Bizalom

Azt hiszem, nem lenne belőlem jó védőangyal.

Bár igaz, csak homályos elképzeléseim vannak feladatukról, kötelességeikről, létezésük milyenségéről, de egy biztos: ez, személyiségemmel aligha összeegyeztethető. Hogy ezt miből is gondolom?

    Egyszerűen csak erre a megállapításra jutottam, míg édesapám három-négy emelet magasságban a nyírfákat vágta vissza. Kihívott, hogy figyeljek rá, és segítsek neki.

…Remélem, többé nem kér ilyesmit…

Bár az is igaz: az a néhány, órának tűnő perc, míg ő odafent dolgozott, engem csak megerősített: helyemet a világban, a feladataimat, és a rám váró kötelességeket.

Innen ered a meggyőződésem. Nem tudnék megbirkózni a feladattal.

A testem már a puszta gondolat ellen is küzd:

- a szívem fájdalmas sebességgel kalapál

- tüdőm magába zárja a levegőt, nehogy a lélegzetem erősítsen fel egy kósza fuvallatot

- gyomrom összerándul

- lelkem összeszorul, oly erővel, mintha ő kapaszkodna az ágakba.

Nem tudnám elviselni az állandó idegességet, hogy jobban félek, és aggódom, mint maga a védelmezett… mint az édesapám…

Azt kívánnám, bár megtehetném helyette. Vagy bárcsak hasította volna villám a fatörzset… Bár az ily sebesülés, mely akár halálos, talán faként sem vágyott…

Remegve kérném, hogy ne kerüljön veszélybe…

De ott állva az aláhulló, barnán zörgő levelek közt, hallgatva a fa recsegését a szürke felhők alatt, talán csak túlzottan ember voltam. Mert mindezt talán önzésből gondoltam így. Mi van, ha csak én nem akarok félni és aggódni? Ha magam megnyugtatására suttogom:

„Fejezd be! Gyere le! Gyere már le!”

Felnéztem az ágak közé, a kapaszkodó kezekre, és bántam, hogy csak ember vagyok.

Miközben reméltem, hogy soha többet nem kér majd ilyet.

Miközben tudom: újra megteszi majd.

Újra és újra én fogok mellette állni. Figyelni és segíteni. Kiemel emberi voltomból, ha csak néhány, órának tűnő percre is, de bizalma felemel, átváltoztat.

És rádöbbenek: ő jobban bízik bennem, mint én saját magamban.

Figyel rám. Segít nekem.

És a szerepek már homályosak…