Csendes kis falusi parasztházban éldegéltek végtelen nagy szegénységben, szerényen, de becsületesen Rózsika, és Laci. Az első gyermekük meghalt, még a születése pillanatában, majd sorra születtek a lányok. A gyermekáldás akkoriban az egyetlen öröm volt, ami feldobta a családot a legnagyobb ínségben is. Egy édes, pici, puha baba, csöppnyi rózsaszín ajkai feledtettek minden gondot.
Lacinak egyetlen apró bánata volt, miszerint született öt lánya, de még egyetlen fia sem, aki tovább vihetné becsületes, ősi nevét, a családnevet. Rózsika szintén szeretett volna egy fiút, de az élet nem úgy hozta. Jó néhány évig nevelték a csacsogó hölgyeket, akik imádták a szüleiket, mire sikerült újra teherbe esnie. Mindketten, sőt a rokonság, és még a lányok is szerették volna, ha fiú lesz. Imáik meghallgattattak, és a hatodik gyermek fiú lett végre.
A kis Lacika a család szeme fényeként növekedett fel, úgy hívták, a Fiú, csupa nagybetűvel, ez volt a neve. Eleinte a kicsi nem hitte el, hogy Lacika a neve, mert sohasem hallotta, mindig úgy szólították, gyere ide, te Fiú, a Fiú, Fiam, édes kisfiam. Egész életében tudta magáról, hogy drága kincs a létezése. A nővérei néha irigykedtek rá, azt hitték, őt egyedül jobban szeretik a szülők, mint őket, pusztán azért, mert fiúnak született.
Laci nagy reményeket fűzött ahhoz az egyetlen fiúhoz, aki majd a családnevet tovább viheti. Elképzelte, hogy feleségül vesz egy rendes lányt, aki szül neki legalább három fiút, így örökítve tovább az ősi nevet, a családfát.
Lacika azonban korántsem vált olyanná, amilyennek egykor megálmodták. Fiatal felnőtt korában tékozló fiúnak nevezték, ő maga meg Casanovának hívta magát. A lányok csak úgy tapadtak rá, mint a légyragasztóra a legyek. Amerre járt, mindenütt voltak szerelmei, nem tudott ellenállni a női nemnek. A család hiába várta, hogy majd egyszer hazajön, és azt mondja, édesapám, édesanyám, megnősülök. Emiatt több családi vitát kiváltott a viselkedésével. Rózsika érzelmi zsarolással próbálkozott, Laci észérvekkel, de semmi sem használt.
A nővérei sorra férjhez mentek, gyermekeket szültek, ünnepelhették az unokák születését. Többen felkérték keresztapának, annyira imádta a gyerekeket, ám saját család alapításáról egyelőre szó sem esett.
Rózsika folyamatosan sírta a bánatát, a családtagoknak, és a szomszédasszonyoknak. Laci magába roskadt, de a falusi nép azt mondta, majd akad egy olyan asszony, akinek sikerül elcsavarnia a fiú fejét, és behálóznia, hogy elvegye feleségül. A Fiú hétvégeken eljárt szórakozni, újabbnál újabb hölgyeket ismert meg, de tartós kapcsolatot nem alakított ki egyikkel sem. Néha hazavitt egy- egy széplányt, akik reményt ébresztettek a szülőkben, de mire észbe kaptak, már másik volt a helyében.
Egy csodálatos vasárnapon azonban megtörni látszott a gonosz varázslat.
- Édesanyám! – kiáltotta láthatóan boldogan.
- Tessék, édes kisfiam! – örült meg Rózsika.
- Megismertem egy asszonyt! Azt hiszem, szerelmes vagyok!
- Jaj, de jó, drága fiam! Imádlak, alig vártuk már! Rohanok, apádnak elmondom a jó hírt!
- Csak ne olyan hevesen… van itt még egy kis dolog… amit el kell mondanom…
- Igen? Mi az? – ráncolta a szemöldökét az anyja.
- Hát… szóval… az a helyzet… hogy… izé…
- Jaj, fiam, mondd már el! – sürgette.
- Elvált asszony… - nyögte ki.
- A mindenit! Hát neked nem jutott másik dinnyeföld? Csak más levetett rongyát tudod szeretni?
- Édesanyám… tudtam, hogy ezt fogja mondani, de higgye el, nagyon rendes asszony, jó a természete, majd, ha megismeri, megtudja! – mondta a fiú.
- Hát… nem hiszem, és apádnak egyelőre egy szót se, hátha mégsem komoly! A fene ette volna meg az egészet!
- Késő…
- Hogy érted azt, hogy késő?
- Beleszerettem, és utólagos engedelmükkel, megkértem a kezét! Sőt! Jövő vasárnapra meghívtam magunkhoz…
- Micsoda? – kiáltott Rózsika.
- Jövő vasárnapra meghívtam magunkhoz… - ismétlődött.
- Én ezt nem értem, fiam! Eddig szó sem volt róla! Honnan a búbánatból került elő ilyen hirtelen, és ilyen gyorsan?
- Édesanyám! Kérem, ne idegeskedjen! Egy ideje már járok hozzá… - vallotta be.
- Nekem miért nem mondtad el? Megsúghattad volna…
- Tudtam, hogy így fog reagálni, azért mert előre elítéli, mivel elvált asszony… - hajtotta le a fejét.
- Hát… igazad van, fiam… látod, most is így reagáltam, azért remélem, mégsem komoly, és benő a fejed lágya! Keress magadnak valami fiatal lányt, és olyat, aki még szabad, azzal állíts haza! Hol vannak most a széplányok? Én magam is megismertem legalább egy tucattal! Hozz haza azokból egyet! – tanácsolta.
- Már nem lehet!
- Ezt nem értem! Hogyhogy nem lehet? Nem fér a fejembe, hogy eddig szebbnél szebb fiatal lányokat hoztál ide, most pedig egy elvált asszonnyal jössz nekem! Hány éves? Miért éppen ő? Mit tudott az a nyavalyás, amit a lányok nem?
- Több oka is van… először is harminc éves, de nagyon jól néz ki, még maga sem nézné annyinak! Másodszor is, a fiatal szép lányok nem tudták megadni nekem azt, amit ő!
- Te nem vagy normális gyerekem! Nem értem! Idősebb tőled három évvel! Hogy a fene vitte el volna el, amikor megszületett! Micsoda ledér nőszemélyek lézengenek a világban! Mind az én fiamat akarja! – sopánkodott az anyja.
- Én is tépelődtem a dolgon, de már valójában több mint egy éve járok hozzá! A korkülönbség pedig nem számít!
- Már hogyne számítana! De számít, igenis számít, főleg, ha a nő az idősebb!
- Csak három évvel…
- De hiszen még nemrégiben is hazahoztál egy lányt, azt a hogyishívjákot, na, segíts már Marika volt?
- Nem, édesanyám, Marika tavaly volt… akit hoztam legutóbb, Anna volt…
- Á! Anna! Na, igen! Vele mi a helyzet? Az eközben volt?
- Nem volt túl odaadó…
- Persze, hiszen „azt” csak a házasságkötés után szabad!
- Én nem így gondolom…
- És azért veszed el azt az elvált nőt, mert ő odaadta magát neked? Micsoda cafka! Ringyó!
- Tulajdonképpen nem azért… szeretem… beleszerettem, úgy érzem, őt teremtette nekem az ég!
- Te jó Isten! Mit vétettem? Mit vétettem, hogy ezt teszi velem a fiam? Az egyetlen fiam! Az én édes kisfiam? Az apádat megüti a guta, ha megtudja!
- Édesanyám! Kérem, ne szidja, mert nem egy rongy, hanem egy kedves, megértő, igazi nő! Nézze csak, van róla egy fényképem! – vette elő a zsebéből az előre elkészített képet.
- Hadd lássam! – kapta ki a kezéből.
- Mit szól hozzá, édesanyám?
- Hát… valóban jól néz ki, de én nem bírom elviselni ezt a szégyent… az egyetlen fiamnak csak egy elvált asszony jut… más levetett ócska rongya!
- Édesanyám, kérem, önben bíztam! Segítsen az apámnak elmondani, és elfogadtatni! Mindenképpen elveszem, ha törik, ha szakad, akkor is, és ha kell, a beleegyezésük nélkül is, de azért szeretném mégis a családi békét! – könyörgött negédes hangon.
- Nem! Apád biztosan nem egyezik bele, és én sem!
- Még akkor sem, ha ezzel engem soha többé nem látnak? Én vagyok az egyetlen fiú!
- Akkor sem! – vágta rá hirtelen.
- Sajnálom… akkor engem nem látnak többé… ha így, akkor öngyilkos leszek!
- Ezért a cafatért? Ne nevettess, fiam!
- Édesanyám! Kérem, ne szidja, ne átkozza, mert én szeretem, és ne hasonlítsa semmilyen rongyhoz még egyszer!
- Csak nem engem oktatsz ki egy ilyen riherongy miatt? Engem, az anyádat? Anya csak egy van!
- Igen, anya csak egy van, de annak az anyának csak egy fia van, aki most engem el akar üldözni, és a világba elzavarni, vagy az öngyilkosságba kergetni!
- Ne beszélj így fiam!
- Miért?
- Még én vagyok az anyád! Azt kell tenned, amit mondok!
- De már 27 éves vagyok! Felnőtt ember, és sohasem kértem semmit öntől!
- Felhánytorgatod a múltat?
- Nem... nem… ne forgassa ki a szavaimat! Nézze, édesanyám! Szeretném, ha elfogadnának a feleségemmel együtt! Lehet, hogy kaptam volna fiatalabbat, szüzebbet, vagy gazdagabbat is, de nekem már rajta kívül senki más nem kell!
- Jó… ám legyen, hát… ha mást már úgysem tehetünk… - gondolkodott el, mert nem akarta elveszíteni az egyetlen fiát.
- Van még valami…
- Még? – ijedt meg az aggódó anya.
- Igen… még valami…
- Mondjad, ne kímélj! Már úgyis minden mindegy! – egyezett bele.
- Terhes…
- Micsoda! Megőrültél, fiam? Mi van, ha nem is a tiéd? Mi van, ha mástól van, és veled akarja felneveltetni?
- Ne aggódjon édesanyám! Tudom, hogy ez tőlem van!
- Biztos vagy benne?
- Egészen biztos, hiszen minden nap ott voltam! Vele!
- Várjunk csak… mintha azt mondtad volna, hogy ez…
- Igen, ez a gyermek!
- Miért? Melyik nem tőled van?
- Az első kettő… - bökte ki.
- Mi? Mi? Mi történt? A nőnek már van két gyereke?
- Igen, édesanyám… a volt férjétől…
- Hihetetlen! Ez nem lehet igaz! Ez velem történik? Mi is történt? Hol vagyok? Hova kerültem? – rogyott le a székre mérhetetlen fájdalmában.
- Édesanyám! Maga nem tehet róla! Ne magát hibáztassa! – ölelte át a fiú.
- Mit vétettem? Mit vétettem? – hajtogatta az anya, majd nagy sokára eleredtek a könnyei.
- Édesanyám! Szeretem magát! De higgye el, Zsófit is szeretem! Akarom, és én a gyermekemnek törvényes apja leszek!
- Nem értem! Istenem segíts! Hogy a rosszseb egye ki abból a nőből a gyereket! – kiáltotta elkínzottan.
- Hogy mondhat ilyet? Az én vérem! Az én fiam…
- Neked is adhatott volna az Isten több eszet! Nem vetted észre, hogy ez a nő csak kihasznál? Neki már minden mindegy volt, így akart megfogni magának! És te bedőltél neki, hagytad, hogy behálózzon, megfogjon, megkössön! Mi lesz, ha nem is a tiéd, mi lesz, ha majd téged is elhagy, mi lesz, ha bebizonyosodik, amit mondtam, és tényleg csak azért akart téged, hogy megint törvényesen asszony lehessen?
- Édesanyám… nem tudok előre ennyi kérdésre felelni, fogalmam sincs, mi lesz majd… mi lesz majd, ha… azt majd akkor eldöntöm… most, most van, és az én fiamat hordja a szíve alatt! Kérem, ne átkozza el a gyermekemet!
- Honnan tudod, hogy fiú?
- Gondolom, már van két fia…
- Az nem biztosíték!
- De én úgy látom, hogy képes fiúkat szülni, és az édesapámnak is mindig az volt a kívánsága, hogy a nevet vigyem tovább!
- Persze, de nem így! Így nem! Most hogy fogjuk neki mindezt megmondani? – enyhült az anya.
- Számítottam az ön segítségére!
- Nem tudom, nem tudom… - sírt tovább.
- Kérem, kérem szépen… ha minden jól megy, fél év múlva kezében tarthatja a legifjabb kis Lacit! – ígérte.
- Nem is tudom… - jelent meg egy csöpp kicsi baba képe a nő előtt, ettől kezdett engedni az elveiből.
- Tudom, hogy ugyanúgy imádni fogja, mint a nővéreim gyerekeit!
- Hát… persze…
- Elhozhatom vasárnap?
- Apádé a döntés!
- Akkor mondjuk meg édesapámnak!
- Várj! Kigondolom, mit mondjunk, hogyan kezdjük…
- Kérem szépen, siessen, édesanyám, mert mindjárt itt az idő!
- Jól van… majd beadagolom neki! – mosolygott, felállt, és kiment a konyhából.
- Köszönöm szépen! – futott utána, és arcára nyomott egy puszit.
- Remélem, megéri az egész ezt a sok bonyodalmat!
- Megéri, higgye el, édesanyám!
- Egy cafka, egy piszok nőszemély! – szidta tovább a nőt magában, de azt már a fia nem hallotta.
Rózsika forrt a méregtől, és dühében azt sem tudta, hogyan mondja el mindezt a párjának. Fogalma sem volt, hogyan fog reagálni minderre, hogy a szépreményű egyetlen fia, milyen jól elbaltázta az életét! Meggyőződéssel hitte, mindennek egyedül a nő az oka, aki elcsavarta a fia fejét, aki odadobta magát neki, mivel semmi más már úgysem számított, most pedig a gyerekkel még jobban magához láncolta. Azon törte a fejét, hogy van még egy hete, addig valamit tenni kellene, hogy a frigy ne jöhessen létre, talán, ha az asszony elvetélne, ha nem tudná megszülni azt az átkozott fattyat, akkor a fia észbe kaphatna, és minden mehetne a régi kerékvágásban. Azt nem értette meg, mikor siklott ki a Fiú élete? Mi válthatta ki ezt belőle? Miért nem a fiatal lányokból válogat, miért egy kétgyerekes elvált asszony kell neki, aki ráadásul még idősebb is tőle?
Addig, addig fortyogott, amíg nagy nehezen előadta az egészet a párjának, aki meglepően megértően fogadta. Mivel Rózsika szájából az átkok egész zuhataga áradt, Laci úgy gondolta, neki már nem kell erről gondoskodnia, inkább megértette az egyetlen fiát, és kíváncsi volt arra az asszonyra, akinek sikerült megszelídítenie a Casanovát.
Széles mosollyal fogadta őket, kedvesen invitálta a családi asztalhoz az elátkozott hölgyet. Minden ízében igyekezett tompítani Rózsika rosszallását, aki ettől még mérgesebb lett a nőre. Riválisának tekintette, úgy vélte, hogy a férjének a fejét is elcsavarta. Folyton az összeesküvést, és a rosszindulatot, a hátsó szándékot kereste a tettei mögött. Még idegesebb lett, amikor az esküvő napját egy hónappal későbbre sikerült kitűzniük. A papnak is megmondták, mi a helyzet, ezért egy sürgősségi esküvőt beiktatott a programjai közé, hogy neve legyen a gyereknek…
Rózsika aztán nem mulasztotta el Zsófiának minden félelmét, és rosszallását elmondani. Az asszony akkor csodálkozott el igazán, mert addig nem vette észre, bár látta a furcsa tekinteteket, de azt hitte, hogy az anyósának ilyen a nézése, másrészt meg volt már egy anyósa, aki szintén ilyen szemekkel nézett rá, és folyton veszekedett vele. Szerencsére nem kellett együtt lakniuk, mert Zsófiának volt egy kicsi parasztháza, amit a nagymamájától örökölt, amikor meghaltak a nagyszülei, mivel ő volt az egyetlen örökösük. Abban a kis vityillóban kezdték meg, vagy inkább folytatták Lacikával az életüket. Amikor megszületett az első baba, igencsak elcsodálkoztak, mert bizony kislány lett. Rózsika dühöngött, és szánta, bánta, hogy a fia ennek ellenére a nővel maradt, de a reményét, hogy egyszer majdcsak megszabadul tőle, azt sohasem adta fel. Laci szörnyen letört volt, remélte, hogy a többi gyerek majd fiú lesz. Ám a további három gyermek is mind lány lett. Rózsika akkor még jobban szidta a nőt, aki becsapta a fiát, és ennyi gyerek mellett is mindig átveri. Sorra szüli az értéktelen lányokat.
- Édesanyám! Hogy mondhat ilyet? – kérdezte szerényen.
- Mondhatok, fiam!
- Igen? Ön nem nő? És nem lányokat szült először? Vagy az már nem számít?
- Nem! Az nem számít, fiam, nekem csak az apád volt! Én nem tehetek róla, hogy előbb a lányok jöttek! De látod, mégis teljesítettem a kívánságát, és szültem egy fiút neki! De minek??? – tette még hozzá mérgesen.
- Köszönöm, hogy így gondolja! Szóval én fölöslegesen születtem? – dühödött be Lacika.
- Áh! Ne forgasd ki a szavaimat, fiam! Nagyon jól tudod, hogy értettem! Bezzeg az a te szent asszonyod sorra potyogtatja kifelé a lányokat, de egy nyavalyás fiút nem képes kipréselni magából! Bezzeg más két fiát meg nevelheted! Ők is a te kenyeredet zabálják!
- Édesanyám! Nem értem! Ön Istenfélő ember, és ilyeneket mond egy másik élőről?
- Milyen másik élőről?
- Hát a fiaimról!
- Azok nem a te fiaid!
- Én nevelem őket, apunak szólítanak, jobban szeretnek, mint a vér szerinti apjukat, aki mindig részeg volt, és üldözte őket.
- Majd meglátod, ha nagyok lesznek, elvernek, elhagynak, és visszamennek a saját apjukhoz!
- Sajnálom, édesanyám… sajnálom magát!
- Micsoda? Te sajnálsz engem?
- Igen… nagyon… - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Nem értem! – nyitotta tágra a szemeit a nő.
- Mit nem ért ezen? Sajnálom, hogy így gondolkodik, és az életben mindig csak a rosszat keresi.
- Én? Nem te nősültél ilyen szégyenletes módon? Hogy élsz?
- Hogy élek? Boldogan, azzal, akit választottam, szeretem a gyerekeimet! Mind a hatot!
- Mind a hatot? De hát neked csak négy lányod van!
- Meg két szép, és engedelmes fiam!
- Te nem érted, amit én mondok, ne legyen igazam, majd meglátod, majd az élet megtanít! – mutogatott az ujjaival.
- Igen, majd meglátom, de a majd nekem nem fontos! Most boldog vagyok! Megérti ezt, édesanyám?
- Nem! Nem! Nem! – kiabálta feldúltan.
- Akkor tényleg sajnálom, nincs miről beszélnünk!
- De igenis van! Ne menj el, gyere vissza! – süvöltött a távozó Fiú után.
- Maradjon magának, édesanyám, azt hiszem, nem sűrűn fogok hazajönni! – mormogott a bajsza alatt, és hazament a családjához.
- Akkor csak menj! Rohanj a cafkádhoz! – kiáltott még egyszer utána, hogy akkor is az övé legyen az utolsó szó.
Laci jó párszor elbeszélgetett vele, de Rózsika ebben az egyben hajthatatlan volt. Senki, és semmi nem tudta meggyőzni arról, hogy a nő, a fia felesége nem ellenség, hanem családtag, aki a többiekkel is nagyon jól kijött. A férje nővéreit, és gyerekeit szívesen látta, a kedvencüket főzte, és nem engedte el őket, ha meglátogatták. Előfordult, hogy olyan sokan voltak náluk, hogy ágy sem jutott, olyankor a kiskonyhába friss szalmát szórtak a földre, lepedőt terítettek rá, és ott aludtak családostól. Azok voltak ám a legszebb napok, mert velük volt a szeretet, és a boldogság. A sok gyermek vidáman játszott a határban, a fűben, a szalmában, a bozótosban, a felnőttek pedig elbeszélgettek a régi szép időkről, miközben együtt sütöttek, főztek, kapáltak, vagy valamilyen munkafolyamatot közösen megoldottak. Idilli légkör uralkodott, mindaddig, amíg az anyós meg nem jelent. Bár Rózsika igazán ritka vendég volt a háznál, de olyankor bizony feszültség rezgett a levegőben, Zsófia igyekezett a kedvében járni, reménytelenül…
Néhány év kitartó próbálkozás után megszületett a hetedik gyermek, aki végre fiú lett, a harmadik Lacika, a második Fiú, csupa nagybetűvel. Zsófia akkor már 43 éves volt, így több gyermekre nemigen lehetett számítani. Idősebb Laci büszkén ölelte keblére az ifjút, világéletében csak erre várt. Ezután már nem sok célja maradt az életben, úgyhogy még tipegő volt a fiú, amikor meghalt.
Rózsika magára maradt, majd néhány év múlva súlyos betegen nyomta az ágyat. Hiába voltak lányai, kezdetben az általa naponta elátkozott menye ápolta, gondozta, olyan odaadóan, hogy ő maga sem tudta volna jobban megtenni mindezt. Az élet azonban másképp alakult, fél évvel később már annyira leromlott az állapota, hogy magatehetetlenül feküdt, és pelenkázni kellett. Ekkor a legidősebb lánya vette magához, aki az ország másik végében lakott, de ő sem bírta sokáig. A gyerekek ez után megbeszélték, hogy mindig más ápolja, ne egyre háruljon a gondozás feladata, és összes nyűge. Elosztották maguk között az évet, így mindenkinél évente két hónapig tartózkodott a mama. Némelyik lánya alig bírta ki azt a két hónapot, alig várták, hogy tovább adhassák. Rózsika bizony tiszta fejjel érte meg mindezt, és szörnyen sajnálta, hogy néha annyira gonoszul viselkedett. Biztos volt benne, ezt annak köszönheti, hogy ő sem volt toleráns soha, senkivel, mégis furcsállta, hogy érte megteszik, és még így is gondozzák. Azt is tudta, mekkora terhet jelent ez a családoknak, és így már nemigen akart tovább élni. Elhatározta, hogy éhen hal, ezért nem volt hajlandó enni. Akkoriban éppen megint a legidősebb lányánál tartózkodott. Az orvosok sem tudtak vele mihez kezdeni, főleg, amikor már felfekvés is keletkezett a fenekén, a sarkán, és a könyökén, mert mozogni sem volt hajlandó. Napról napra romlott az állapota. Szörnyű látvány volt ez a gyermekei számára, amint az édesanyjukat forgatva megpillantották, a lepedőn maradt húsát. Akkoriban már beszélni sem akart, viszont folyton egy szót mondogatott: A Fiú, a Fiú, a Fiú…
A lánya nem tudta mire vélni, sejtette, az egyetlen fiát akarja. Az orvos szerint még két hetet, ha élhet, ezért elmondta, mi a teendő. A legidősebb lánya sírva küldte szét a leveleket a többieknek, jöjjenek el, ha még utoljára látni akarják az anyjukat. A lányok sírva, zokogva rohantak hozzá, és elhalmozták minden jóval. Ám Rózsika csak egyetlen szót lihegett továbbra is, a Fiú, a fiú…
A lányok üzentek a Fiúnak, hogy jöjjön már el az anyjához, de annak akkoriban éppen olyan munkahelye volt, ahonnan nem tudott elszabadulni. Eltelt egy hónap, két hónap, még mindig nem látogatta meg az édesanyját. A legkisebbik nővére akkor elment hozzá, és elmondta neki, hogy az anyja egyfolytában azt mondogatja, a Fiú, a Fiú, és addig nem tud meghalni, amíg nem látja a Fiút. Erre meghatódott a Fiú, bár nem hitte, hogy ennyire súlyos a helyzet, sürgősen kivett két nap szabadságot, és hazavonatozott az anyjához.
