az ember csak egy senki,

választott útra lép a hús, a vér,

s ami változik, csak az idő és a tér.

Tél

Hó hada, 

telet hoz, 

tejfehér már 

az ág,

karácsony 

ünnepén

ajándék, 

s angyal vár.

Odakinn, 

fa alatt

hóember 

integet,

hideg a 

néma táj, 

csikorog,

didereg.

Éjjel a 

szobában 

éled a 

szeretet,

ajtóban

kandalló,

parazsa 

melege.

Erőtlen óriás

Próbáltam szállni

Északi szél hátán, 

Vitézen megülni;

Akartam csenni

Csillagot az égről, 

Szabadon repülni.

Szerettem volna

Hallani mindent, 

A teremtő suttogást;

Lehettem volna 

Választott lélek, 

Jövőben látomás;

De nem vagyok más, 

Csak egy erőtlen óriás, 

A lenyugvó Nap alatt

Haldokló délibáb.

Kortárs kórság

Kék ruhájú vakolat

mögött fuldokló csend,

dohos parfümbe áztatott 

szobámban hallgatok;

csapzott ágyneműm 

gyűrött káoszban

öleli megfáradt 

tagjaim szövetét.

Hallgatag gondolat-

sokaság rohan át

agyamon, hívogat

az ihlető erő,

s én ismét alkotok, 

itt, a ledfal előtt,

ülve áldozok a szépnek, 

törnek fel a képek.

Kezem alatt kattogó, 

billenő betűfejek.

Mit nekem golyóstoll?

Én lenni modern!

S e kortárs kórságtól 

vígan szenvedek.

Az elme és a kész, a tudás lassan elvész (1)

A nyelv, az olvasás, a kézírás. Ez az a három tényező, mely azzá tesz minket, akik vagyunk. Emberek vagyunk. Egyedülálló, logikai nyelvet használó nemzet. De vajon meddig marad ez így? Addig marad ez így, ameddig megvan a hajlandóságunk kellőképpen odafigyelni örökségünkre. 

Igen, odafigyelni. Örököltünk anyáinktól, örököltünk apáinktól. Ezeknek a  nyelvi örökségeknek a javát most eltakarja valami. Az első dolog az urbanizáció, a végeláthatatlan gépiesedés, fejlődés, mely velejárója a 

civilizált ember előrehaladásának. 

        Facebook, twitter, flickr, meg még sorolhatnám a közösségi exhibicionizmust szolgáló, világméretű céges és magánjellegű, tárhelyet biztosító weboldalakat. Az önmagát civilizáltnak tekintő ember kezd megfeledkezni olyan értékekről, melyeket elődeitől kapott - mondván, mindez már ósdi, nekünk  haladni kell, mert előrelépni csak így lehet.No, de hogyan? És hova?

        És itt jön a második dolog. Mi táplálja ezt a végeláthatatlan fejlődést? Az egyre növekvő igények. Igen, igények. Itt már nem csupán a szükségletek kielégítéséről van szó, itt már ezen felüli extra igények megjelenéséről  beszélhetünk. Az alapvető szükségletek megléte a mai kor emberének már kevésnek bizonyul.Persze a kényelem utáni vágy régen is megvolt az emberben, de ilyen ütemű fejlődést nem vont maga után. Jelenleg torz képet mutat az emberi tudás előrehaladása. 

       Lassan elhitetik velünk, hogy aki nem modern, az már nem jó semmire. 

A kézzel írott szakmai önéletrajz például már kuriózumnak számít, hiszen mindent World-ben kérnek 12-es betűmérettel és Times New Roman betűtípussal, másfeles sorközzel. 

Elfelejtjük lassan a kezünket használni. Olyan ez, mint a bútoripar ugrásszerű fejlődése. Annó ráért a mester sajátkezűleg megmunkálni a fát (igazi  alapanyagból), ma már mindez gyártósoron megy, a legminimálisabb egyediség 

lehetőségének mellőzésével, és az alapanyagok is jócskán átalakultak struktúrálisan. Talán valami ilyesmi történik a nyelvvel, az olvasással és az írással is.

Monológ a Naphoz

Most csendesen agyalok, 

hol őszi szél betemet, 

még emlékszem, sugarad 

táncot járt testemen; 

kedvesen mosolygott

gondviselő arcod, 

míg felhőkkel vívtál

rendületlen harcot;

koronája voltál

az örökké forgónak, 

uraltad az eget, 

a hömpölygő folyókat; 

most csendesen agyalok, 

hová lett mosolyod? 

őszidő ellopta, 

s ködpokol kavarog;

lehullott koronád, 

elhagyod e kéket, 

keringő planétánk 

így halad a télbe.

Szevasztok kutyák!

Szevasztok kutyák! 

Csaholó nyálpofák! 

Rólunk koncot húz 

mocskos mancsotok!

Szevasztok korcsok! 

Kitenyésztet dögök!

Ugattok, s röhögtök, 

dobtok egy csontot!

De ne feledjétek, 

vakaródzó férgek! 

Hiéna lelketeket

barázdálja kétely; 

eljön még a nap, 

a változás heve, 

s nyüszítve rohantok,

utolér vesztetek!

A honi ugaron

A honi ugaron nem 

rajzolnak nyomot

mocsárban lépkedő, 

világtalan molyok; 

csapdosnak felettük

kovácsolt vasszárnyak, 

ha gyógyul a vakság,

bolydul a kaszárnya;

őrült játékai ők 

a láthatatlan úrnak, 

ki lángoló nyomorra

kényszerzubbonyt húzat.

Elfolyó sziluett

Hófehér vásznadon
elfolyó sziluett,
szürreális gondolat vagyok;

nem ismersz, csak véled,
hogy láthatod színeim, vázlatom,
előtted e kusza kép hamisan ragyog;

te úgy látod, hogy jól látod,
személyes valónak hitt képmás lett
belőlem;

nem érted a szivárvány pasztellek
felszínes törvényét, a mélyében rejlő
elemi erőket;

de sose bánd, hisz önmagát meg nem
hazudtolja ember,
ő csak feltételez, gondol,
mert kérdezni nem mer.

Valami rág idebenn

Valami rág idebenn,
egy parazita idegen

mélyen a felszín alatt,
felemészti belsőm, javamat.

Idekinn derűs még az arc,
odabenn élet-, s halálharc.

Mosolyom mögött keserű a méreg,
odalenn bont, felemészt a féreg.

Szemeim szigetek, bennük a víz,
mint tengernek cseppjei

buggyannak elő, majd távoznak partjain,
s a sarokban fogadják rejtőző búnyelők.

Megölni a csendet

Szeretném megölni a csendet,
kioltani fortyogó vérét,
üvöltve elnyomni a lelkem,
szívemből kitépni létét;

hol őszi szél susogja nászát,
hollóhad falatozza testét,
fetrengnék kőkemény ágyán,
álmodnám drámaszerű vesztét.

Fekete fellegek az éjben,
árnyékból éled a holt hatalom,
mosolyom párnájában ébred,
szemeit földdel takarom;

szeretném megölni a csendet,
felrúgni az egyetemes rendet,
szeretném száműzni a káoszt,
hallatni hangomat, a pátoszt.

Egyszer

Egyszer kialszik
lámpámból a láng,
a napnyugta többé
nem hunyorít rám,

egyszer feledek
a harmattal ébredni,
gyászos jelenem
múltammal temetni,

egyszer elfelejt szám
szavakat ejteni,
szemfedő hull rám
testemet rejteni,

de addig is lépdel,
olykor rohan az idő,
mely emléket tépdel,
s ígér új jövőt.

Csend

Megölném a csendet,
kioltanám vérét,
elnyomnám a lelket,
kitépném a létét;

szél susogja nászát,
falatozza testét,
felkeresném ágyát,
álmodnám a vesztét.

Fellegek az éjben,
fortyogó hatalom,
mosolyom már ébred,
szemfedőd takarom;

megölném a csendet,
felrúgnám a rendet,
száműzném a káoszt,
s hallgatom a pátoszt.

Megölni a csendet

Szeretném megölni a csendet,
kioltani hallgatag vérét,
üvöltve elnyomni a lelket,
szívemből kitépni a létét;

hol őszi szél susogja nászát,
hollócsőr falatozza testét,
fetrengenék kőkemény ágyán,
álmodnám drámaszerű vesztét.

Fekete fellegek az éjben,
nem nyugszik a holt hatalom,
mosolyom párnájában ébred,
szemfedőt földdel takarom;

szeretném megölni a csendet,
felrúgni az egyetemes rendet,
szeretném száműzni a káoszt,
hallatni hangomat, a pátoszt

A költő haragja

Ajkain némán úgy
reszket az ideg,
szíve is kőkemény,
fekete, rideg.

Tollával versét
tetoválja lapra,
sistereg, izzik
a papiros alatta.

Füstöl a tinta,
szikrázik kék nyoma,
erős a szó,
az olvasó tétova.

Dühödten suhint
pennával a költő,
lapján a méreg
sorokat kitöltő.

Vörös már feje,
szórja a rímeket,
s betűkből formál
végtelen íveket.

Elgurult gyógyszere,
ez itt már nem mese!
Vigyázz a költővel,
golyóstoll fegyvere!

Bürokrata váz

Nem venném zokon,
ha nem rajtam csattanna
az eltévedt pofon,

nem törnél össze,
ha nem löknél félre,
mert nem vagyok rokon.

E világon miért nyom a latba,
hogy kit ismer az ember?
Hazánkban tajtékzik
a bürokrata tenger.

Ha eljön a nem várt és
betegség ostromol,
nyúlnak a zsebembe
pofátlan orvosok,

vagy ha fejet kell hajtani,
mert meghalni muszáj,
az utolsó útra
egy vagyon az ár.

Itt fortyoghat gazság,
e prérin nem lesz igazság,
csak könny és verejték
mely béklyóba zár,

nem lesz itt szabály,
mit nép írat alá,
a hatalom árnyéka
ontja a gyászt.

Lobogónk vörösebb,
tán szégyelli magát?
Hova tart nemzetünk?
Merre a jó irány?