Életérzések

Általában sokszor meggondolom, mit mondok, viszont azt tudni kell róla, hogy rendkívül csendes, és visszahúzódó személyiség tudok lenni, ha kell, tudok órák hosszat töprengeni, és hallgatni. De ezzel más sincs így. Hogy min gondolkozom épp? Semmin.

És mégis mindenen. Legtöbbször inkább azon jár az agyam rugója, hogy miért vagyok ilyen félénk, rengetegszer pedig meg tudnék őrülni, ha valaki próbál lekötni. Érdekes életérzések ezek. Vagy a horoszkópi adottság adja? Nyilas vagyok, ez rengeteg mindent megmagyarázna, de egy dolgot nem, miért van az, hogy tudok, tudni akarok, mégis semminek érzem a tudást? Vagy csak a Földhöz mérném? Fogalmam sincs.

Épp azon gondolkozom, hogy ha a sors így megkínozza a normális embereket, mi vár a rosszakra? Jólét? Nem förtelem ez azzal szemben, aki hisz Istenben? Vagy csak mi csalódunk ekkorát? Az élet meglepő fordulatokra képes, szokták mondani, na de ekkorára?Ha belegondolok, nem sok mindent értem el eddig, összesen azt, hogy írok, és szeretem ezt csinálni, de az életem nincs a maga vágányán, olyan kesze-kusza mint a szeráj kertje. Egyszer valaki azt mondta, emlékszem, nem fontos ki vagy, nem azt nézik mi voltál, hanem amit teszel. Ez a sorsa hát a nagy embereknek? Vagy alkotnak, vagy pusztítanak? De akkor én mi vagyok? Valami semleges "izé"? Se nem vagyok nagy, se nem gonosz. Ember vagyok, furcsa gondolatokkal, és tele életérzésekkel. Emlékszem, boldog voltam régen, imádtam naphosszat a mezőn feküdni, most meg már lassan az is fáj, ha Napra megyek. Régen körbe tudtam volna futni a földet, olyan boldog tudtam lenni sokszor, most meg örülök, ha eljutok valameddig... Vagy csak velem csesz ki enyire a sors? Na ez az, amire nem tudom a választ, és tudom, ezt sose kaphatom meg, mert a sors "kiszámíthatatlan". Mégis, ha egy dolgot kérhetnék, talán az lenne, hogy ne szenvedjek többé. Vagy ha szenvedek, ne ennyire, mert úgy érzem a szenvedés segít emberinek maradni, és nem érzem úgy, hogy de jó nekem. A legtöbb ember ugyanis pozitív, a jó oldalát nézi még a rossznak is, de én mélységesen realista vagyok (sajnos)... Lehet, ez lesz a vesztem. Ki tudja, lehet holnap meghalunk? De addig élvezzük az életet, nemde?

És a nagy emberek? Nem sok volt belőlük. De van egy kedvenc mondatom a világirodalomból, amit sokszor felidézek, mert rengeteg helyzethez passzol..." A Nevem Ozimandiás, a királyok királya, nézd a munkám; és rettegj... nem marad utána semmi."

Vajon ránk, emberekre is ez vár? A végzet? A semmi, a sötét? Nem tudom, de remélem még sokáig élünk, mert azért ha a Földön vannak rossz napjaink, perceink, megéri itt élni, ha csak azért is, amit tanultunk, és ezért egyetlen egy dolognak lehetünk hálásak: annak az átokverte fránya sorsnak.