- Gyere gyorsan! Már alig él! – rohant elé a nővére.
A fiú bement hozzá, mégis, amikor megpillantotta az anyját, lelkileg teljesen összeomlott. Tudta, hogy rosszul van, tudta, hogy valami ilyesmire számíthat, de azért a látványtól elszorult a torka.
- Édesanyám! – térdelt az ágya mellé.
Ám az édesanya nem vette észre, mélyen aludt.
- Meghalt? – nézett kétségbeesve a nővérére.
- Nem, alszik, tudod, a morfium…
- Morfium? Azt nem tudtam! – suttogta.
- Hát te hol élsz? Már két hónapja kapja!
- Istenem! Szegény, drága jó anyám! Bocsáss meg!
- Ülj le! – tolta oda a nővére a széket.
- Édesanyám! Nézz a fiadra! – kérte könnyes szemekkel.
- Jól van, én kimegyek, beszélj vele!
- Jó… - azzal a nővére kiment.
- Édesanyám… kérlek, szedd össze magad! Szeretünk! Szükségünk van rád! – mondogatta az alvó, horkoló, hullasápadt, ráncos öregasszonynak - Kérlek! Bocsáss meg! Nem akartalak látni… így nem!
- A fiú… a fiú… - lehelte a nő.
- Itt vagyok! Itt vagyok veled! – fogta meg a kezét.
- A fiú…
- Itt vagyok, ide nézzen, édesanyám! – fordította oda fejét.
- A fiú… álmodom… - nézett rá üveges tekintettel.
- Nem, én vagyok az! Itt vagyok! – sírta.
- Fiam… te vagy az?
- Igen, édesanyám! Rohantam magához…
- Hol voltál eddig? – kérdezte erőtlenül.
- Dolgoztam… sajnálom, de most itt vagyok! Kivettem két nap szabadságot! Ne haragudjon, de olyan sürgős munkám van, nagyon kell sietnem vissza…
- Mikor? – lábadtak könnybe az üveges szemek.
- Még ma… 3 kor indul a vonatom… de addig itt maradok!
- Jó, hogy itt vagy… - próbálta megszorítani az ujjaival a fia kezét.
- Igen… bocsánat, előbb kellett volna…
- Nem számít… én már úgyis elmegyek…
- Nem, nem! Kérem, édesanya! Maradjon! – sírta a fiú.
- Maradj te… - nézett esdekelve.
- Mennem kell vissza!
- Az nem fontos…
- Sajnálom, majd visszajövök, nagyon hamar, megígérem!
- Most… most… - nyögte.
- Visszajövök! Megígérem! Hazamegyek, elkérem magam, és visszajövök! Vagy tudja, mit? Elviszem magamhoz ismét, jó lesz úgy?
- Maradj, fiam… - lehelte.
- Most nem lehet, vissza kell mennem, mert kirúgnak.
- A fiú… - fordította el a fejét a nő.
- Itt vagyok! – csuklott el a fiú hangja, és már nem szólt egy szót sem többé.
Úgy ült az anyja ágyánál, órákig szótlanul tartotta a kezében a kezét, leforgott előtte ez egész addigi élete. Hang nélkül nézte az anyját, mivé lett az életerős, kőkemény nő, az a csupa tűz ember? Ezen merengett, és eldöntötte magában, hogy hazamegy, és tényleg visszajön, mert az anyjának most van szüksége rá, talán a legnagyobb mértékben, jobban, mint valaha. Ennél a gondolatnál az anyja ismét lassan felé fordította fejét.
- Igen… - mondta ki hangosan.
- Mit igen? – ijedt fel a gondolataiból.
- Gyere vissza mielőbb! – nézett furcsa tűzzel a szemében.
- Rendben! Megígérem! – mosolygott azon, hogy az anyja meghallotta a gondolatait.
- A fiú… - pihegte erőtlenül.
- Igen, itt van a fiú! Na, mennem kell, édesanyám! Itt az idő! – állt fel, majd lehajolt egy puszira, és el akarta engedni a kezét, de az anyja megszorította, és nem engedte.
- Muszáj! – próbálta megmagyarázni - Kérem, engedjen! – kérte, ám az anya meglepő erővel visszatartotta.
Megsimogatta a másik kezével az arcát, a homlokát, a haját, és még egy puszit adott neki, majd erősen kihúzta a kezét a kezéből. Az anya utána nyújtotta a karját, és még egyszer kimondta, hogy „a fiú”, majd úgy tűnt, belenyugodott.
Laci a nővérére förmedt, miszerint ő nem tudta, hogy az anyjuk ennyire rossz állapotban van, de a nővére annyit felelt, hogy vegye elő a leveleket, amiket legutóbb írt neki. Tovább nem maradt idő a beszélgetésre, mert a vonatot el kellett érnie, ami 3 órakor indult a közeli városból. Így is egész nap csühögött az ország másik végébe. Éppen csak elköszönt hát, és máris rohant hazafelé. Szívébe mély fájdalom költözött, ismeretlen érzelmek feszítették belülről, terveket szőtt, hogyan fogja magával vinni, és nem engedi többé máshoz, majd valahogy gondozni fogja, amíg jobban nem lesz, és újra a régivé változik. A busz begördült az állomásra, kiállt a peronra, és várta a vonatot. Szemei előtt emlékképek cikáztak, felidézte az anyja szavait, mozdulatait fénykorából. Borzalmas látvány volt így látni őt…
- Figyelem, figyelem, vonat érkezik a második vágányra! A vágány mellett kérem, vigyázzanak. – recsegte a hangos bemondón egy fáradt női hang - A szerelvény Budapest Nyugati pályaudvarig közlekedik… - majd felsorolta a főbb állomáshelyeket, amiken áthalad az úti célja felé.
A Fiú üveges tekintettel nézte a kanyarban feltűnő füstös kéményű mozdonyt, amely maga után húzta a vagonokat.
- Sihuhuhu, sihuhuhu, pfúúúúúúú, - pöfögte – a fiú, a Fiú, a Fiú… shúúúúúúú - vélte hallani, majd az édesanyja arca jelent meg előtte. Begördült a szerelvény, és egy elnyújtott Fiúúúúúúúúú hanggal megállt. Laci mély fájdalommal felszállt rá, bement a kabinba, leült, amikor elindult a vonat, egy kicsit megkönnyebbült. Úgy érezte, az édesanyja már jobban van.
„Biztosan örült a látogatásomnak, ettől biztosan jobban lett, majd igyekszem vissza hozzá, ahogyan ígértem!” – gondolta, a fejét a fejtartónak támasztotta, és elszenderedett. Álmában ismét az anyját látta, aki megsimogatta, és boldogan lehelte, a Fiú, az én fiam! Egészen jól érezte magát, majdnem rohant haza a gyermekeihez, és a feleségéhez, akik szomorú szemmel fogadták. Zsófia kezében tartotta a táviratot, melyben értesítették, hogy az édesanyja meghalt.
Pontban három órakor lehelte ki a lelkét, ajkán azzal a szóval, „a Fiú”.
(A sors tábláján című kötetből)
Lacinak egyetlen apró bánata volt, miszerint született öt lánya, de még egyetlen fia sem, aki tovább vihetné becsületes, ősi nevét, a családnevet. Rózsika szintén szeretett volna egy fiút, de az élet nem úgy hozta. Jó néhány évig nevelték a csacsogó hölgyeket, akik imádták a szüleiket, mire sikerült újra teherbe esnie. Mindketten, sőt a rokonság, és még a lányok is szerették volna, ha fiú lesz. Imáik meghallgattattak, és a hatodik gyermek fiú lett végre.
A kis Lacika a család szeme fényeként növekedett fel, úgy hívták, a Fiú, csupa nagybetűvel, ez volt a neve. Eleinte a kicsi nem hitte el, hogy Lacika a neve, mert sohasem hallotta, mindig úgy szólították, gyere ide, te Fiú, a Fiú, Fiam, édes kisfiam. Egész életében tudta magáról, hogy drága kincs a létezése. A nővérei néha irigykedtek rá, azt hitték, őt egyedül jobban szeretik a szülők, mint őket, pusztán azért, mert fiúnak született.
Laci nagy reményeket fűzött ahhoz az egyetlen fiúhoz, aki majd a családnevet tovább viheti. Elképzelte, hogy feleségül vesz egy rendes lányt, aki szül neki legalább három fiút, így örökítve tovább az ősi nevet, a családfát.
Lacika azonban korántsem vált olyanná, amilyennek egykor megálmodták. Fiatal felnőtt korában tékozló fiúnak nevezték, ő maga meg Casanovának hívta magát. A lányok csak úgy tapadtak rá, mint a légyragasztóra a legyek. Amerre járt, mindenütt voltak szerelmei, nem tudott ellenállni a női nemnek. A család hiába várta, hogy majd egyszer hazajön, és azt mondja, édesapám, édesanyám, megnősülök. Emiatt több családi vitát kiváltott a viselkedésével. Rózsika érzelmi zsarolással próbálkozott, Laci észérvekkel, de semmi sem használt.
A nővérei sorra férjhez mentek, gyermekeket szültek, ünnepelhették az unokák születését. Többen felkérték keresztapának, annyira imádta a gyerekeket, ám saját család alapításáról egyelőre szó sem esett.
Rózsika folyamatosan sírta a bánatát, a családtagoknak, és a szomszédasszonyoknak. Laci magába roskadt, de a falusi nép azt mondta, majd akad egy olyan asszony, akinek sikerül elcsavarnia a fiú fejét, és behálóznia, hogy elvegye feleségül. A Fiú hétvégeken eljárt szórakozni, újabbnál újabb hölgyeket ismert meg, de tartós kapcsolatot nem alakított ki egyikkel sem. Néha hazavitt egy- egy széplányt, akik reményt ébresztettek a szülőkben, de mire észbe kaptak, már másik volt a helyében.
Egy csodálatos vasárnapon azonban megtörni látszott a gonosz varázslat.
- Édesanyám! – kiáltotta láthatóan boldogan.
- Tessék, édes kisfiam! – örült meg Rózsika.
- Megismertem egy asszonyt! Azt hiszem, szerelmes vagyok!
- Jaj, de jó, drága fiam! Imádlak, alig vártuk már! Rohanok, apádnak elmondom a jó hírt!
- Csak ne olyan hevesen… van itt még egy kis dolog… amit el kell mondanom…
- Igen? Mi az? – ráncolta a szemöldökét az anyja.
- Hát… szóval… az a helyzet… hogy… izé…
- Jaj, fiam, mondd már el! – sürgette.
- Elvált asszony… - nyögte ki.
- A mindenit! Hát neked nem jutott másik dinnyeföld? Csak más levetett rongyát tudod szeretni?
- Édesanyám… tudtam, hogy ezt fogja mondani, de higgye el, nagyon rendes asszony, jó a természete, majd, ha megismeri, megtudja! – mondta a fiú.
- Hát… nem hiszem, és apádnak egyelőre egy szót se, hátha mégsem komoly! A fene ette volna meg az egészet!
- Késő…
- Hogy érted azt, hogy késő?
- Beleszerettem, és utólagos engedelmükkel, megkértem a kezét! Sőt! Jövő vasárnapra meghívtam magunkhoz…
- Micsoda? – kiáltott Rózsika.
- Jövő vasárnapra meghívtam magunkhoz… - ismétlődött.
- Én ezt nem értem, fiam! Eddig szó sem volt róla! Honnan a búbánatból került elő ilyen hirtelen, és ilyen gyorsan?
- Édesanyám! Kérem, ne idegeskedjen! Egy ideje már járok hozzá… - vallotta be.
- Nekem miért nem mondtad el? Megsúghattad volna…
- Tudtam, hogy így fog reagálni, azért mert előre elítéli, mivel elvált asszony… - hajtotta le a fejét.
- Hát… igazad van, fiam… látod, most is így reagáltam, azért remélem, mégsem komoly, és benő a fejed lágya! Keress magadnak valami fiatal lányt, és olyat, aki még szabad, azzal állíts haza! Hol vannak most a széplányok? Én magam is megismertem legalább egy tucattal! Hozz haza azokból egyet! – tanácsolta.
- Már nem lehet!
- Ezt nem értem! Hogyhogy nem lehet? Nem fér a fejembe, hogy eddig szebbnél szebb fiatal lányokat hoztál ide, most pedig egy elvált asszonnyal jössz nekem! Hány éves? Miért éppen ő? Mit tudott az a nyavalyás, amit a lányok nem?
- Több oka is van… először is harminc éves, de nagyon jól néz ki, még maga sem nézné annyinak! Másodszor is, a fiatal szép lányok nem tudták megadni nekem azt, amit ő!
- Te nem vagy normális gyerekem! Nem értem! Idősebb tőled három évvel! Hogy a fene vitte el volna el, amikor megszületett! Micsoda ledér nőszemélyek lézengenek a világban! Mind az én fiamat akarja! – sopánkodott az anyja.
- Én is tépelődtem a dolgon, de már valójában több mint egy éve járok hozzá! A korkülönbség pedig nem számít!
- Már hogyne számítana! De számít, igenis számít, főleg, ha a nő az idősebb!
- Csak három évvel…
- De hiszen még nemrégiben is hazahoztál egy lányt, azt a hogyishívjákot, na, segíts már Marika volt?
- Nem, édesanyám, Marika tavaly volt… akit hoztam legutóbb, Anna volt…
- Á! Anna! Na, igen! Vele mi a helyzet? Az eközben volt?
- Nem volt túl odaadó…
- Persze, hiszen „azt” csak a házasságkötés után szabad!
- Én nem így gondolom…
- És azért veszed el azt az elvált nőt, mert ő odaadta magát neked? Micsoda cafka! Ringyó!
- Tulajdonképpen nem azért… szeretem… beleszerettem, úgy érzem, őt teremtette nekem az ég!
- Te jó Isten! Mit vétettem? Mit vétettem, hogy ezt teszi velem a fiam? Az egyetlen fiam! Az én édes kisfiam? Az apádat megüti a guta, ha megtudja!
- Édesanyám! Kérem, ne szidja, mert nem egy rongy, hanem egy kedves, megértő, igazi nő! Nézze csak, van róla egy fényképem! – vette elő a zsebéből az előre elkészített képet.
- Hadd lássam! – kapta ki a kezéből.
- Mit szól hozzá, édesanyám?
- Hát… valóban jól néz ki, de én nem bírom elviselni ezt a szégyent… az egyetlen fiamnak csak egy elvált asszony jut… más levetett ócska rongya!
- Édesanyám, kérem, önben bíztam! Segítsen az apámnak elmondani, és elfogadtatni! Mindenképpen elveszem, ha törik, ha szakad, akkor is, és ha kell, a beleegyezésük nélkül is, de azért szeretném mégis a családi békét! – könyörgött negédes hangon.
- Nem! Apád biztosan nem egyezik bele, és én sem!
- Még akkor sem, ha ezzel engem soha többé nem látnak? Én vagyok az egyetlen fiú!
- Akkor sem! – vágta rá hirtelen.
- Sajnálom… akkor engem nem látnak többé… ha így, akkor öngyilkos leszek!
- Ezért a cafatért? Ne nevettess, fiam!
- Édesanyám! Kérem, ne szidja, ne átkozza, mert én szeretem, és ne hasonlítsa semmilyen rongyhoz még egyszer!
- Csak nem engem oktatsz ki egy ilyen riherongy miatt? Engem, az anyádat? Anya csak egy van!
- Igen, anya csak egy van, de annak az anyának csak egy fia van, aki most engem el akar üldözni, és a világba elzavarni, vagy az öngyilkosságba kergetni!
- Ne beszélj így fiam!
- Miért?
- Még én vagyok az anyád! Azt kell tenned, amit mondok!
- De már 27 éves vagyok! Felnőtt ember, és sohasem kértem semmit öntől!
- Felhánytorgatod a múltat?
- Nem... nem… ne forgassa ki a szavaimat! Nézze, édesanyám! Szeretném, ha elfogadnának a feleségemmel együtt! Lehet, hogy kaptam volna fiatalabbat, szüzebbet, vagy gazdagabbat is, de nekem már rajta kívül senki más nem kell!
- Jó… ám legyen, hát… ha mást már úgysem tehetünk… - gondolkodott el, mert nem akarta elveszíteni az egyetlen fiát.
- Van még valami…
- Még? – ijedt meg az aggódó anya.
- Igen… még valami…
- Mondjad, ne kímélj! Már úgyis minden mindegy! – egyezett bele.
- Terhes…
- Micsoda! Megőrültél, fiam? Mi van, ha nem is a tiéd? Mi van, ha mástól van, és veled akarja felneveltetni?
- Ne aggódjon édesanyám! Tudom, hogy ez tőlem van!
- Biztos vagy benne?
- Egészen biztos, hiszen minden nap ott voltam! Vele!
- Várjunk csak… mintha azt mondtad volna, hogy ez…
- Igen, ez a gyermek!
- Miért? Melyik nem tőled van?
- Az első kettő… - bökte ki.
- Mi? Mi? Mi történt? A nőnek már van két gyereke?
- Igen, édesanyám… a volt férjétől…
- Hihetetlen! Ez nem lehet igaz! Ez velem történik? Mi is történt? Hol vagyok? Hova kerültem? – rogyott le a székre mérhetetlen fájdalmában.
- Édesanyám! Maga nem tehet róla! Ne magát hibáztassa! – ölelte át a fiú.
- Mit vétettem? Mit vétettem? – hajtogatta az anya, majd nagy sokára eleredtek a könnyei.
- Édesanyám! Szeretem magát! De higgye el, Zsófit is szeretem! Akarom, és én a gyermekemnek törvényes apja leszek!
- Nem értem! Istenem segíts! Hogy a rosszseb egye ki abból a nőből a gyereket! – kiáltotta elkínzottan.
- Hogy mondhat ilyet? Az én vérem! Az én fiam…
- Neked is adhatott volna az Isten több eszet! Nem vetted észre, hogy ez a nő csak kihasznál? Neki már minden mindegy volt, így akart megfogni magának! És te bedőltél neki, hagytad, hogy behálózzon, megfogjon, megkössön! Mi lesz, ha nem is a tiéd, mi lesz, ha majd téged is elhagy, mi lesz, ha bebizonyosodik, amit mondtam, és tényleg csak azért akart téged, hogy megint törvényesen asszony lehessen?
- Édesanyám… nem tudok előre ennyi kérdésre felelni, fogalmam sincs, mi lesz majd… mi lesz majd, ha… azt majd akkor eldöntöm… most, most van, és az én fiamat hordja a szíve alatt! Kérem, ne átkozza el a gyermekemet!
- Honnan tudod, hogy fiú?
- Gondolom, már van két fia…
- Az nem biztosíték!
- De én úgy látom, hogy képes fiúkat szülni, és az édesapámnak is mindig az volt a kívánsága, hogy a nevet vigyem tovább!
- Persze, de nem így! Így nem! Most hogy fogjuk neki mindezt megmondani? – enyhült az anya.
- Számítottam az ön segítségére!
- Nem tudom, nem tudom… - sírt tovább.
- Kérem, kérem szépen… ha minden jól megy, fél év múlva kezében tarthatja a legifjabb kis Lacit! – ígérte.
- Nem is tudom… - jelent meg egy csöpp kicsi baba képe a nő előtt, ettől kezdett engedni az elveiből.
- Tudom, hogy ugyanúgy imádni fogja, mint a nővéreim gyerekeit!
- Hát… persze…
- Elhozhatom vasárnap?
- Apádé a döntés!
- Akkor mondjuk meg édesapámnak!
- Várj! Kigondolom, mit mondjunk, hogyan kezdjük…
- Kérem szépen, siessen, édesanyám, mert mindjárt itt az idő!
- Jól van… majd beadagolom neki! – mosolygott, felállt, és kiment a konyhából.
- Köszönöm szépen! – futott utána, és arcára nyomott egy puszit.
- Remélem, megéri az egész ezt a sok bonyodalmat!
- Megéri, higgye el, édesanyám!
- Egy cafka, egy piszok nőszemély! – szidta tovább a nőt magában, de azt már a fia nem hallotta.
Rózsika forrt a méregtől, és dühében azt sem tudta, hogyan mondja el mindezt a párjának. Fogalma sem volt, hogyan fog reagálni minderre, hogy a szépreményű egyetlen fia, milyen jól elbaltázta az életét! Meggyőződéssel hitte, mindennek egyedül a nő az oka, aki elcsavarta a fia fejét, aki odadobta magát neki, mivel semmi más már úgysem számított, most pedig a gyerekkel még jobban magához láncolta. Azon törte a fejét, hogy van még egy hete, addig valamit tenni kellene, hogy a frigy ne jöhessen létre, talán, ha az asszony elvetélne, ha nem tudná megszülni azt az átkozott fattyat, akkor a fia észbe kaphatna, és minden mehetne a régi kerékvágásban. Azt nem értette meg, mikor siklott ki a Fiú élete? Mi válthatta ki ezt belőle? Miért nem a fiatal lányokból válogat, miért egy kétgyerekes elvált asszony kell neki, aki ráadásul még idősebb is tőle?
Addig, addig fortyogott, amíg nagy nehezen előadta az egészet a párjának, aki meglepően megértően fogadta. Mivel Rózsika szájából az átkok egész zuhataga áradt, Laci úgy gondolta, neki már nem kell erről gondoskodnia, inkább megértette az egyetlen fiát, és kíváncsi volt arra az asszonyra, akinek sikerült megszelídítenie a Casanovát.
Széles mosollyal fogadta őket, kedvesen invitálta a családi asztalhoz az elátkozott hölgyet. Minden ízében igyekezett tompítani Rózsika rosszallását, aki ettől még mérgesebb lett a nőre. Riválisának tekintette, úgy vélte, hogy a férjének a fejét is elcsavarta. Folyton az összeesküvést, és a rosszindulatot, a hátsó szándékot kereste a tettei mögött. Még idegesebb lett, amikor az esküvő napját egy hónappal későbbre sikerült kitűzniük. A papnak is megmondták, mi a helyzet, ezért egy sürgősségi esküvőt beiktatott a programjai közé, hogy neve legyen a gyereknek…
Rózsika aztán nem mulasztotta el Zsófiának minden félelmét, és rosszallását elmondani. Az asszony akkor csodálkozott el igazán, mert addig nem vette észre, bár látta a furcsa tekinteteket, de azt hitte, hogy az anyósának ilyen a nézése, másrészt meg volt már egy anyósa, aki szintén ilyen szemekkel nézett rá, és folyton veszekedett vele. Szerencsére nem kellett együtt lakniuk, mert Zsófiának volt egy kicsi parasztháza, amit a nagymamájától örökölt, amikor meghaltak a nagyszülei, mivel ő volt az egyetlen örökösük. Abban a kis vityillóban kezdték meg, vagy inkább folytatták Lacikával az életüket. Amikor megszületett az első baba, igencsak elcsodálkoztak, mert bizony kislány lett. Rózsika dühöngött, és szánta, bánta, hogy a fia ennek ellenére a nővel maradt, de a reményét, hogy egyszer majdcsak megszabadul tőle, azt sohasem adta fel. Laci szörnyen letört volt, remélte, hogy a többi gyerek majd fiú lesz. Ám a további három gyermek is mind lány lett. Rózsika akkor még jobban szidta a nőt, aki becsapta a fiát, és ennyi gyerek mellett is mindig átveri. Sorra szüli az értéktelen lányokat.
- Édesanyám! Hogy mondhat ilyet? – kérdezte szerényen.
- Mondhatok, fiam!
- Igen? Ön nem nő? És nem lányokat szült először? Vagy az már nem számít?
- Nem! Az nem számít, fiam, nekem csak az apád volt! Én nem tehetek róla, hogy előbb a lányok jöttek! De látod, mégis teljesítettem a kívánságát, és szültem egy fiút neki! De minek??? – tette még hozzá mérgesen.
- Köszönöm, hogy így gondolja! Szóval én fölöslegesen születtem? – dühödött be Lacika.
- Áh! Ne forgasd ki a szavaimat, fiam! Nagyon jól tudod, hogy értettem! Bezzeg az a te szent asszonyod sorra potyogtatja kifelé a lányokat, de egy nyavalyás fiút nem képes kipréselni magából! Bezzeg más két fiát meg nevelheted! Ők is a te kenyeredet zabálják!
- Édesanyám! Nem értem! Ön Istenfélő ember, és ilyeneket mond egy másik élőről?
- Milyen másik élőről?
- Hát a fiaimról!
- Azok nem a te fiaid!
- Én nevelem őket, apunak szólítanak, jobban szeretnek, mint a vér szerinti apjukat, aki mindig részeg volt, és üldözte őket.
- Majd meglátod, ha nagyok lesznek, elvernek, elhagynak, és visszamennek a saját apjukhoz!
- Sajnálom, édesanyám… sajnálom magát!
- Micsoda? Te sajnálsz engem?
- Igen… nagyon… - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Nem értem! – nyitotta tágra a szemeit a nő.
- Mit nem ért ezen? Sajnálom, hogy így gondolkodik, és az életben mindig csak a rosszat keresi.
- Én? Nem te nősültél ilyen szégyenletes módon? Hogy élsz?
- Hogy élek? Boldogan, azzal, akit választottam, szeretem a gyerekeimet! Mind a hatot!
- Mind a hatot? De hát neked csak négy lányod van!
- Meg két szép, és engedelmes fiam!
- Te nem érted, amit én mondok, ne legyen igazam, majd meglátod, majd az élet megtanít! – mutogatott az ujjaival.
- Igen, majd meglátom, de a majd nekem nem fontos! Most boldog vagyok! Megérti ezt, édesanyám?
- Nem! Nem! Nem! – kiabálta feldúltan.
- Akkor tényleg sajnálom, nincs miről beszélnünk!
- De igenis van! Ne menj el, gyere vissza! – süvöltött a távozó Fiú után.
- Maradjon magának, édesanyám, azt hiszem, nem sűrűn fogok hazajönni! – mormogott a bajsza alatt, és hazament a családjához.
- Akkor csak menj! Rohanj a cafkádhoz! – kiáltott még egyszer utána, hogy akkor is az övé legyen az utolsó szó.
Laci jó párszor elbeszélgetett vele, de Rózsika ebben az egyben hajthatatlan volt. Senki, és semmi nem tudta meggyőzni arról, hogy a nő, a fia felesége nem ellenség, hanem családtag, aki a többiekkel is nagyon jól kijött. A férje nővéreit, és gyerekeit szívesen látta, a kedvencüket főzte, és nem engedte el őket, ha meglátogatták. Előfordult, hogy olyan sokan voltak náluk, hogy ágy sem jutott, olyankor a kiskonyhába friss szalmát szórtak a földre, lepedőt terítettek rá, és ott aludtak családostól. Azok voltak ám a legszebb napok, mert velük volt a szeretet, és a boldogság. A sok gyermek vidáman játszott a határban, a fűben, a szalmában, a bozótosban, a felnőttek pedig elbeszélgettek a régi szép időkről, miközben együtt sütöttek, főztek, kapáltak, vagy valamilyen munkafolyamatot közösen megoldottak. Idilli légkör uralkodott, mindaddig, amíg az anyós meg nem jelent. Bár Rózsika igazán ritka vendég volt a háznál, de olyankor bizony feszültség rezgett a levegőben, Zsófia igyekezett a kedvében járni, reménytelenül…
Néhány év kitartó próbálkozás után megszületett a hetedik gyermek, aki végre fiú lett, a harmadik Lacika, a második Fiú, csupa nagybetűvel. Zsófia akkor már 43 éves volt, így több gyermekre nemigen lehetett számítani. Idősebb Laci büszkén ölelte keblére az ifjút, világéletében csak erre várt. Ezután már nem sok célja maradt az életben, úgyhogy még tipegő volt a fiú, amikor meghalt.
Rózsika magára maradt, majd néhány év múlva súlyos betegen nyomta az ágyat. Hiába voltak lányai, kezdetben az általa naponta elátkozott menye ápolta, gondozta, olyan odaadóan, hogy ő maga sem tudta volna jobban megtenni mindezt. Az élet azonban másképp alakult, fél évvel később már annyira leromlott az állapota, hogy magatehetetlenül feküdt, és pelenkázni kellett. Ekkor a legidősebb lánya vette magához, aki az ország másik végében lakott, de ő sem bírta sokáig. A gyerekek ez után megbeszélték, hogy mindig más ápolja, ne egyre háruljon a gondozás feladata, és összes nyűge. Elosztották maguk között az évet, így mindenkinél évente két hónapig tartózkodott a mama. Némelyik lánya alig bírta ki azt a két hónapot, alig várták, hogy tovább adhassák. Rózsika bizony tiszta fejjel érte meg mindezt, és szörnyen sajnálta, hogy néha annyira gonoszul viselkedett. Biztos volt benne, ezt annak köszönheti, hogy ő sem volt toleráns soha, senkivel, mégis furcsállta, hogy érte megteszik, és még így is gondozzák. Azt is tudta, mekkora terhet jelent ez a családoknak, és így már nemigen akart tovább élni. Elhatározta, hogy éhen hal, ezért nem volt hajlandó enni. Akkoriban éppen megint a legidősebb lányánál tartózkodott. Az orvosok sem tudtak vele mihez kezdeni, főleg, amikor már felfekvés is keletkezett a fenekén, a sarkán, és a könyökén, mert mozogni sem volt hajlandó. Napról napra romlott az állapota. Szörnyű látvány volt ez a gyermekei számára, amint az édesanyjukat forgatva megpillantották, a lepedőn maradt húsát. Akkoriban már beszélni sem akart, viszont folyton egy szót mondogatott: A Fiú, a Fiú, a Fiú…
A lánya nem tudta mire vélni, sejtette, az egyetlen fiát akarja. Az orvos szerint még két hetet, ha élhet, ezért elmondta, mi a teendő. A legidősebb lánya sírva küldte szét a leveleket a többieknek, jöjjenek el, ha még utoljára látni akarják az anyjukat. A lányok sírva, zokogva rohantak hozzá, és elhalmozták minden jóval. Ám Rózsika csak egyetlen szót lihegett továbbra is, a Fiú, a fiú…
A lányok üzentek a Fiúnak, hogy jöjjön már el az anyjához, de annak akkoriban éppen olyan munkahelye volt, ahonnan nem tudott elszabadulni. Eltelt egy hónap, két hónap, még mindig nem látogatta meg az édesanyját. A legkisebbik nővére akkor elment hozzá, és elmondta neki, hogy az anyja egyfolytában azt mondogatja, a Fiú, a Fiú, és addig nem tud meghalni, amíg nem látja a Fiút. Erre meghatódott a Fiú, bár nem hitte, hogy ennyire súlyos a helyzet, sürgősen kivett két nap szabadságot, és hazavonatozott az anyjához.
- Gyere gyorsan! Már alig él! – rohant elé a nővére.
A fiú bement hozzá, mégis, amikor megpillantotta az anyját, lelkileg teljesen összeomlott. Tudta, hogy rosszul van, tudta, hogy valami ilyesmire számíthat, de azért a látványtól elszorult a torka.
- Édesanyám! – térdelt az ágya mellé.
Ám az édesanya nem vette észre, mélyen aludt.
- Meghalt? – nézett kétségbeesve a nővérére.
- Nem, alszik, tudod, a morfium…
- Morfium? Azt nem tudtam! – suttogta.
- Hát te hol élsz? Már két hónapja kapja!
- Istenem! Szegény, drága jó anyám! Bocsáss meg!
- Ülj le! – tolta oda a nővére a széket.
- Édesanyám! Nézz a fiadra! – kérte könnyes szemekkel.
- Jól van, én kimegyek, beszélj vele!
- Jó… - azzal a nővére kiment.
- Édesanyám… kérlek, szedd össze magad! Szeretünk! Szükségünk van rád! – mondogatta az alvó, horkoló, hullasápadt, ráncos öregasszonynak - Kérlek! Bocsáss meg! Nem akartalak látni… így nem!
- A fiú… a fiú… - lehelte a nő.
- Itt vagyok! Itt vagyok veled! – fogta meg a kezét.
- A fiú…
- Itt vagyok, ide nézzen, édesanyám! – fordította oda fejét.
- A fiú… álmodom… - nézett rá üveges tekintettel.
- Nem, én vagyok az! Itt vagyok! – sírta.
- Fiam… te vagy az?
- Igen, édesanyám! Rohantam magához…
- Hol voltál eddig? – kérdezte erőtlenül.
- Dolgoztam… sajnálom, de most itt vagyok! Kivettem két nap szabadságot! Ne haragudjon, de olyan sürgős munkám van, nagyon kell sietnem vissza…
- Mikor? – lábadtak könnybe az üveges szemek.
- Még ma… 3 kor indul a vonatom… de addig itt maradok!
- Jó, hogy itt vagy… - próbálta megszorítani az ujjaival a fia kezét.
- Igen… bocsánat, előbb kellett volna…
- Nem számít… én már úgyis elmegyek…
- Nem, nem! Kérem, édesanya! Maradjon! – sírta a fiú.
- Maradj te… - nézett esdekelve.
- Mennem kell vissza!
- Az nem fontos…
- Sajnálom, majd visszajövök, nagyon hamar, megígérem!
- Most… most… - nyögte.
- Visszajövök! Megígérem! Hazamegyek, elkérem magam, és visszajövök! Vagy tudja, mit? Elviszem magamhoz ismét, jó lesz úgy?
- Maradj, fiam… - lehelte.
- Most nem lehet, vissza kell mennem, mert kirúgnak.
- A fiú… - fordította el a fejét a nő.
- Itt vagyok! – csuklott el a fiú hangja, és már nem szólt egy szót sem többé.
Úgy ült az anyja ágyánál, órákig szótlanul tartotta a kezében a kezét, leforgott előtte ez egész addigi élete. Hang nélkül nézte az anyját, mivé lett az életerős, kőkemény nő, az a csupa tűz ember? Ezen merengett, és eldöntötte magában, hogy hazamegy, és tényleg visszajön, mert az anyjának most van szüksége rá, talán a legnagyobb mértékben, jobban, mint valaha. Ennél a gondolatnál az anyja ismét lassan felé fordította fejét.
- Igen… - mondta ki hangosan.
- Mit igen? – ijedt fel a gondolataiból.
- Gyere vissza mielőbb! – nézett furcsa tűzzel a szemében.
- Rendben! Megígérem! – mosolygott azon, hogy az anyja meghallotta a gondolatait.
- A fiú… - pihegte erőtlenül.
- Igen, itt van a fiú! Na, mennem kell, édesanyám! Itt az idő! – állt fel, majd lehajolt egy puszira, és el akarta engedni a kezét, de az anyja megszorította, és nem engedte.
- Muszáj! – próbálta megmagyarázni - Kérem, engedjen! – kérte, ám az anya meglepő erővel visszatartotta.
Megsimogatta a másik kezével az arcát, a homlokát, a haját, és még egy puszit adott neki, majd erősen kihúzta a kezét a kezéből. Az anya utána nyújtotta a karját, és még egyszer kimondta, hogy „a fiú”, majd úgy tűnt, belenyugodott.
Laci a nővérére förmedt, miszerint ő nem tudta, hogy az anyjuk ennyire rossz állapotban van, de a nővére annyit felelt, hogy vegye elő a leveleket, amiket legutóbb írt neki. Tovább nem maradt idő a beszélgetésre, mert a vonatot el kellett érnie, ami 3 órakor indult a közeli városból. Így is egész nap csühögött az ország másik végébe. Éppen csak elköszönt hát, és máris rohant hazafelé. Szívébe mély fájdalom költözött, ismeretlen érzelmek feszítették belülről, terveket szőtt, hogyan fogja magával vinni, és nem engedi többé máshoz, majd valahogy gondozni fogja, amíg jobban nem lesz, és újra a régivé változik. A busz begördült az állomásra, kiállt a peronra, és várta a vonatot. Szemei előtt emlékképek cikáztak, felidézte az anyja szavait, mozdulatait fénykorából. Borzalmas látvány volt így látni őt…
- Figyelem, figyelem, vonat érkezik a második vágányra! A vágány mellett kérem, vigyázzanak. – recsegte a hangos bemondón egy fáradt női hang - A szerelvény Budapest Nyugati pályaudvarig közlekedik… - majd felsorolta a főbb állomáshelyeket, amiken áthalad az úti célja felé.
A Fiú üveges tekintettel nézte a kanyarban feltűnő füstös kéményű mozdonyt, amely maga után húzta a vagonokat.
- Sihuhuhu, sihuhuhu, pfúúúúúúú, - pöfögte – a fiú, a Fiú, a Fiú… shúúúúúúú - vélte hallani, majd az édesanyja arca jelent meg előtte. Begördült a szerelvény, és egy elnyújtott Fiúúúúúúúúú hanggal megállt. Laci mély fájdalommal felszállt rá, bement a kabinba, leült, amikor elindult a vonat, egy kicsit megkönnyebbült. Úgy érezte, az édesanyja már jobban van.
„Biztosan örült a látogatásomnak, ettől biztosan jobban lett, majd igyekszem vissza hozzá, ahogyan ígértem!” – gondolta, a fejét a fejtartónak támasztotta, és elszenderedett. Álmában ismét az anyját látta, aki megsimogatta, és boldogan lehelte, a Fiú, az én fiam! Egészen jól érezte magát, majdnem rohant haza a gyermekeihez, és a feleségéhez, akik szomorú szemmel fogadták. Zsófia kezében tartotta a táviratot, melyben értesítették, hogy az édesanyja meghalt.
Pontban három órakor lehelte ki a lelkét, ajkán azzal a szóval, „a Fiú”.
(A sors tábláján című kötetből)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése