Nem volt könnyű élete, az biztos.
Már rosszul is kezdődött: szó szerint kilógott a sorból – a többinél legalább fél méterrel előbbre ültették.
Azután sorban mindenféle baj megtámadta. Levágták egyik elágazását, nőtte törzsét a másik irányba tovább. Nem hagyta magát, görbült, amerre teret talált, és élvezte az élete minden napját.
Pár újabb kori csapás után is megrázta magát; növekedett másfelé, s terelgette felfelé számos kibújt hajtását. Bizonyára örömére volt e családi gyarapodás; különösen vidámmá vált, amikor a szél feltámadt, s a hajlékony ágak körbetáncolták.
Emlékezetes esemény volt számomra, amikor egy estén megpillantottam az úttestet kettéválasztó szigeten e páratlan növényi példányt, az élni akarás S-betűbe formálódott csodáját. Mintha megbabonáztak volna. Hazamenet ez járt a fejemben, és akkor is, amikor aludni tértem.
A hétköznapok sodrában elfeledkeztem a fáról. Ám egy alkalommal különös hangulatba kerültem, s akkor visszatért az emlékezetembe. De hiába jártam végig az utakat, sehol nem leltem. Szomorúság, majd kétkedés fogott el. Lehet, hogy csak álmodtam róla...?
Nem hittem a szememnek, amikor pár nappal később, kutyasétáltatás közben megpillantottam! Ott állt, illetve görbült ő, aki egész dacos kiállásával már belopta magát a szívembe.
Otthon előkaptam digitális masinámat, és indultam vissza, hogy lefotózzam. És mint egy modellt, lekaptam többféle nézőpontból, közelről és távolabbról, legyen meg nekem így is ez az élmény, kétezer-tizenegy augusztusából. Úgy éreztem, mintha láthatatlan barátság szövődne közöttünk.
Gondoltam még pár hasonló szépet, pedig talán a susogására kellett volna hallgatnom. És felfigyelnem arra, hogy többen megbámulnak, némely árusok kiállnak a boltjuk elé, úgy szemlélik játszadozásomat.
Nem telt el sok idő, arra vezetett utam. Fejbe vágott, amit láttam, lépni nem tudtam a megdöbbenéstől. Méternyi, ha maradt a lelkemhez nőtt fából. Az oldalából kiálló néhány ág most mint félrevert, laza-szőttes korona himbálózott a csonk végén.
Néhány járókelőt megállítottam, mutattam, mi történt. És leírtam pár szóval, aminek már csupán nyomát mutatja e kis törzsdarab: milyen megviselt, igazi „túlélő” fa volt ez, rengeteg ártást átvészelt. Ami csodálatot, de legalábbis tiszteletet kellett volna, keltsen minden szemlélőben.
– Ugyan már, nincsen ma ilyen, irigyek az emberek… - mondta az egyik úr, elmenőben. – Lehet, hogy éppen a fura formája szúrt szemet, olyan csúfnak látták, hogy végeztek vele – vélekedett egy asszony. – Felesleges találgatni – zárta le az eszmecserét a harmadik nézelődő –, pénzt láttak benne; lefűrészelték, s tűzifának már el is adták…
Szemet szúrt, észrevették, meglátták… – ugrottak ki a megjegyzésekből e szavak… Hirtelen baljós érzés kerített hatalmába. Hogy szökelltem minap jókedvűen a fa körül, amikor fényképeztem, hogy immáron emlék valóját megörökítsem…! Különösnek tűntem, igen ez a jó szó: különös viselkedésemmel témát adtam az embereknek, és észlelték egyúttal figyelmem tárgyát.
Lehorgasztott fejjel, bensőmben nyugtalansággal indultam haza. Vádak követtek, sőt, önutálat is kísértett.
Éjjel furcsa álmot láttam. Egy ideig fürkész tekintetek, éles szemvillanások gyújtópontjában forogtam, hétrét görnyedten. A kényelmetlen érzés szorongássá hatalmasodott el. Majd egy villanás a horizonton, és mindennek vége lett. De mindennek.
Kettévágva feküdtem, fekete földön.
Már rosszul is kezdődött: szó szerint kilógott a sorból – a többinél legalább fél méterrel előbbre ültették.
Azután sorban mindenféle baj megtámadta. Levágták egyik elágazását, nőtte törzsét a másik irányba tovább. Nem hagyta magát, görbült, amerre teret talált, és élvezte az élete minden napját.
Pár újabb kori csapás után is megrázta magát; növekedett másfelé, s terelgette felfelé számos kibújt hajtását. Bizonyára örömére volt e családi gyarapodás; különösen vidámmá vált, amikor a szél feltámadt, s a hajlékony ágak körbetáncolták.
Emlékezetes esemény volt számomra, amikor egy estén megpillantottam az úttestet kettéválasztó szigeten e páratlan növényi példányt, az élni akarás S-betűbe formálódott csodáját. Mintha megbabonáztak volna. Hazamenet ez járt a fejemben, és akkor is, amikor aludni tértem.
A hétköznapok sodrában elfeledkeztem a fáról. Ám egy alkalommal különös hangulatba kerültem, s akkor visszatért az emlékezetembe. De hiába jártam végig az utakat, sehol nem leltem. Szomorúság, majd kétkedés fogott el. Lehet, hogy csak álmodtam róla...?
Nem hittem a szememnek, amikor pár nappal később, kutyasétáltatás közben megpillantottam! Ott állt, illetve görbült ő, aki egész dacos kiállásával már belopta magát a szívembe.
Otthon előkaptam digitális masinámat, és indultam vissza, hogy lefotózzam. És mint egy modellt, lekaptam többféle nézőpontból, közelről és távolabbról, legyen meg nekem így is ez az élmény, kétezer-tizenegy augusztusából. Úgy éreztem, mintha láthatatlan barátság szövődne közöttünk.
Gondoltam még pár hasonló szépet, pedig talán a susogására kellett volna hallgatnom. És felfigyelnem arra, hogy többen megbámulnak, némely árusok kiállnak a boltjuk elé, úgy szemlélik játszadozásomat.
Nem telt el sok idő, arra vezetett utam. Fejbe vágott, amit láttam, lépni nem tudtam a megdöbbenéstől. Méternyi, ha maradt a lelkemhez nőtt fából. Az oldalából kiálló néhány ág most mint félrevert, laza-szőttes korona himbálózott a csonk végén.
Néhány járókelőt megállítottam, mutattam, mi történt. És leírtam pár szóval, aminek már csupán nyomát mutatja e kis törzsdarab: milyen megviselt, igazi „túlélő” fa volt ez, rengeteg ártást átvészelt. Ami csodálatot, de legalábbis tiszteletet kellett volna, keltsen minden szemlélőben.
– Ugyan már, nincsen ma ilyen, irigyek az emberek… - mondta az egyik úr, elmenőben. – Lehet, hogy éppen a fura formája szúrt szemet, olyan csúfnak látták, hogy végeztek vele – vélekedett egy asszony. – Felesleges találgatni – zárta le az eszmecserét a harmadik nézelődő –, pénzt láttak benne; lefűrészelték, s tűzifának már el is adták…
Szemet szúrt, észrevették, meglátták… – ugrottak ki a megjegyzésekből e szavak… Hirtelen baljós érzés kerített hatalmába. Hogy szökelltem minap jókedvűen a fa körül, amikor fényképeztem, hogy immáron emlék valóját megörökítsem…! Különösnek tűntem, igen ez a jó szó: különös viselkedésemmel témát adtam az embereknek, és észlelték egyúttal figyelmem tárgyát.
Lehorgasztott fejjel, bensőmben nyugtalansággal indultam haza. Vádak követtek, sőt, önutálat is kísértett.
Éjjel furcsa álmot láttam. Egy ideig fürkész tekintetek, éles szemvillanások gyújtópontjában forogtam, hétrét görnyedten. A kényelmetlen érzés szorongássá hatalmasodott el. Majd egy villanás a horizonton, és mindennek vége lett. De mindennek.
Kettévágva feküdtem, fekete földön.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése