A boldogsághoz vezető út (5.fejezet)

A füzetlap

Ez a másodperc éppen elég volt arra, hogy érezze a levegő súrlódását a bőrén, melynek nyomán felborzolódtak a szőrszálak a kezén. Érezte, hogy itt hagyja ezt az új világot és egy lépéssel talán közelebb kerül a boldogsághoz, melynek jöttét egyre kevésbé érzi már a szívében. Ez alatt az egy másodperc alatt több tucat gondolat futott át az agyán azzal kapcsolatban, hogy létezik e a boldogság, és hogyan nyilvánulhat meg ha rátalál valaha. Érezte, hogy a teste fölötti uralmat átveszi a levegő, és zuhanás közben egy rongybabaként mozgatja azt.

Amikor ez a másodperc véget ért, puffanni hallotta testét, de fájdalmat nem érzett, csak tudta, érezte, hogy földet ért, mintha a szél karjai helyezték volna őt oda. Mielőtt kinyitotta a szemét átgondolta, hogy mi várhat rá. Talán több rosszban és megtévesztőben volt része eddig, mint valaha is gondolta, s remélte, hogy szebb világ lesz ez, mint a többi, tele reményekkel, hogy mégiscsak létezik a boldogság.

Amikor kinyitotta szemeit, nagyobb meglepetés érte, mint remélte. Olyan volt, mintha megvakult volna, csak éppen nem feketeséget, hanem fehérséget látna. Lassan felült és akármerre nézett a távolba, mindenütt csak monoton üresség volt. Csak a hiányosság látszott egyértelműen, és ahogy a földre nézett fehér volt az is. Hirtelen olyan érzése támadt mintha a semmiben állna, s kényszeresen kapaszkodott volna valamibe, de nem volt semmi, sem láthatáron belül sem azon kívül. Egy egészen rövid pillanatra megnyugodott, ahogy egy fekete vonalat látott a lábaitól nem messze, így tudatosult benne, hogy nem állhat a semmi közepén, hiszen a csíknak is lennie kell valamin. Minden tágasnak tűnt, mégis eluralkodott rajta a bezártság érzet. Csak ült a földön, közben pedig, észrevett egy újabb csíkot a másik oldalán. Ezek valahol a távolban összefutottak. Ahogy fölállt és megfordult, egy kicsit messzebb egy újabb fekete csíkot fedezett fel, s így az egész egy háromszögnek tűnt, kivéve hogy az előbb említett két csík továbbrohant, és nem látta a végüket. Lassan összerakta magában a képet és felkiáltott: „ Ez egy A betű!” Hirtelen rádöbbent, hogy hiába a felkiáltás, nincs kihez szóljon, egy árva teremtés sem jár erre, aki meghallhatná. És Pitypang sincs itt. Újra leült egy rövid időre és átgondolta mit is kellene tennie. Gondolataiba mélyedve hirtelen a semmiből szellő csapott elő, és magával hozta azt a jól ismert hangot, amely simogatta a füleit. „Olvass! Olvass! Olvass! Olvass!”- visszhangzott egyre halkabban, mígnem teljesen elhallgatott.

Bea elindult az A vonalán, és mire a végéhez ért meglátta a következő betűket, melyeknek vonalait szintén végigjárta. Az első sorban kirajzolódott: „ A BOLDOGSÁGHOZ VEZETŐ ÚT ” felirata. Egészen belefáradt, mire végigjárta az óriási méretű betűket. Mindegyik betű homokszemekből volt összerakva, kivéve a legelsőt az A betűt, amelyik teljesen úgy nézett ki, mint egy grafitceruzával a füzetbe írt hagyományos betű. A T végénél leült egy pillanatra, és látta, hogy a távolban fekete vonalak futnak össze, tehát valószínűleg tovább kell olvasni a sorokat. Minden egyes betűt végig kell járnia, hogy megtudhassa mi is van ideírva valójában, és valószínűsítette, hogy megtudja a boldogsághoz vezető útvonalat, így lelkesen felpattant ültéből és folytatta tovább a fárasztó olvasást. Minden egyes betűért megdolgozott, mert azok hol nagyok voltak, hol pedig még nagyobbak, és Bea el sem tudta képzelni, hogy valaha a végére ér. Egy rövidebb idő után pár sort már megfejtettnek tekinthetett:

Boldogságot kutat a lelked.

Merre keress? Erre feleljek?

Ott vagyok én, hova szoroson át

Vezet az út, valahová.

„Ez meg mi a fene?”- gondolta magában a lány. „Azt kellene megkeresnem, akinek a hangját hallom? Ő vezet vajon el a boldogsághoz? De hát végül is, sejtettem, hogy hozzá vezet az utam… mindig is éreztem, hogy meg kell találnom azt, kinek a hangja egyetlen vigaszom és támaszom maradt.”- tűnődött Bea. Közben lendületesen tovább indult, s időérzékét is elvesztette mire az utolsó betűhöz ért. Nem lett se sötétebb, se hidegebb, úgy tűnt itt a fehérségben, amelyet magában csak füzetlapnak nevezett, megállt az idő. Végül kiderült az egész költemény szövege:

Higgy szavaimban, s tagadd mit látsz,

Megtalálsz tudom, csak keress tovább.

Olvasd el végig soraimat,

S kövesd az út felé poraimat.

Ott leszek akkor, mikor rám találsz,

De én vagyok e vajon, amire vágysz?

Ha érzed már most, hogy nem éri meg,

Ne keress tovább, szívem úgyis jéghideg…

De ha úgy érzed, én vagyok, amire vágysz,

Keres, keress, csak keress tovább…

Az utolsó pontokon csak végigszökkent, s a harmadiknak a közepére kuporodott, majd fölöttébb elcsodálkozott azon, hogy az egész szövegre hiba nélkül emlékszik. Fogalma sem volt róla, hogyan képes ilyen hamar megjegyezni, végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg azért, mert órákba tartott, mire végjárt minden egyes betűt. És most mi legyen? Merre induljon? Elolvasta a szöveget, na és? Úgy döntött nekivág a semminek, az imént szerzett tudás, a vers birtokában, mivel nem tudott mit kezdeni a dühével, hogy semmi sem történt annak ellenére, hogy ő várt valami jelet a vers végigolvasása után. Nem tudta merre induljon, így találomra kiszúrt egy pontot a fehérségben és makacsul megindult felé. Gyalogolt és gyalogolt, mígnem minden betű csak apró fekete pontot jelentett a végtelenben. Végül már semmit nem látott az egészből, ismét nem maradt más csak az üreség, a végtelen fehérség. Makacsul hitte, hogy kitartással majd eljut valahová, vagy legalábbis talál egy újabb üzenetet ezen a füzetlapon. Aztán, amikor előre akart lépni, hirtelen a semmiből jövő széllökés visszacsapta a földhöz, így hátraesett. Négykézlábra állt és közelebb kúszott a helyhez ahonnan visszalökte a széláramlat. Alig egy-két centit mászott előre, amikor megpillantotta a tátongó fekete űrt maga alatt. Valami csillagpor szerű örvénylett a mélyben, ami megragadta a tekintetét, és fénypontokként tükröződött vissza tengerkék szemében. Nem tudta mi lehet az, azonban egy dologban biztos volt, megtalálta, amit keresett, meglelte a füzetlap szélét, és megtalálta a jelet is, tehát kitartása nem volt hiábavaló.

„S kövesd az út felé poraimat.”

Eszébe jutott a versből a mondat s most már biztosra vette, hogy ezek az aranyló porszemek, azok a porszemek, melyekről a vers is beszélt. Tudta, hogy jó úton halad, már csak ki kell derítenie hogyan vezetnek ezek a kis szemcsék valahová. Ahogy ezen tűnődött a porszemek összerendeződtek egy vonalba, és egy utat képeztek előtte, pontosabban egy lépcsőt, amely levezette őt a végtelen feketeség gyomrába. „ Gondolataid teremtenek! ”- súgta egy hang a semmiből. Bea úgy döntött próbára teszi mire képesek a gondolatai, valóban teremtenek e, akármilyen viccesen hangzik is ez. „Bárcsak itt lenne Pitypang, Bárcsak itt lenne Pitypang…”- ismételgette magában csukott szemmel. Mire kinyitotta a szemét, Pitypang teljes életnagyságban ott állt előtte, és mosolygott. Valami azonban egészen furának tűnt benne, s amikor kezével közelített felé, hogy megérintse, a kis tündér képmása kipukkant, mint egy szappanbuborék. Bea hátrahőkölt, s a porból szőtt lépcső inogni kezdett alatta, majd elmerült a feketeségben…