Valami buszon ülök… hát persze, ismerős szituáció, csak tudnám merre tartok… Ezerszer látott épületek, talán egy alagút, a falán graffiti amit lehetetlenség ekkora sebesség mellett tisztán látni. Valami készül. Azt hiszem megmagyarázhatatlan boldogsághullám fut végig rajtam.
Egy tér, vagy talán egy sétálóutca (?). Először egy ismerőst veszek észre, előttem halad, visszanéz, mosolyog. Magam mellé nézek, mellettem jön egy lány, és keresem az agyamban hogy mit keresünk egymás mellett. Az emlékeimben látom viszont, hogy találkoztunk és egyfelé megyünk, tehát velük tartottam. De vajon tényleg egyfelé megyünk, vagy csak vele akarok lenni? A válasz, hogy nincs úticélom , csak beszélni szeretnék vele. Mosolyog és beszélgetünk. Az ismerős tisztes távolban futkos, mint egy gyerek. Ártatlan csodálkozása boldoggá tesz minket. A Nap süt, mögöttünk pedig egy villamos halad. Nevetünk.
Hirtelen eszmélek egy kertvárosi panoráma kellős közepében. A helyszín dereng, sietnem kell, hogy odaérjek. De hová? A meghallgatásra. De nem tudom, hogy hol lesz és, hogy milyen messze vagyok. Ismerős ház, egy vörös hajú nő a medence mellett. Ő tudja, hogy hová kell mennem, és biztos segít, mert lefeküdtem vele és jó volt neki. De most egy néger férfival hál, aki épp valami koktélt visz a medencéhez. Talán elvisz a kocsijával. Odamegyek hozzá és megszólítom, közben attól tartok, hogy a nőknél oly stílszerű lekezelő stílusban válaszol a régi emlékek emészthetetlensége miatt, és a hirtelen felbukkanásomtól érzett zavarában, de megnyugodhatok, mert készséges, és örül nekem.
Egy jelmezben vagyok. Talán egy nyúljelmezben. Arra gondolok, hogy a nyúljelmez alatt valójában egy emberszabású nyúl vagyok, és ahogy ezt elképzelem rájövök, hogy nem szeretném, hogy levegyék rólam ezt a jelmezt. A meghallgatásnak el kellett volna már kezdődnie, de körülöttem mindenki jelmezben van, és kiabálnak egymással. Két jelmezes összetűzéséből tömegverekedés alakul ki, velem pedig senki sem törődik.
Kinyitom a szemem, egy kis szobában vagyunk, a padlótól 165,8 cm-re - de nem tudom, honnét tudom ezt - egy emeletes ágy felső szintjén. Megzavarodok mikor látom, hogy elsírja magát, és bocsánatot kér, átölel, holott én tehetek arról, hogy a kapcsolatunknak vége, de nem tudok megszólalni, csak próbálom eltolni magamtól, hogy megcsókoljam. Hogy a szemébe nézzek és elmondjam, hogy mennyire szeretem…
Utazok. Olyan ismerősen hatnak rám a részletek. Tudom, eltévedtem, de leszállok. Az a fura fejű kutya próbál két lábra állni, hogy ezzel közelebb kerüljön a megnyalandó célponthoz - az arcomhoz - de a mellső lábaival meg kell támaszkodnia a hasamon. Bár tudom, hogy nem szeretem ezeket a kutyákat a fura fejük miatt mégis most simogatom a fejét, és ezeknél a lényeknél szebbeket el sem tudok képzelni.
Egy temetésen vagyok, amit egy játszótéren tartanak. Látom a tömegben a bátyját, de mikor ránézek rájövök, hogy nem ő az, hanem az egyik színész egy sorozatból aki hasonlít rá. Mikor megfordulok meglátom őt is, és eszembe jut a nemsokára eltemetett idős hölgy és a közte lévő kapcsolat - szomszédok voltak - ami megmagyarázza miért van itt. Odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy van. Hátranéz a testvérére, aki már tényleg a testvére és félelem jelenik meg a arcán. Azt kéri tőle, hogy menjen mellé, és ne hagyja egyedül. A tudat, hogy tőlem ijedt meg egyszerre felidegesít és elborzaszt. Horkantok egyet, és ezt mondom: ez kurva jó. Majd elsietek a játszótérről.
Ákos felé menet egy dán dog kezd rám ugrálni a kezemben lévő kaját kunyerálva. Biztos vagyok benne, hogy az előző fura fejű kutya az, csak átalakult, és abban is biztos vagyok, hogy szerepet játszottam valami módon az átalakulásában, de nem jövök rá hogyan. A kutya előre fut, majd látom, ahogy egy kreol bőrű férfi beszáll egy furgonba. Kicsit sem tartom furcsának, hogy az előző kutyából egy felnőtt férfi lett, csak felemelem az étel felét és a férfi felé gügyögök, aki illedelmesen bocsánatot kér a munkatársától, kiszáll a kocsiból, négykézlábra ereszkedik és odasiet az azóta eldobott kajához és csócsálni kezdi. A Nap süt. És azt hiszem közömbös vagyok minden iránt.
Kinyitom a szemem, és látom magam előtt a hátát. Megpuszilom a nyakát, és átölelem. Ő mélyen alszik, nem vesz tudomást a szeretethiányomról, miközben kirajzolódnak előttem az álmaim képkockái. Óvatosan felülök, mert nem tudom, hogy hol vagyok. Ákos a szomszéd kanapén alszik. Visszafekszem és átölelem. Az álmom helyett inkább rá próbálok koncentrálni. Megnézem a mobilom. Tizenegy óra múlt, tehát két órát aludhattam. Másnapos vagyok és nagyon éhes. Egy tojásrántottára gondolok. Felkelek és kimegyek a konyhába. Rágyújtok és figyelem a füstöt és próbálok nem arra a lányra gondolni az álmaimban.
Epilógus:
Gergő a legújabb kutatásáról beszél, de én csak valami színes hömpölygő masszát látok egy befőttesüvegben. Szomorúnak látszik, nekem pedig rossz előérzetem van. Szinte bocsánatkérő a tekintete, mikor kimegy az erkélyre, és kizárja magát. Hiába kiáltok nem tudom megakadályozni, hogy kiöntse a földre azt a trutyit, ami egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Elképzelhető, hogy az oxigén hatására? Gergő csak nézi, bánatos, beletörődő képpel, amint az anyag emberi alakot ölt. Ránézek, de nem látom meglepettnek. A színes lény átfonja a kezével, ő pedig becsukja a szemét, és megcsókolja. Nem tudom mire kéne gondolnom, nem gondolok semmire még akkor sem, mikor a project nyomni kezdi lefelé, és kilöki az erkélyen. Akkor felpattanok, és kiabálni kezdem, hogy Gergő meghalt, de senki nem törődik vele. Mindenki a szükségállapot miatti rettegéstől vezérelve csomagol, amit a massza miatt rendelnek el, aki pusztításba kezdett. Az utcákon hatalmas a pánik. A távolban egy atombomba felhőtölcsére emelkedik a magasba, akár egy óriásgomba. Gyönyörű látvány. Boldog vagyok, hogy láthatom.
Lassan magamhoz térek, és látom, hogy nappal van. Felkelek, és nézem a házigazdánkat a szomszéd kanapén, de Gergőt sehol sem látom. Kimegyek a konyhába. Az asztalnál ül. Kérdezi, hogy megyünk, mire igent mondok. Kába, és szomorúnak tűnik. Visszamegy a szobába, szólítgatni kezdi a lányt, hogy elbúcsúzzanak, de ő túl mélyen alszik, így feladva a küzdelmet a rem fázis ellen feláll és lejön velem. Nem akarom megkérdezni mi van köztük.
A garázson keresztül kilépünk a késő délelőttbe. Jó buli volt a tegnapi. Az egyik nyáron írt rövid dialógja jut eszembe, miközben elmeséltem neki az álmom.
”...a másnap hatalmas súlyával nehezedik az elmémre és a tegnapi harcoktól bűzlő szájjal is csak egy szót mormolok némán, -mert a sok kimondott vágytól eltűnt a hangom-... köszönöm!”
Bár ahogy így belegondolok, azt hiszem nem éreztem jól magam. Azt hiszem semmi jót nem láttam az életemben mióta szakított velem. Talán értelmetlen minden óra és minden perc. Persze… egy ölelés hiányzik. Úgy igazán. Fáradt vagyok és fázok. Lassabban megyek és hallgatom az álmát, és újra eszembe jut a sajátom és az atombomba, így nem különösebben figyelek oda rá. Valahogy nem is tudom az élők közé sorolni magam. Mosolyom csak álcázott tapintat egy deviáns kéreg tükrében. Jól esne egy zacskó ropi. Éhes vagyok.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése