Kisvárosi élet

Hárman ültek a kisváros fagyizója előtt kihelyezett padon, éppen úgy, ahogy minden délután a fecskék a villanypózna drótjain. Irie, Sofie és Franny jobb dolguk nem lévén, hiszen már évek óta nyugdíjasok voltak, minden második napon ide ültek ki beszélgetni, a kedves kis fagyizó muffin mintás cégérje alá, ahová melegebb tavaszi napokon olyan szépen odasütött a nap, hogy az ember szíve is azon nyomban felmelegedett.
    Irie nagy széles karimájú kalapot viselt, és arckifejezése még mosolygás közben is inkább tűnt fintornak, mint kedvességnek. De nem csak az arca, a szíve is épp ilyen becsmérlően tekintett mindenkire, akinek a kisváros utcáit koptatták cipőtalpai. Hármuk közül ő volt az, akinek már nem volt férje, s mégsem bánta, hiszen főleg a halála után rászakadt kisebb vagyon kárpótolta mindazért, amit életében kibírt. Nem szerelemből házasodott, ahogy a korában nagyon sokan, s a ráncok az arcán hűen tükrözték jellemének kemény és öncélú vonásait.
Sofie és Franny csendesebb, ám pletykára éhes, kedves öreg hölgyek voltak, akik mégiscsak szerették megvitatni a kisváros „nagy híreit”. Hiszen amikor férjük azzal vádolta őket „Megint csak pletykálkodtok odakinn a fagyizó előtt, jobb tennétek, ha inkább itthon maradnátok.”- ők azt feleltél, amiben már előre megegyeztek, hogy politikáról beszélnek, receptekről, a gyermekeiktől, így hát semmi kivetnivalót nem találhat benne még a férjük sem. Eleinte arra is gondoltak, hogy a témák között a sportot is felhozzák, de úgy gondolták azt már nem hinnék el, vagy ne adj’ isten kedvet kapnának, hogy velük tartsanak. Nem mintha bármelyikük is elhitte volna, de jól esett a lelküknek, hogy legalább ők azt gondolták meggyőzték őket.
Tulajdoképpen volt szó politikáról is, a „hallottad, hogy annak a politikusnak milyen fiatal felesége van? Láttam a múltheti újságban, egy kivágott ruhában, az a szégyentelen férfi le sem vette a szemét a melleiről”-beszélgetések persze nem túl szigorúan véve kapcsolódtak a témához, és így az sem volt hazugság, amit a férjeiknek állítottak. A receptek cserélésébe pláne nem szólhatnak bele, hiszen mindegyik szerette a hasát, nem bánták ha új, finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A gyerekeiről meg úgyis minden anya beszél, ezzel még a férfiak is tisztában lehettek.
-    Emlékeztek, amikor még összejártunk esténként kártyázni?- kérdezte Sofie.
-    Emlékszem, bár sosem értettem ezekhez. Mindig én vesztettem, s még a szabályokat is nehezemre esett megjegyezni.- válaszolta Franny.
-    A ti játékaitok semmik ahhoz képest, amiket Frank játszott a kaszinókban ahova járt.- csatlakozott Irie is.
-    A te férjed kaszinóba járt? – kérdezék kórusban, s arra gondoltak, hogy az ő férjeik még csak újságban is alig láttak kaszinókat is, nemhogy jártak volna benne.
-    Általában nyert, de amikror veszített akkor költöztünk ebbe a kisvárosban.
-    Emlékszem, amikor idejöttetek. Szemtelenül fiatalok voltunk, és te voltál a téma az egész városban. Mindenhol összesúgtak, hogy „Láttátok azt a madame-ot nagy kalapjában meg a magassarkú cipőjében?”. Senki nem tudta honnan érkeztetek.- mondta Franny.
-    Igen, igen és azt is mondták, hogy a férjed egy gavallér s azért jöttetek a kisvárosba, mert családot szeretnétek alapítani.- csatlakozott az előtte szólóhoz Sofie is.
-    Azóta sincs gyerekem, de kellene a fenének, hát nem jól megvagyok én egymagam is?- horkant fel Irie. 
-    Éppen a minap láttam idejönni egy nőt, a szomszédomnak lehet valakije. Talán a barátnője, vagy rokona, de éppen úgy nézett ki, mint te akkoriban, csak neki hosszú műkörme is volt, és méregdrágának tűnő telefonja.
-    Jaj, úgy veszik ezek a telefont, mint a levegőt, csak persze jó drágán. Talán az összes ruhán nincs annyi, mint ahány alsóneműjük ezeknek van. –válaszolt Franny.
-    Dehát más az élet, mint akkoriban, amikor mi éltük a magunk részét.- folytatta Sofie.
-    Az élet mindig más lesz, gondold el a mi gyerekeinket.
-    Látod éppen ezért nem szültem gyereket, minek erre a világra gyereket szülni? Régen sem volt jobb, most sem az, egyre csak rosszabb lesz. Ez a fiatal fiú, ez a Dany, na annak is olyan felesége van, hogy semmi se csinál. Azt mondják naphosszat otthon ül és annyi. Étteremben esznek, és mosodában mosatnak. – folytatta Irie.
-    Erről én is hallottam, de azt mondják rendes asszony az, csak hát megtehetik. Aki meg megteheti, úgy gondolja minek is spórolna.
-    Bizony, ez már csak így megy. S azt hallották, hogy bezárták a Szeder utcában a húsboltot?
-    Bezárták? Ne mondja. Na és miért?
-    Azt mondták kijöttek ellenőrizni, és megbüntették őket. Valami higiéniai dolog nem volt rendben.
-    Pedig milyen rendes embernek tűnt az a hentes... na látja ezért nem eszem én mások süteményeiből. Ki tudja, hogyan vezetik otthon a háztartást, és milyen baktériumot kap tőlük az ember. Én vendégségben sem ettem sosem ilyeneket. – mondta fennhangon és kissé utálkozva Irine.
-    Kedves Irie, ez már paranoia. Nem kapsz el csak úgy betegségeket egy képviselő fánktól.
-    Ha valaki rosszul csinálja bele is halhatok.- húzta fel az orrát gőgösen a nő.
A beszélgetést egy kedves idős úr szavai szakították félbe:
-    Jó napot hölgyek! Milyen szép napunk van ma is.
-    Drága Miller úr. De régen láttuk.
-    Mindig öröm, ha összefutok magukkal. Hát mire várnak itt kint? Hogyhogy nem bent teáznak vagy süteményt esznek?
-    Jobb itt a napon, meg a süteménytől egyébként is meghalhatunk, ugye Irie?- kuncogott fel Franny és Sofie.
-    Talán most az egyszer kivételt tehetek.- felelte Irie.
-    Hát ha nem bánják, én mégiscsak meghívom magukat egy süteményre. Éppen fűszereket hoztam a lányomnak a boltba.
-    Ó, a maga lánya dolgozik itt?- kérdezte Irie érdeklődve.
-    Igen, már több mint egy hónapja. Nem látták?
-    Nem, hiszen sosem megyünk be, általában csak itt kint ülünk és beszélgetünk.
-    Na, akkor csak kerüljenek beljebb, hadd hívjam meg magukat egy süteményre vagy teára. Pralinét is választhatnak ám, a lányom nagyon finomakat készít.
Mind a hárman felálltak a padról s megigazították hosszú szoknyájukat, majd elindultak az ajtó felé, Miller úrral az élen, aki készségesen előre engedte az elől haladó Iriet majd a többieket is. Irienak le kellett vennie a kalapját, mert olyan széles volt a karimája, hogy nem fért be az ajtókerettől. A többiek jót kuncogtak rajta, ő pedig ugyanolyan méltósággal haladt előre, mint 50 éve, amikor ideköltözött. Ugyanaz a harcos szellem és szenvedély lobogott a szemében, amelyet bár mély barázdák futottak körül, mégis fiatalossá váltak Miller úr megjelenése nyomán.
-    Nos hölgyeim válasszanak a sütemények közül nyugodtan, ami csak tetszik.- ajánlotta Miller úr, és egy csókot nyomott a lánya arcára, amikor üdvözölte.
-    Milyen kedves ember.- mondta Franny és oldalba bökte Iriet.
-    Minek bökdösöl Franny? Valóban az, de ettől még nem kell lökdösődni. Jut sütemény mindenkinek.
-    Mintha a sütemény érdekelte volna. Téged se a sütemény érdekel, hanem inkább Miller úr.
-    Hova gondoltok? Hetven évesen minek parádézzon már az ember?
-    Pedig Miller úr határozottan szemet vetett rád.
-    És ne feledjük el, ő mégiscsak egy gavallér. Bár a lánya egy süteményboltban dolgozik, és tudjuk, hogy te hírhedten félsz a süteményektől.
-    Jaj ne butáskodjatok. – mondta Irie és öreges vonásait elöntötte az arcpír.
-    Hölgyeim, mit hozhatok?- érkezett oda a pultból Miller lánya.
-    Én egy krémest szeretnék.
-    Egy fánkot kérek köszönöm.
-    Én csak egy teát.
-    Kedveském, maga hogy hogy csak teát kér?- jött oda Miller út tüsténkedve Irie mellé. – Na várjon, hozok magának egy pralinét, ha megengedi.
-    Ó ugyan, Miller úr, igazán megleszek a teával is.
-    Ugyan ugyan, dehogyis, máris hozom.
Miller úr elsietett, s a három idős hölgy a rendelésükre várva, újra csacsogni kezdtek, amikor Irie-ra néztek, újra mindannyian kuncogó, cserfes, fiatal tizenéveseknek érezték magunkat, akik éppen most akartak barátot fogni kedves barátnőjüknek. Mert hiszen mindaddig, amíg lelkében fiatal az ember, nem öregedhet meg soha.

Múltban élők

A nevem Zoey. Húsz éves vagyok. Két hete lakom ebben a házban. Nem tudom mi történhetett, de amikor beköltöztem, már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Nem egyszerűen beköltöztem, inkább mondhatnám, hogy magába szippantott a ház, mintha mágnes kötne hozzá kezdtem bele a rendezkedésbe, és alig egy nap alatt mindent a helyére raktam. Két nap után már megszoktam, olyan volt mint otthon, hajdanán, amikor még kicsi voltam, és a hatalmába kerített az otthon melege, és a tiszta takaró hívogató szava. Két nap után megszállottan kutattam fel minden sarkot a házban, minden egyes szöglelet, hogy megtaláljak valamit, amiről én sem tudtam mi lehet, egyszerűen csak vágytam arra a valamire, anélkül hogy meg tudtam volna fogalmazni annak anyagát, célját, színét, nevét vagy eredetét. Azt sem tudtam, hogy tárgyról van e szó, vagy egy falba vésett szóról, egy téglák közé rekedt bogárról vagy egy falra meszelt pókról, egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy keressek, amíg meg nem találom.
Nem tudtam korábban kié volt a ház, egyszerűnek tűnt, és éppen megfelelt egy huszonéves elvárásainak. Kicsi konyha, éppen elég hozzá, hogy néha napján főzzek, kis kerek asztal, négy székkel, barna színű támlákkal, arany szőlőminta a széleken, sakktábla színű padló, fekete… fehér… fekete… fehér…, világos, talán barackvirágszínű kanapé, néhány helyen foltos, de kitisztítható. A szekrényeket én hoztam magammal, és kissé el is ütött a szoba természetességétől. Nyugodttá tett a falakból áradó friss festékszag. Réginek tűnt a festés, de az orrom csalhatatlan volt, érezte, hogy nem rég festették teljesen újra őket. Átjárta a testemet az illat, és három nap elteltével már éreztem azt a jellegzetes szagot a bőrömön, és úgy éreztem minden pórusom ezt bocsátja ki. Úgy éreztem nem is én költöztem be a házba, hanem a ház költözött belém. Teljesen bekebelezett, és elveszett bennem.
Egy hét elteltével megtaláltam, amit annyira kerestem. Egy összehajtott papírlap volt, amin ismerősen kanyarított betűk tömkelege fúrta képét egészen az agyam legmélyebb szegletébe. Egy nagyon régi levél, tele foltokkal. Nem is tudtam róla, hogy még megvan, valaha egy barátnőmtől kaptam, tele van keserű szavakkal, megvetéssel és megalázással. A barátságunk ennél a levélnél véget is ért. Pedig szinte tökéletesnek volt mondható, együttöltött napok, életünk minden másodpercének kivesézése, és a problémák megoldása. Egy levél mégis megölt mindent, vagyis inkább a levél előzményei.
Egy két éve történt esemény emléke támadott le szinte szétzúzva az aurámat, hogy bejuthasson a fejembe. A színek kivesztek a lelkemből és újra ott voltam, újra tiszta volt a levélpapír, amit egy hófehér kéz tartott előttem. Dacos arcvonásai között nincs helye könyörületnek, megbocsátásnak, csupán egy csöppnyi sajnálatnak és szánalomnak, de azokból is csak igazán kevés bújik meg a felszín mögött. Nem bántottam érte, egy fiú miatt vesztünk össze, akit én nem is igazán akartam, de végre az övé lett és nem akarta, hogy a közelében legyek. Ennyit a barátságról és arról, hogy az fontosabb egy férfinál. Sose bízz túlságosan a barátokban, mert tudod, hogy te is hibázol, ne hidd hát, hogy akármelyik is tökéletes lesz. Nem bízhatsz meg senkiben annyira, hogy egy kötélen sétálva a kezébe tehesd a kezed, rábízva ezzel egyensúlyod irányítását. Amint a papírlap az én tenyeremben kezdett izzani a sok szitokszótól egyszeriben újralángolt a szívemben a szűnni nem akaró fájdalom. Pont olyan heves volt az emlék, mint abban a pillanatban, amikor a kis összehajtott lapot a kezembe nyomta. A fejem körül a tér forogni kezdett, és az egyensúlyom elvesztve éreztem, hogy a földre huppanok és a fejemben kavarognak mondattöredékek, suttogva visszahangoznak fejem tágas csarnokába. „Ne bízz… hazugság… átvertek, egyedül is menni fog… fel tudsz állni… hogy képzelted?... nem teheted ezt velem… ezt higgyem is el?... nem akarom… mennem kell… fel kell állnom… összesek…szédülök… engedj el… menj innen… most… nem fogom engedni….
A poros földön hevertem, mire felébredtem, és a szemem szinte vak lett az ablakon betörő fénytől. Nem volt annyira világos, még csak hajnalodott, de egyedül voltam, és ebben a percben teljesen idegennek tűnt ez a ház. Az enyém volt, nekem kellene vezetnem a háztartást, mégis a ház irányít engem, manipulál, mint ahogyan az emberek mindig is tették velem. Elővettem a telefont a zsebemből és megnéztem hány óra is van pontosan, de a dátumnál tovább nem jutott el a tekintetem. Két nap eltelt… Két napja feküdtem a földön eszméletlenül, talán még a szívem se vert. Teljesen úgy érzem mintha a szívem helyén is egy nagy lyuk volna, vagy mintha a helyére költözött volna a ház, és dirigálna az agyamnak, hogy mit hogyan csináljak. Reszketett a kezem és a fejem zsibbadt az emléktől. A mosogató kagylóhoz tántorogtam és inni kezdtem a vizet a tenyeremből. Nem volt már elég erőm, hogy poharat vegyek ki a szekrényből, így egyszerűbb volt, és a sejtek a testemben teleszívták magukat élettel.
Akármennyi ideig is feküdtem a padlón a gyomrom nem volt éhes, felgyűlt a torkomban a gyomorsav és szétégette a nyelőcsövemet. Eltántorogtam a fürdő mellett álló szekrényig és egy hatalmas hajcsomó kandikált ki a becsukott szekrény ajtaja mögül. Odakúsztam, négykézláb és a szárnyakat kinyitva megmarkoltam a sötétbarna hajcsomót. Ahol hozzámértek a hajszálak forrni kezdett a vér, és pattanásig feszültek az erek a testemben. A forróság egyre nőtt, mígnem elérte a szívemet, és egy heves csók közepében találtam magamat. Tudtam, hogy mit csinálok, tudtam, hogy miért csinálom, és tudtam, hogy ez a másik félnek szinte semmit sem jelent, csupán örömöt vagy unaloműző tevékenységet. Kalandozó kezei mégis teljesen másról árulkodtak. Bőrömet felszántották tompa ujjai és a rövid körmök. Kézfeje a póló alá nyúlt a hátamon, és egyre több csupasz bőrfelületemet érintette egyszerre, mintha nem is két keze volna, hanem mindjárt ezer. Ajka puha volt, és követelte a csókomat egyre hevesebben, majd eltévedt a nyakam vonalán, és lágyan a fülébe sóhajtottam. Enyhén megharapta bőrömet és felszisszentem, de nem fájt, csak még többet akartam belőle, egyre jobban be akartam keríteni, pont úgy, ahogy a ház teszi velem. Bele akartam oltani a DNS-emet a vérébe, a sejtjeimet az ő sejtjei között elhinteni, hajszálait összenöveszteni az enyémmel, körmeimet belevájni a húsába, és belehalni abba a csókba, úgy ahogy most van, úgy ahogy ez a pillanat beleforr az én elmémbe, pontosan ezt akartam. Borzongás futott végig a gerincemen, és a mostani énem ott sírt belül a mellkasomban, üvöltve verte a bordáimat, és rugdosta a szívemet, de az emlék énem visszacsókolt, újra és újra, egyre hevesebben, mindig várva a folytatást, és áhítva a megváltó ölelést, ami kiszorította a keserűséget, és elporlasztotta a kínt, a fájdalmat. Egy egész körré varázsolt az ölelése, és eltávolította a repedéseket a körvonalaimról. Újra egy egész lettem, háborítatlanul kóválygott belül a lelkem, és nem kellett megállnia a foszlásoknál, mert behegedtek. Meggyógyított. Kezdtem magamhoz térni, amikor újra visszhangok lökődtek a fejembe és visszaverődtek, mint a hangok a tükörszobában : Miért nem próbáljuk ki most?... Megcsókolhatlak?... Jó volt?... érzem… a csókod, tökéletes... még sosem volt ilyen jó… elpirultál… maradjunk… csillagok… nézd… fénylenek… hullócsillag… kívántál?... maradj még… átölellek, nem fogsz fázni… nem volt más… ez csak csók volt… vége van… folytatás?... nem…meghalsz, ha elhagy… elhagy… nem szeret… folytatás… soha!... Ettől az emléktől minden megváltozott…
A nevem Zoey. Huszonkét éves vagyok. Két éve lakom ebben a házban. Itt is sakktábla mintás a padló. Együtt lakunk. Sokan. Mindenkinek van valami problémája. Azt mondják bolondok vagyunk. Nem hiszem. Inkább csak múltban élők. Mindenki egyedül van, megcsonkították emlékeit a gyógyszerek, már minden fáj, még a légzés is. A nevem Zoey. Bolond vagyok. Egy ház tett bolonddá, ami sohasem létezett. Azt mondják egy percre sem költöztem el otthonról. A ház, ami magába szippantott nem létezik. Tehát végül mégis én győztem, én szippantottam magamba őt. 

Az idő nem gyógyít

Csöpög az idő s nem telik,

fekete homályt hagy,

szíveket tör a hazugság,

s a perc nem gyógyít.

Elrepedt világom

Elhervadt virágom 

adom s visszakapom.

Megütnek ezerszer, 

térden kúszó alázattá,

fantommá feslik valóm,

Hát ki lettem?

Hiszen próbáltam próbálni,

azt hittem elhittem,

de belátom beláttam,

hogy elszúrtam s elszúrtad.

S vajon miért teremtünk,

Ha megölünk mindent!?

Miért a szív,ha nem csak szeretni tud?

S minek az embernek tudnia szeretni?

Ha végül úgyis egymaga marad.

Életfa

Megjelentél, mint köd,
mint harmat, férfias lehelet
mi tavaszi fákon zsong, s mint ki a réten
csendben bolyong szívemmel kéz a kézben.
 Mint kő a tóba, úgy zuhantál szívembe.
Semmi voltam, s minden lettem, egy pillanat alatt,
mígnem minden könnyem leveleidre rohant.
Gyökere vagyok a fádnak,
kötlek a léthez, s mégis föld alá temetsz
szelíd madár, mely ágaidon pihen
pusztíthatatlan,
vágyom rád, ó igen,


a napok, ha
nem kapok
egyebet
remény veszett
bolyongó létre
térek,
s szemedbe, ha nézek,
még magamat látom.

Van-e még ünnep?

Van-e még ünnep,
mi szellemet ébreszt,
hittel és reménnyel
ablakra fagy?
Mely a por lepte könyvön
leheletnyi hévvel
szerelmet gyújt,
és könnyet fakaszt?

Van-e még ünnep,
mi a fájdalom küszöbén
átlépve azt
otthonokba tér,
s mint nincstelen vándor,
hallgatag diáklány
szerelembe esik a világgal?

Van-e még karácsony
folyókon innen,
tengeren túl és idehaza,
melyben hinni is tudnak,
őszinte szívvel,
hogy a szeretet ma is
s a szívekben mindig
sohasem múlik, örök marad.

Egy gondolat a magányról

Egy görbe úton ballagott Magány péntek délben egymaga. Nem volt körülötte se élő se holt, csak az út és a por szaga, amely betöltötte szívének minden négyzetcentiméterét, majd köhögve szakad fel a tüdőből a fájdalom. A magány balra nézett, és egy délibábban kedvenc társát, Szeretetet vélte felfedezni. De oly meleg volt július havának derekán, hogy maga is látta, délibábnál több ez nem lehet. S a szerelem tán elkábította szívét, s azért érez oly nagyon hiányt ott legbelül. Majd balra nézett, szemeit nagyra nyitva, s a homokos föld színén, egy testet pillantott meg, összekucorodva egy nagyobbacska kő mellett. Összerogyva hevert, s lélegzett alig jött ki orrán, szó már nem hagyta el ajkait. Magány rádöbbent, hogy örök cimborája, Fájdalom fekszik a földön, kivel élete során oly sokszor bandukoltak már ezen görbe úton kéz a kézben, kettesben.
Felsegítette, s mélyen a szemébe nézett: „Itt vagyunk egymásnak, minek nekünk Szeretet? Hisz ő folyton csak Reménnyel sétálgat kéz a kézben. Hát ez kell nekünk ez a viszonzatlan szerelem? Többé tesz e vajon ha egyek leszünk vele? Fájdalom, én hű társad leszek. „
Nem szólt többet egyik sem csak tovább indultak. S ezóta jár együtt Magány és Fájdalom, s így lett egy pár Szeretet és Remény.

Koldus

Kiültem az utcára,
koldulni mint régen,
nem élhetek máson,
mint szeretet kenyéren.

De nem dobnak ám semmit
csak üres szemmel néznek,
nem dob elém senki,
csak megkopott érmet.

Kiültem az utcára
szeretet kérni,
de nem kaptam én ott mást,
csak megtanultam félni.

S a szép könyörgésből,
bús siralom támadt,
az összes szeretetből,
nem lett más csak pára…

A hosszú éjszaka

Két hónapja munkálkodtam remekművem vonásai fölött, mire megelevenedtek ujjaim alatt a gyöngyök és a csillogó festékvonalak. Az álarc egészen az arcomra szabott volt, s velencei stílusban még inkább magamhoz alakítottam, a belső személyiségemhez. A minták hűen tükrözték lelkem rezdüléseit, s az emberek rólam vélt tisztaságát voltak hivatottak hirdetni az igazgyöngyök. Ezüstszínű préselt levélminták futottak végig a széleken, kacskaringós indákkal övezve, s vörös színű hatalmas szempillák díszelegtek a szem számára szabaddá tett két lyuk körül. A pillák végén fehér hegyikristály tündökölt, s fénye elborította az arcomat, amint a tükör előtt magamra illesztettem a tökéletes maszkot. Abban a pillanatban én voltam én, mégis egy teljesen új személyiség, melynek álarca mögött megbújtam csendesen. Amikor magamra öltöttem az álarcot mosolyogtak a szemeim. Sohasem láttam önmagamban ezt a csillogást azelőtt, csupán az álarc hozhatta ki belőlem ezt a csodát. Lenyűgözött a maszkon táncoló fénysugár, mely határtalan erővel szaggatta át függönyöm fátyolát, hogy megleshessen, titkon, s hogy belophasson még több mosolyfényt a szemembe.
 Boldog megrészegültség volt, ahogyan a remekmű a kezemben tekintett vissza rám. Éppen jó időben lett kész, éppen a megfelelő pillanatban. Akkor kezdetem el, amikor még Matt-el voltam… sosem gondoltam volna, hogy lesz erőm befejezni, és hogy nem a szomorúság emléke fog rám köszönni belőle. Csak a fájdalom maradt, semmi más, és a szeretet. Megtanultam helyesen szeretni, önvád és mások megvádolása nélkül, türelmesen, elengedve, de folyton őrizve az igazságot, az emlékeket. Azóta két év telt el. Mire két hónappal ezelőtt a kezembe akadt a maszk, már jól tudtam, hogy be fogom fejezni, be kell fejeznem és viselnem kell a Személytelenség ünnepén, ahogyan én nevezem. Megtanultam tisztelni azt, ami az enyém és azt, ami a másoké. Ez a maszk a miénk volt, a mi emlékünk, a mi beteljesedésünk lett, ahogyan elkészült s így mindennél jobban tiszteltem magát a tárgyat is. Mára már elfogyott a könnyem, csak valamiféle harmóniát próbálok magamra erőltetni, de az örvénylő összezavarodás ott kavargott a gyomromban, forgószélként felzavarva a gyomorsavat. Ilyenkor fájdalmaim voltak. Fizikai és lelki fájdalmat. Rohamok és eszméletvesztések. Ezeket nagyjából kihevertem, már ura tudok lenni önmagamnak, hiszen már több mint két éve mindennek…
A gardrób ölelő sötétségéből előhúztam egy vörös tüll ruhát ezüst és fehér mintákkal, és az ízlés keretein belül még megférő mennyiségű fodrokkal és habbal. Egészen pontosan illet a maszkhoz, tökéletes párost alkottak együtt. Azt hiszem az ég is azt akarta, hogy éppen a maszkhoz illő ruhára bukkanjak. Ma este ezt a ruhát fogom viselni. Ma este kiállok a társaság elé, és szórakozni fogok. Elengedek minden rosszat az életemből és magamra öltöm az új valóságot.
Először a harisnyakötő került föl a lábaimra, mellyel bajlódtam egy kicsit, mégis tökéletes érzés volt nőnek érezni magamat, vonzó, kívánatos nőnek. A fűző melyet magamra húztam tökéletes alakot formált nekem és szép ívet adott a ruhának, mely fölébe került. Az alsószoknya meghatározta a ruha esését és lehulló, omló zuhatagként terült szét körülöttem. Talán még szépnek is láttam magamat. Felhelyeztem végül a maszkot és tökéletes harmónia teremtődött bennem attól a pillanattól kezdve hogy rám került.
Egyedül léptem be a várkastély óriási udvarába, ahol szépséges virágoskertek hirdették a tavaszt, s lámpásokkal megvilágított út vezetett egészen a lépcsőig. Onnan fölfelé égő fáklyák vezettek, melyek pattogva táncoltak a félhomályban, örök szenvedőként, hogy sosem érhetik el az eget, sosem egyesülhetnek a csillagokkal. Holott a tűz egyetlen álma, hogy egybeolvadhasson a parányi kis csodákkal. A kapu mélyen barázdált, hatalmas ívű vasszerkezet volt, tele angyal és tündérmintákkal. A kis hegyes fülű teremtések békességben megfértek az oltalmazó szárnyú fenséges lényekkel, s egyfajta nyugalmat, békét sugároztak a belépő számára. Azt hiszem ezek a kis lények varázslattal töltötték fel az emberek szívét. A varázslat végtelenül egyszerű dolog. Ha képes vagy őszintén szeretni az már maga a varázslat.
 A vár ajtaja, a hatalmas famonstrum recsegése hallatszott a muzsikaszó mellett. Amint bepillantottam, ezer és ezer pár járta a szerelem táncát az éjszakában. Egy fekete maszkos nő kéjsóvár tekintettel pillantott rám, s szinte felfalta a testemet a szemeivel. Mintha egy orgia kellős közepébe csöppentem volna úgy falták egymást a testek tánc közben, s úgy érintkezett a csípő a kézzel, mint a megfoghatatlan szenvedély tapintható és érzékelhető kivetülése. Én magam is éreztem a forró levegő lüktetését és egy pillanatra tömény pára zúdult körém, mint éjnek idején a fülbe lehelt szerelmes szó. Megborzongtam a csapongó érzelmek hadától és bennem is fellángolt a vadság, a mámor. Fürkésző pillantások zártak kelepcébe, s mint a keselyűk a halott állat fölött körbe- körbe jártak körülöttem, versengve egymással ki csap le rám legelőször. Egy férfi szinte ajánlatot tett a mosolyával és hívogató tekintetével, mint az út menti szajhák a gyenge akaraterejű férfiaknak. Sok mindent odaadnának egy éjszakáért az itt lévő emberek. Egy maszk elfedi a valóságot, s ami ezen az éjjelen történik akár mintha meg sem történt volna. Anélkül, hogy tudnának bármit is a másik személyazonosságáról szenvedélyes kalandokba bonyolódnak, kiélik legrejtettebb szexuális vágyaikat és mintha mi sem történt volna, távoznak. Isten tudja, mennyi férjes asszony kavarog a nős férfiak között, mennyi szerelmespár szakadt szét egy este erejéig, és hány magányos nő vagy férfi kész lecsapni bárkire, aki kicsit is vonzónak tűnik a számára. Két év alatt megfeledkeztem ennek az egész estének a varázsáról, a hazugságok összefonódásáról, a titkok leple alatti ismeretlen emberek vágyainak találkozásáról. A Személytelenség ünnepe új meglepetéseket tartogat tehát számomra. Újra átélni ezt a borzalmat, ami egykoron nekem is mámort és felszabadulást ígért. Sosem bonyolódtam forró szerelmi kalandokba, vagyis ha meg is történ sosem jutottam el a szerelmeskedésig. Folyton határt szabtam magamnak, hiszen nem voltam képes valaki olyannal lenni, akiről semmi fogalmam sincs. Vonzott az ismeretlenség, de annál jobban taszított a tudat, hogy mennyire bánnám a dolgot az azt követő napon, héten, hónapban, évben… minden évben erre emlékeznék… Ma éjjel talán minden másképpen alakul. Ma éjjel talán én is olyan lánnyá változom, akiket ringyónak neveztem egész életemben…
        Hirtelen fulladozni kezdtem a hőtől, ahogy a testek hozzámértek, ahogy a tömeg körbevett, ahogy a túlfűtöttségtől szédülni kezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam kisiettem az udvarra és mélyeket lélegeztem a hűvösebb levegőből. Egy picit reszkettem, de valahogy éppen ez a reszketés tette bennem helyre az érzéseket, a benyomásokat. Megigazítottam a maszkot az arcomon, és egy apró sminktükörben ellenőriztem a vörös rúzst az ajkaimon. Hibátlan volt és szinte lemoshatatlan. Az, hogy szinte vérnek tűnt az ajkaimon csak még szenvedélyesebbé tette megjelenésemet. Szememben elszánt kockázatvállalás, egy kis móka fénye csillogott. Bevonultam vissza a terembe s az iménti fekete maszkos nő már az ajtóban várt rám. Most már én is kívánni kezdtem őt és heves szenvedélyében az ajkaimra vetette magát. Sosem csókolóztam az előtt nővel. Sokkal érzékibb volt, mint egy férfi csókja, sokkal lágyabb és magával ragadóbb. Ölelése befedte a testemet, és körmeivel végigszántotta a hátamat, melyet a ruha szabadon hagyott. Egy darabig élveztük egymás társaságát, s mire úgy érezte már megkapott és elég volt belőlem tovább állt, másik áldozatot, fényes kis játékot keresett magának, mellyel kedvére játszadozhat. A csóktól megrészegülve vetettem bele magamat a tömegbe s megvallom kissé elveszetté váltam az egymáshoz tapadó párok között. Már maga a tudat, hogy egy nővel csókolóztam is különös érzést váltott ki belőlem. Szokatlan volt, nem illett hozzám ez a viselkedés, de tetszett, hogy az álarc mássá tett. Nem a megszokott önmagam voltam. Csak forogtam körbe és hagytam, hogy bekerítsen valami, a zene, az emberek, az illatok, az iménti csók íze, valami, ami határos volt az igazi mámorral. Karjaimat széttárva pörögtem, a ruhám széle föl- föllibbent, s meg sem álltam mindaddig, mígnem beleütköztem valakibe, aki az ütközés pillanatában teljesen a karjába zárt. Egy férfi mellkasára hajtva fejemet eszméltem önmagamra. Egy lágy, nem követelőző, nem sürgető kéz tartotta kezemet, s egy ismerős szempár tekintett le rám. Holott biztos voltam benne hogy nem evilági lélek lakozik a testben. Nem támadott le, nem próbált vágyat kelteni bennem, nem ért hozzám, csak a kezemet fogta és nézett rám. A korábbi forgásomhoz képest egy megnyugtató, biztos pont voltam a tömegben, nem egy elveszett, csapongó kis esőcsepp a többi között. Erős voltam és teljes, büszke és merész. A férfi nem szólt egy szót sem, csak a kezemnél fogva kivezetett a teremből úri méltósággal, s a kert felé vettük az irányt. Nem szóltunk egy szót sem, csak vezetett egészen a kertben elterülő aprócska tó partjáig. Megfogta a másik kezemet is, és finoman a vállára helyezte, magéhoz húzott, s mindent a szemével irányított. Egy szó sem hagyta el az ajkait. Az a szempár tökéletesen elárulta minden egyes vágyát, hogy elepedve óhajtja ajkamat, de még nem akar közelíteni felém. Átölelt és táncolni kezdtünk. Egész pontos helyem volt az ölelésében, mintha mindig is oda teremtettek volna engem a közé a két kar közé. Lassú tánc volt, de biztos kezek irányítottak, s anélkül hogy észrevettem volna képes voltam olyan táncokra, melyekre azelőtt sosem. Tehát mégis a partneren múlik- gondoltam. Ujjai lágy vonalakat húztak gerincem vonala mellett, s olyan mozdulatokat tett, mintha kibontaná a hátamon a ruhát, holott csak végigjártatta ujjait a madzagokon. Jobban vágytam rá ezután, hogy kibontsa őket, mint bármi másra. Önkéntelenül sóhaj szakadt ki az ajkaimon, s elégedettséget láttam az arcán. Boldog mosoly terült szét a szemeiben. Olyan volt ő, mint egy büszke hattyú a tollászkodó flamingók között. Egyszerű, tiszta és színtisztán fehéren erkölcsös vonások hálózták be a lelkét. Az ölelés egyre ismerősebbé egyre szokványosabbá kezdett válni, mint a megszokott rutin, vagy egy felsejlő emlék, mely folyton a tudatalattinkban lappangott.
Ebben a pillanatban egy fotósát láttunk rohanni a többi ember között, aki vidáman kattogtatott a túlhevült arcok között, a szenvedély lángját örökítve meg fotóin. Egy pár perc múlva hozzánk is elért, s csendes ölelésben bújtam az ismeretlen férfihoz, éppen úgy, ahogyan egy szerelmes a párjához. Oldalt álltam, derekát átöleltem, vállaimat enyhén felhúztam és elbújtam az oltalmazó ölelés boldogságába. Mire a fotó megszületett már tudtam ,hogy ez az ölelés Matt ölelése kell hogy legyen. Azért volt ilyen ismerős. Könnyek futottak végig az arcomon, s a halott szerelmem képe özönlött szét a fejemben. Matt meghalt… nem lehet ő… miért is jöttem el ide? …tudhattam volna, hogy nem állok készen… sosem fogok készen állni. Összerogytam a földön az elmúlt egy órában megélt érzelem rengetegtől és az éppen engem ért sokkos felismeréstől. A férfi csendesen állt mellettem egy percet, majd szót nem emelve nyújtotta felém az egyik kezét, másikkal csendre intett és lassan felemelt a földről. Zokogtam s a karjaiba volt, megnyugtató tekintetében pedig Mattet láttam. Hát lehetséges ez?- ezt kérdeztem magamtól. Az elmém egy egészen elborult pillanatában megcsókoltam őt és feltétel nélkül elhittem, hogy Matt karjaiban vagyok. A csók tökéletes mása volt az ő csókjának. Az ölelés, a kezek, mintha az ő kezei volnának…
Mindeközben heves zivatar zúdult le az égből, egyik pillanatról a másikra ránk támadt a sötét éjszakában. Futva menekültünk be a várkastélyba, a tömeg pedig összezsúfolódott a teremben. Lélegzetem enyhén fuldoklóvá vált, s a férfi bevezetett egy üres szobába. Bezárta az ajtót. Nem bántam, biztonságban éreztem magamat vele, hiszen ő volt Matt. Ki más is lehetett volna? Nem járnak errefelé ilyen csendes gyilkosok. Az én Matt-emnak kell lennie. Szinte úgy éreztem kezdek megőrülni. Egy órát ült mellettem teljes csendben, s láttam, hogy töpreng valamin. Egy pillanatig, mintha harag futott volna át az arcán. Fogalmam sem volt miért gondoltam ezt. Még mindig biztonságérzet tombolt bennem, még mindig feltétel nélkül hittem az idegen férfi oltalmában. Egyik pillanatról a másikra hatalmas villám csapott le a kertben álló fára s ketté hasította annak törzsét. Gyorsan leoltottam a villanyt és áramtalanítottam a szoba berendezéseit. A sötétben teljesen más volt ez a helyzet. Az ágyra ültem, oda ahol korábban voltam, s a férfi leheletét egyre közelebb éreztem magamhoz. Ajkai rátaláltak újra az ajkamra és szabad kezével, mely éppen nem derekamat fonta át ledobálta a párnákat az ágyról és helyet teremtett számunkra. A hátamra fektetett és végigcsókolta a nyakamat. Teljesen olyanok voltak, akárcsak Matt csókjai. Ekkor már tombolt bennem a vágy, hogy újra együtt legyek régóta eltávozott szerelmemmel. A férfi fölé térdeltem, és tüzes szenvedéllyel csókoltam a nyakát. Sohasem voltam képes korábban erre, erre a szenvedélyre, kizárólag csak Mattel. Hát most újra itt van, a sötétben akár ő is lehetne, akár az ő teste is lehetne, az ő ölelése, az ő szívdobbanása. Egy szemvillanásnyi ideig elhittem, aztán pedig már biztos voltam benne, hogy nem egy idegennel szeretkezem. Ugyanazok a mozdulatok, az érintések, tudta mit szeretek, hogyan, és éppen úgy csinálta, ahogyan korábban Ő. „Hát lehetséges ez?” Pörgött az agyamban. Lehetséges - és valami, még a sötétben is fémesen villogó tárgyat adott a kezembe. Egy kés volt… hát itt van, visszajött értem, és elhozta az örök éjszakát.

Pillanatok

Búskomor szembogár,
Éjszakai álmok,
Fájó sebbe nyúló
kegyetlen átkok,
suhogó lidérccel
félelemmel szőtt fák,
koronák, bércek,
a lelketekért kár.

Szikkadó türelem,
elkopott kegyelem,
s az a szívtelen szerelem
mit a csonka kézfogás,
porrá zúz, miközben
puha új simogat meghitten,
mint szellő a virágot,
míg nem szirma a szellőn ül,
s tollként tova, elrepül.

Beszélgetés egy "idegennel"

Egy parkban voltam, azon a napon, ami megváltoztatta az életemet. Egy kopottas fákból álló padon ültem, és mélyen elmerültem egy könyvben, aminek túl hosszú címe volt ahhoz, hogy megemlítsem. A szemem néha átugrott szavakat, sorokat, s az agyam szitáján kiperegtek, mivel gondolataim valahová elszöktek, s csak néha jártak vissza fejembe, hogy megtudják élek e még. Éltem. Habár néha csak megkövülten meredtem egy- egy falevélre, ami a sáros földön feküdt, megalázottan, megfosztva az egyetlen éltető forrástól, a fától. Színpompás szőnyeget képeztek így együtt a halott levelek. Ha egyszer-egyszer a nap rám mosolygott én bőszen emeltem fejem az ég felé és magamba szívtam az éltető energiát.
    Sokáig ültem itt egymagam, a természet hangjainak ölelésében, a nyugalom mozdulatlanságában, mígnem lépések zaja ütötte meg a fülem. Nem néztem föl. Csak lélegeztem nyugodtan, habár mégis valami izgalom támadt bennem, valami ismeretlen után, s kíváncsi voltam az idegenre. A lépések fokozatosan lassultak, ahogy közeledtek felém, s idegeim pattanásig feszültek, mert tudtam, hogy engem kémlel az idegen, aki lépteiből ítélve kizárólag csak férfi lehet. Egy idő után elnémultak a léptek, s egy cipő orra jelent meg a látószögemben.
-    Leülhetek? Megengedni?- kérdezte az idegen.
Fel kellett néznem, hiszen hangjának bársonya a szívemig hatolt. Nyugodt, békés arc volt, sugárzott a boldogságtól és az elégedettségtől.
-    Hogyne! Csak tessék!- feleltem gyakorlatiasan.
-    Ne haragudjon, de meg kell, hogy kérdezzek valamit. Remélem, nem tekinti tolakodásnak, de olyan gondterheltnek tűnik, valami problémája van? Úgy tűnt nagyon mereng valamin.
Meglepett szókimondása, s az hogy törődött egy idegennel.
-    Ez igazán meglep. A legtöbb ember csak tovább sétált volna s nem törődött volna egy magába roskadt, alig észrevehetően szomorú nővel.
-    Az átlagemberek igen, de engem magához vonzott a kíváncsiság. Egyszerűen tudtam, hogy most itt kell lennem.
-    Nos, ha érdekli, akármilyen meglepő is, nincsen semmi problémám, semmi súlyos dolog, mégis szörnyen érzem magamat. Érezte már valaha, hogy semmivel sincsen komolyabb gond mégis szomorú?
-    Igen!
-    Lehet, hogy előre érzem valami rossznak a bekövetkeztét, vagy az agyamat rágják a múltam férgei.
-    Bántja a múltja?
-    Nem is igazán a múltam bánt, inkább az átélt fájdalmak. Tudja, talán az a legnagyobb problémám, hogy magányos vagyok.
A férfi nem szólt, csak hümmögött, egyetértően, és a megértés tükröződött tekintetében.
-    A legtöbben azt mondják, gond van a kapcsolatokkal, problémát jelent, s konfliktusok adódnak, de nem tudják milyen egyedül lenni… A legtöbben szónokolnak a magányról, de nem tudják milyen az, mert folyamatosan párkapcsolatban élnek, vagy ugyanabban, vagy váltogatják azt, de nem ismerik a valódi magányt.
-    Mit gondol a magányról? Mi a valódi magány?
-    Tudja, amikor nincs kit felhívnia, vagy ha mégis eszébe jut valaki, rádöbben, hogy este van, és valószínűleg mindenki a párjával tölti az időt, amikor fájnak a csend éles hangja, és meg tudna süketülni a némaságtól. Amikor rádöbben, hogy nincs legjobb barátja, s akit annak hitt az sem az valójában, mert ez nem kölcsönös. Hogyan is lehetne legjobb barátság, ha csak az egyik oldalról van úgy? Magány az, amikor rádöbben az ember, hogy senki sem szereti igazán, holott ő igyekezett mindent elkövetni azért, hogy szeressék, az értelem határain belül. De viszonzásként bizalmatlanságot kapott, s azért, hogy megnyílt vigasztalást, de viszonzást nem. Mit ér hát megnyílni másoknak, ha azok elzárkóznak? Egy barátság mindkét oldalról befogadó, és mindkét oldalról önzetlenül ajándékozó kell, hogy legyen.
-    Értem. Tehát megtalálta mi a probléma valójában.
-    Látja, nincsen probléma, csak én viszem túlzásba az aggódást.
-    Lehet… de az is lehet, hogy igaza van és az emberek valóban hűtlenek, bizalmatlanok, és igazságtalanok. Ők is megütötték már számtalanszor a bokájukat, talán éppen ebből fakad bizalmatlanságuk.
-    Vélhetően. Mégis fáj. Gyakran a sírás szorongatja torkomat s alig bírok gátat vetni előre nyomakodó könnyeimnek.
-    S ha sírnia kell, hát miért nem teszi?
-    Mert szégyellem, hogy gyenge vagyok.
-    Egyetlen ember sem gyenge, aki sír, egyszerűen csak… ember.
-    De mit jelent már embernek lenni? Nem tudom eldönteni igazán, hogy létezik e olyan átütő és igaz fogalom, hogy ember.
-    Kell, hogy létezzen, hiszen maga is ember és én is az vagyok.
-    Igen, az vagyok, faji meghatározásban, de az ember szót, mint egy magasabb fogalomként gondolom, mint mondjuk emberséges.
-    Hm… szóval maga a tökéletes emberre gondol.
-    Hah, így már kicsit érdekesebben hangzik, ebben a megfogalmazásban.
-    Miért?
-    Mert tökéletes nem létezik, ahogy nincs szerelem, nincs nagy ő, nincsen teljes boldogság és maradéktalan megelégedettség.
-    Gondolja?- ezután hallgattam így tovább folytatta- Ha nincs szerelem és nincs tökéletes boldogság, hogyan képesek az emberek házasságban élni, gyerekeket nemzeni és biztonságban, szeretetben felnevelni őket?
-    A legtöbben azt mondták, nem szerelem volt először, csupán járni kezdtek valakivel, ki őket akarta. Aztán úgy vélem megszokássá vált, s már nem léptek ki a kapcsolatból. Így hát, ha nem léptek ki, honnan is tudhatnák, hogy ez a szerelem? Miért biztosak benne? Lehet, hogy csak ámítják magukat…
-    Nem tudhatják biztosan, de legbelül érezhetik és az elég. S ha ettől az érzéstől boldogok, mit számít, hogy szerelem e az vagy sem?
-    Igenis számít. Hol marad a kezdeti rajongás? A gyermeki imádat? Mindez hol marad? Nem ettől lesz szerelem a szerelem? Lehetetlen, hogy két olyan ember találjon egymásra, akik mindketten egymásért rajonganak…
-    Az imént azt mondta nem hisz a szerelemben, most mégis azt mondja „Nem ettől lesz szerelem a szerelem?” Úgy tűnik nekem maga hisz benne, csak próbálja becsapni magát, hogy elkerülje a csalódásokat, amik elvezetnék a szerelemig.
-    A csalódásokat? De hát miért kell, hogy csalódjunk egyáltalán?
-    Mert ha nem történne semmi rossz, nem értékelné ugyanúgy a jót.
-    Ez butaság.
-    Nem az. Gondoljon csak bele jobban. Emlékszik rá például, hogy mit evett két nappal ezelőtt reggelre?
-    Nem igazán, miért?
-    Próbáljon éhezni három napig, ne vegyen magához semmi táplálékot, s aztán értékelni fogja az ételt is, meg tudja mondani azt is mit evett egy héttel ezelőtt. Most nem értékeli azt sem, hogy sétálhat, azonban ha eltörné a lábát, s egy hónapig nem járhatna, bizonyára utána minden lépés csoda volna.
-    Ez elgondolkodtató… viszont azaz igazság, hogy még mindig nem tudom az igazai okát annak, amiért szomorú vagyok… a magányt már megszoktam, az mindig itt van, de valami most jobban fáj…
-    Én tudom, miért van összetörve.
-    Tudja?
-    Tudom, de magának kell rájönnie, bizonyára maga is tudni fogja majd a választ, csak hunyja be a szemét pár pillanatra, s gondolkodjon mélyen, lásson bele önmagába. Az önvizsgálat a legjobb módja, hogy rájöjjön…
Becsuktam a szememet, és elmerültem a gondolatokban, amit hirtelen sebes folyóként mostak el magukkal, s fuldokoltam a felgyülemlett keserűségtől, mindentől, amit mások tettek velem, amiket én tettem, tudat alatt bántva önmagamat. Felfalt az önmagam iránt érzett utálat, s a mások által rám vetített meg nem becsültség. Sok olyan kép rémlett fel előttem, amit már régen elfelejtettem… s anélkül, hogy észrevettem volna, már előtörtek a könnyeim, s csak arra lettem figyelmes, hogy a  könny az ajkaimra fut, és megízleltem sósságát. Még becsukott szemmel némán suttogtam:
-    Boldogtalan vagyok! Mindazért, amit magammal tettem, és mindazért, amit mások tettek velem, de ezen változtatnom kell, meg kell becsülnöm magamat is, másokat, harmóniát kell teremtenem…
-    S tőlem megkapod az erőt hozzá…- suttogta még az idegen ismeretlen hangon…
Mire kinyitottam a szemem cseppnyi mosoly ült arcomon, de kinek szólt volna már nem ült a helyén...

Szerelem nyelven

Csak kinek háza e szomorú,
dalt szülő, poros kis odú,
mi otthont ad egy szívnek,
s nem tud az más nyelven,
az érti meg igazán, hogy
habár habogna héberül,
zavaros angolt, vagy kínait,
nem értik, hangjait.

Ti emberi fülek,
mindetek süket
a szépre…
s a képre
miben ott van a szeretet
teljesen vak a szemetek.

S a hangom, mi csendül
egyre halkabb, egyre gyengül,
e furcsa nyelv kihalni készül.
Vigyázz! Egyetlen szép szó még,
Mit megenged a világ,
mígnem eretnekként temet
nyelvek ősanyjával. S imát
nem mondanak, hisz nem értik.

Mondom,  vigyázz!
Boldogságot nem fizet a papír,
még akkor sem ha pénz.
S szerelmet nem kapsz géppel,
min két szemed függ nappal-éjjel.
Mosolyt nem csal a négy fal
se arcodra se szádra.
Nem csókol se  a takaró szél,
Se a friss, puha párna…

S akkor már ölelhetsz,
kapaszkodhatsz belém,
mert nem értem majd szavad,
ajkad miről beszél, csak nézlek…
S elveszel,
mikor már a szerelem nem él,
végül újra csak a három fal marad,
börtönöd, otthonod: agyad. 

Pokolföld

Elhullottak lábaim alatt a virágok, és minden egyes lélegzetvételemnél pára töltötte be a levegőt. Hideg volt, jéghideg, és reszkettek a csontjaim is. Lelkemben a gondok össze- összekoccantak, hallottam őket az agyamban, éppen olyan volt, mint amikor egy üveg törik a legapróbb szilánkjaira. Itt mindig sötét van, és soha nem mosolyog senki sem. Nem is igazán van min nevetni ezen a kietlen, kopottas, foltos vidéken. Ha szétnézek mindig egy szakadt vászondarab jut az eszembe, amit megrágott az idő foga, s nem csak az időé, mert a molylepkék lyukakkal díszítették, mintha ék lenne a szakadás. Néha álmomban is látom Liar két szemét, ahogy elterül az égbolton, és követ a tekintetével. Liar az istenség Pokolföld színpadán. 

Az egyik farkas mesélt nekem róla először, akinek ezüst színe volt, Hiannak hívták, és megrettent szemei inkább tűntek egy kis állat szemeinek, mintsem egy farkasénak. Ő volt az egyetlen teremtmény Pokolföldön, aki miatt nem öltem meg magamat. Nem bírtam volna elviselni, ha egyedül hagyom, mert amióta csak a szemembe nézett egy lett a vérünk, hiszen megmentette az életemet. Inkább tűrtem el a szívemet szaggató fájdalmakat, mert tudtam mit érezne, ha egyedül hagynám.  Mióta megvédett feltétlen hűséggel adóztam előtte. Én lettem Ő, Ő pedig én. Egyek voltunk. Hian mesélt nekem először Liarról, és ő mutatta meg azt is, hogyan éljek sebek nélkül, és hogy egyáltalán hogyan éljek. Épp miatta, éppen ezért lélegzem még most is. Liar szemében még mindig látom, hogy a véremet akarja, mert én voltam az idegen, a száműzött, és a férfi, aki nemet mondott neki, először életében. Az eget kínálta nekem, cserébe egy dologért… a lelkemet akarta, és maga mellé emelt volna, de én nem adtam el a lelkemet, mert ha más nem, hát Hian igazán megérdemli, hogy itt maradjak vele.

Pokolföld most már az otthonom. Nem is igazán azért, ahogy kinéz, vagy amit érzek iránta, hanem mert itt találtam meg a törődést, akármilyen furcsának tűnik, mégis egy állat, egy farkas személyében. Nem ragaszkodom cseppet sem a zörgő ágakhoz, amik éjjelente olyan hangot adnak ki, mintha valaki körömmel kaparná az üveget. Habár, nappal sem sokkal jobb a helyzet, hiszen a Sötétség mindig jelen van, mert ezen a helyen a Fény maradt alul a végső küzdelemben. Fájdalmas harc volt, és hidd el barátom, én sok mindent láttam már életem során, de az a küzdelem felejthetetlenné vált mindenki számára, aki csak egy pillanatra is tanúja lehetett. Ha valamihez hasonlíthatnám, biztos vagyok benne, hogy az a Halál lenne. Ahogy a Fény szétfoszlott, és felaraszolt az ég felé… még mindig emlékszem az utolsó szikrára, amelyeket láthattam belőle, arra a fenséges tüneményre. Akkor, tudtam, hogy megállt a szívem, és biztos voltam benne, hogy holtan esek össze pár pillanaton belül, ám a Sötétség felkacagott, és nem adhattam fel. Harcolni akartam, bosszút állni az egyetlen jó dologért a Fényért, ami talán még mindig él valahol. Talán… Ez az egy reményünk maradt, mi is lehetne más. Hiannal sokszor álmodozunk a Fényről, és elmeséljük egymásnak milyennek láttuk, mit jelentett számunkra, és amikor újra kinyitjuk a szemünket nem látunk mást csak éles sziklákat, poros, kiszáradt földet, villámsújtotta fákat, és a csendet, ami álmodozás közben körülvett, felváltja az égzengés, vagy Liar és a Sötétség nevetése. Kegyetlen nevetés ez, éppen, mint a természetük.

Emlékszem, egyik évben, amikor körülbelül a negyedik esztendőmet töltöttem itt, (több heggel és friss sebbel tarkítottan) éppen egy szikla tetején álltam, halálugrásra készen, amikor láttam egy különös jelenséget. A sötétség fátyolán át egy aranyszínű madár repült keresztül az égen. Alig lehetett nagyobb egy sasnál, mégis beragyogta az egész eget. Biztos voltam benne, hogy a Fény küldte őt. A csodás teremtés gondolt egyet és nekilátott fészke elkészítésének az egyik korhadt fa odvában, és tojást rakott. Gyakran meglátogattam őt, hiszen akkor még egyedül voltam, és ez a madár volt az egyetlen reményforrása az életemnek. Kíváncsi voltam a fiaira, s úgy döntöttem, arra hogy véget vessek az életemnek utána is igazán ráérek. Látni akartam az apró prófétáit a szebb jövőnek, mert hittem benne, hogy azok lesznek. A madár elkínzott tekintettel nézett rám nap, mint nap, és kelletlenül fészkelődött a tojásokon. Olyan volt, mint egy anya, aki előre látta, hogy gyermeke egy szörnyeteg lesz és bekebelezi majd a világot.  Nem értettem miért gondolom ezt, hiszen én a Fény hírnökeit vártam. Nem telt bele pár hétbe s elcsüggedve láttam, hogy a tojások eltűntek, amikor meglátogattam az öreg, villám sújtotta fát. Megálltam egy pillanatra és valami csillogót pillantottam meg a földön. Fekete volt, még így a sötétségben is. Az aranymadár vére hullt a földre, és pár méterrel arrébb annak tetemét is megleltem. Körülötte elhullott tojáshéjjak hevertek a földön, és egyetlen épségében maradt, egész tojás. Mivel a madáron már segíteni nem tudtam a kezembe vettem az apró tojást, és éreztem, hogy mozog valami a belsejében. Ezek szerint a madár ki fog kelni. Fellobbant bennem a szikra. Egyértelműnek találtam, hogy Liar egyik szolgája ölte meg a madarat, csakúgy, mint a fiókákat. Csupán később derült ki mekkorát tévedtem. Letettem a tojást a földre és fél óra várakozás után egy apró résen keresztül egy csőr vált láthatóvá. Megrepedt a meszes héj, és egy rusnya, koromfekete fióka képe tárult a szemem elé. A reményem azonban még mindig nem hagyott el. Lehet, hogy az arany madár is éppen így nézett ki akkoriban, amikor kibújt a tojásból. A hit a szívemből csak akkor tűnt el igazán, amikor az apró fiókát a kezembe vettem. Éles karmai kaparásztak a tenyeremen, s végig az alkaromon, amint járni kezdett rajta. Belekapaszkodott a bőrömbe, s ahogy itt- ott kiserkent egy- egy cseppnyi vér, a szénfekete pokolfajzat belevájta a csőrét a sebbe, és inni kezdte a véremet. Megpróbáltam lerázni magamról, de a madár körmei belevájta a húsomba, és egyre többet és többet akart belőlem. Azon kaptam magam, hogy minden perccel gyengébb vagyok, kicsuklanak alólam a lábaim, a madár pedig egyre közelebb férkőzik a mellkasomhoz, gondoltam, biztosan a szívemre fáj a foga. Éppen ebben, a reményvesztett, keserves pillanatban talált rám Hian, aki minden korábbi ismeretség nélkül, feláldozta volna magát értem, és megmentett. A fióka maga volt az ördög, aki kétségkívül Liartól fogantatott vagy magától a Sötétségtől. Anyagyilkos, vérivó, kegyetlen kis bestia volt, azonban Hian megóvta az életemet. Mindig arról beszélt, hogy meglátta bennem a reményt, és hogy kialszik a hitem. Azóta sem kételkedem benne, hogy az anyamadár a Fény hírnöke volt, de ereje szegényes, s csak meg akarta mutatni nekünk, bizakodóknak, hogy létezik valahol, csak gyönge, és bízzunk, ameddig csak lehet.

Ha visszagondolok egy emlékre, mindig több és több kér helyet az agyamban. Előrenyomakodnak ősrégi képek, és egészen friss emlékfoszlányok is. Olyankor tűnődöm ezeken leginkább, amikor fekszem a jéghideg földön, nyaldosnak a szél éles nyelvei, és én szentül hiszem, hogy a sötétség felett ott vannak a csillagok. Hian azt mondja, ő látja is őket, mert annyira vágyik rájuk, hogy a képzelete eléje vetíti azok vízióit. De igazából csak ábránd az egész. Nincs itt más, csak feneketlen köd, hazug, megtévesztő árnyak, és ezer meg ezer ijesztő zajforrás. Ezekhez idővel hozzászokik a fül, s már észre sem veszed, ha egy gyík eliramodik a fejed mellett, miközben alszol a porlepte, agyonkopott pokrócodon, ami még soha sem volt kimosva. Még csak vizet sem látott, egyedül ezt a mocsaras, lápos tavat, amelyet feneketlennek tartanak. Nem hiszek ebben. Már csak azért sem, mert látom a tó közepén a nádra hasonlító növényeket, és ha ésszel élek könnyen beláthatom, hogy a növények gyökereznie kell valahová, különben elsodródna a heves széllökésektől. Minden csak mese és mítosz. Ezt a példát könnyű volt belátni, ám az egyik barlangról azt tartják, hogy aki egyszer betéved oda, meghal. Ezt valahogy még soha nem próbáltam ki, hiszen ha tényleg igaz, mit ér a tudás hogy ez nem egy mítosz, akkor már nem oszthatom meg senkivel. Hian mesélt erről is nekem, hiszen ő már itt született, Pokolföldön, jóval többet tudott mindenről, mint én. Tapasztaltabb volt és sokkal hamarabb megtanulta hogyan védje meg magát, akármilyen teremtménnyel találkozik is szembe. Néha én is mesélek neki arról, hogy honnan jöttem, és miképpen kerültem ide. 

Alig 15 éves voltam, amikor először megpillantottam ezt a kietlen semmit, távol a világtól vagy éppen a világ közepén. Egy dolog biztos volt, ez a hely rosszabb a sivatagnál, vagy a sarkköri hidegnél, ez maga a pokol. Én neveztem el Pokolfölnek is, mivel senki nem tudta mi a tisztes neve a helynek. Azóta, Hian és én is csak így emlegetjük.  Az a nap, az első itt töltött napom, életem legfélelmetesebb és legbizonytalanabb napja volt. De pontosan hogy is kerültem ide? Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben az anyám és a nővére kapcsolatával. Most már tudom, hogy jók voltak a megérzéseim. A nagynéném boszorkány volt, és a sátánt szolgálta. Ezt több heti nyomozás és folyamatos figyelés után derítettem ki. Aztán, amikor anyám meghalt, őt nevezték ki gyámomnak, mivel apám már a születésem előtt elhagyott bennünket, és még csak a nevét sem ismertem soha. A nagynéném nem volt hajlandó gondoskodni rólam, és rájött, hogyan intézhet el a legkönnyebben. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy ül a szoba közepén, gyertyákkal körberakva, és egy idegen nyelvű szöveget mormol. Aztán másnap már itt ébredtem, ahol majdnem megvakultam a sötétségtől. Jobban bántottam a szememet, mint a fény, amikor közvetlenül a Napba néztem. De azt hiszem ennyit rólam, a nosztalgia is megárt, ha sokáig műveli az ember. 

Tulajdonképpen nem is vágyom vissza, ha jobban belegondolok. Akármilyen hihetetlennek hangzik, most már Pokolföld az otthonom, és addig nem is akarok kijutni innen, amíg a Fény vissza nem tér, és amíg Hiannal képesek vagyunk harcolni Liar és a Sötétség ellen. Addig is, csendben, álmodozva a csillagokról, várjuk a Fény küldöttét, várjuk magát a Csodát, vagy az aranymadarat, aki nem fekete szörnyszülötteket hoz, hanem megannyi apró, fényes tüneményt. Hiszem hogy van kiút, és valahol létezik egy hely, amit én magamnak mindig csak Kacaj országnak nevezek. Egyszer ott leszünk majd, én is, és szelíd, csokoládészín szemű egyetlen farkasom.

Ilyen és ehhez hasonló álmodozásokkal telnek sivár napjaink ezen az elfelejtett, isten háta mögötti helyen. És joggal mondom ezt „isten háta mögötti ”, hiszen ha nincs fény, nincs isten, csak Liar van, csak ez a hazug, isten képében tetszelgő sötét szempár, ami minden nap megkeseríti az életem, már csak azzal is, ha rám veti pillantását. Néha úgy érzem, a villámcsapások zaját csak a gondolataim nyomhatják el, vagy olykor a fejemben kongó üresség, megrendítően fájó semmilyensége. Már nem tudom elképzelni a virágokat, olyan szintre jutottam, hogy már nem tudok magam elé vetíteni semmi színeset vagy illatosat, semmi szépet. A szépséget felfedezem már egy- egy életet magában hordozó félig korhadt fában, de az egyetlen szépség, amit el tudok képzelni az valóban csak a fény, az egyetlen, ami még reményt hordoz és ígérettel kecsegtet, hogy egyszer majd eljön. Annál is inkább élnie kell bennem a reménynek, kiváltképp, a néhány nappal ezelőtti álmaim miatt, melyeket nem bírok kitörölni az emlékezetemből. Egyértelműen reményt kell, hogy hirdessen, vagy legalábbis megváltást kell ígérnie. Nem bírom elhinni, hogy egyszerű és múló álomfoszlány lett volna, minek porai is elhamvadnak néhány órával ébredés után, vagy olykor alig pár percbe telik a felejtés. Az álmom, hogy alattam megremeg ez a végtelenül koszos, jéghideg föld és én ott ülök a semmi közepén, mint mindig, de azért engem is meglep a föld mozgolódása. Mellettem egy Biblia hever, szépen összecsukva, és látom, hogy annyira vékonyak a lapjai, hogy szinte összefüggő papírtömbnek tűnik csak az egész. A fekete borítón arany vésetes betű hirdeti: Szent Biblia, s én bámulom a betűket, de már azon meglepődök, hogy még mindig emlékszem a betűkre, még mindig tudok olvasni annyi év után is. 

„Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség  köröskörül. „ (Ezékiel 1. 28.)

De ki emlékszik már a szivárványra, s a színek mámorító összevisszaságára?!  Hinnem kellett, hogy nem hiába szól az álmom a fényről, és amikor Hiannak elmeséltem ő is mélyen megrendült a szavaimtól. Azt mondja ez olyan, mint egy ajándék, pontosan olyan, amit sohasem kaptam az élettől. Ezt is egy jelnek véli, hogy egyszer majd eljön a Fényesség és minden beborít, vak szemünk felnyitja, és elűzi a ködöt az elménkből, elűzi Liart. Habár ezen a helyen már minden jelnek tekintendő, és soha sem tudhatjuk milyen üzenetet hordoz magában egy- egy esemény vagy teremtmény.

Volt egy nap, amikor a szokásosnál is nagyobb sötétség borította be Pokolföld egész területét. Szinte az orrunkig sem láttunk a megfoghatatlan és szétterülő semmitől, vagyis inkább a fényesség hiányától. Hatalmas robaj, eget rengető dobogás ütötte meg a fülünket, s még jobban megrémített, hogy a hang egyre csak közeledett felénk. Amikor már csak pár méter választott el a hangforrástól, a szívem erősebb ütemben lüktetett, mint az a bizonyos dobogás. A hang egyszer csak abbamaradt és tőlem pár centiméterre, a magasban pára töltötte el a levegőt, és hallottam a kifújt lélegzet sercegését, ahogy összekeveredett az itteni jéghideg fuvallatokkal. Ismét közeli dobogás hallatszott, és kitisztult előttem a kép. A hang forrása egy ló volt, ami a maga feketeségével úgy vágtatott át a kietlen pusztákon, mint a halál hírét hordozó fekete selyemkendő. Könnyed volt és légies, annak ellenére, hogy lábai ólomgolyókként csapódtak a repedezett földhöz, s megrázták egész Pokolföldet. Amikor az állat szemébe néztem, egyszerűen megszűntem létezni, mert soha sem látott még senki ahhoz foghatót, mint én abban a pillanatban, hiszen láttam a szemein keresztül, láttam a Fényt. Senki sem tudja felfogni mit is jelent a Fény, amíg el nem töltött itt egy kis időt és meg nem tapasztalta, hogy itt olyan nehéz, amennyire csak nehéz lehet az élet, és olyan kevés a remény, hogy már a meglétében is kételkedünk. Intettem Hiannak, aki készségesen odaballagott, majd ő is belenézett a ló szemeibe, és vakkantott egyet, mintha nem értené, miért kell egy fekete, átoknak tűnő állat szemében kutatnia. Ő nem találta meg benne a vigaszt, sem az igazságot. Én viszont határozottan láttam, és magamat is a nedvesen csillogó, hatalmas szemeken keresztül. Ebben a képben az egész testemet körülölelte a világosság, s hirtelen, egy ló szemében láttam magamat, majd rádöbbentem, hogy felnőttem, igazán, s erről a külsőm is tanúskodott, bár cseppet sem volt vonzónak mondható, inkább edzettnek, és meggyötörtnek. Egyértelműnek tűnt, hogy az ember életéveit nem a kora határozza meg, hanem a megtapasztalt dolgok, és az átélt nehézségek. Jóval öregebbnek látom és éreztem magamat, mint ahogy a külsőm mutatta. Az állat a tenyerembe hajtotta fejét, és tüdeje mélyéről kifújta a levegőt, felmelegítve vele egész karomat. Már el is felejtettem mennyire jól eső dolog is a meleg, és milyen, amikor nem vacog a fogad a hideg szél éles nyelveinek simogatásától. A remény egyre erősödött bennem, hogy él a Fény, s ha ez az állat, képes volt elhozni egy parányi részletét, a melegséggel együtt, talán van még rá esély, hogy egyszer fölöttünk is felragyog a Nap. Hian nem látott semmit az egészből és egy jó darabig nem is hitt nekem, mert ő hiába kutatta a fekete szépség szemeiben a megváltást, számára csak szemek voltak, csak egy ló volt, csak egy újabb szerencsétlen, aki a Pokolföldön lévő „életre” lett kárhoztatva. Hian abban a percben kezdett el hinni nekem, amikor több év után elkezdett esni az eső. Az első cseppek csodálatot és hitetlenséget váltottak ki belőlünk, mert nem bírtuk elhinni, hogy ez a csoda valóban létezik. Mámorító érzés volt, ahogy megtisztította a bőrömet és kimosta a rosszat a lelkemből. Hian megbűvölten bámulta az esőcseppeket, ami fekete volt a sötétségben, s ahogy kerestem a mosolyt a tekintetében, rájöttem, hogy ő is ugyanannyira örül az esőnek, akárcsak én. Ha van eső, van élet, s talán lesz egy kis hajtás is a fákon, ami egy új virág, egy kevéske szín jövetelét hirdetheti. 

Amint így elcsodálkoztunk és élveztük a friss esőt, rádöbbentünk, hogy a gyönyörű lónak nyoma veszett, s eltűnt valahol a semmiben, vagy elmosta az eső, nem tudom, de az emléke belevésődött az agyamba, mint egy prófétáé, aki elhozta a reményt. Leültünk egy tisztás közepére, s élveztük az esőt, ahogy mindent megtisztított és elmosta szinte a sötétséget is. A föld repedései egybeforrtak, s egyre inkább egésznek tűnt ez a világ, mint korábban. Meztelen hátamon végigcsorgott az eső, és minden egyes csepp érintését éreztem, az érzékeim olyannyira kiéleződtek erre az élményre. Minél többet akartam elraktározni ebből a csodálatos tüneményből. Egy ember nem értheti meg mit jelent az eső, mit jelent a Fény, mit jelentenek a csillagok, mindaddig, amíg egy napon el nem veszíti őket. Aztán keresi majd, de nem találja, s a hiány felfokozódik a lelkében, mígnem folyton csak azt hajtja majd, hogy egyszer rábukkanjon valamelyikre, de akkor más késő lesz. Addig kellett volna értékelni, amíg volt rá lehetősége, hogy tisztelje és csodálja őket. Én már hiába vágyom rájuk, mert az esélyt, hogy láthassam őket, közel öt vagy hat éve megvonták tőlem, habár már fogalmam sincs milyen gyorsan telik az idő, s csak úgy nagyjából tudom megmondani mennyi ideje vagyok itt. Azt is csak igen nehezen mivel egy perc itt több keserves órának is fölfogható, szóval ha jól sejtem a kezdetek kezdetén elvesztettem a időérzékemet. Az eső lemosta a szennyet a mára már hosszú tincsekben lógó hajamról, s arcomat az ég felé fordítva hagytam, hogy elborítsa az eső az, és kitisztítsa az érzékeimet.

Legalább egy héten keresztül esett, s mi folyamatosan itt ültünk, bőrig ázva, tökéletes harmóniában a környezettel. Néha elsétáltunk erre-arra, s Hian egy fatörzsön felfedezett néhány rügyet, s egy csipetnyi mohát. Órákig tudtam volna bámulni a zöld színt, ami beleitta magát az elmémbe, és kitörölhetetlenül elraktározódott, hogy akár száz év múlva is emlékezni tudjak majd rá, és az illatára is. A bársonyos érintése megnyugtatta a bőröm minden idegszálát és bevésődött, csakúgy, mint az előbbiek. Hian is megszimatolta a természet csodáit és becsukta a szemeit néhány másodpercre. Láttam rajta, hogy raktározza az emlékeket azokra a sötét napokra, amikor mindketten érezzük, már nincsen remény. Olyankor itt lesznek ezek, s a csillagok illúziói. 

Pár napon belül elállt az eső, és újra sötét volt, sötétebb, mint valaha. Olyannyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy valami egy kis örömöt csempész az életünkben, hogy minden sötétebbnek tűnt. Hiant néha rajtakaptam, hogy mancsával egy- egy könnycseppet bújtat el előlem, nehogy meglássam azokat. Pokolföld újra Pokolföld volt, s eltelített mindent a szárazság. Nem telt bele egy hétbe, s megint fagyott volt a föld, megrepedezett, és a jég szétfeszítette az egymáshoz közel lévő köveket, eltaszítva ezzel őket egymástól. 

Ezek után már nem maradt számunkra más, mint a várakozás. Naphosszat jártuk az erdőket valami élet nyoma után, ami nem Pokolföld elkeseredett teremtése, hanem az esőtől megfogant csodálatos teremtmény. Azonban zömök, megbúvó gombák üldögéltek csak a rothadó avarban, s nyoma sem volt mohának, virágnak, fűszálnak vagy rügynek. Egyik alkalommal Hian meg is sebesült a földből kiálló több ezer üvegszilánktól, amiről el sem tudtuk képzelni hogyan kerülhetett oda. Koszos takaróm eltépve szereztem anyagot, mellyel beköthettem egyetlen testvérem sebeit. Fájdalma éppen olyan volt nekem, mintha csak én véreztem volna, s elkeseredett szemei sebeket égettek az én szívembe is. Napról napra egyre gyengül, s én is mindinkább fáradtabb voltam, de mindent megtettem, hogy megmenthessem őt. Vártuk az esőt, ami majd felépíti a szervezetét, vártuk, hátha újra eljön, s megkíméli őt a haláltól. Nélküle semmi értelme nem volt itt az életemnek, mert csak is miatta élek még, ő az egyetlen támaszom, s aki erőt ad, hogy harcoljak a Fényért. Liar hangja és szitkozódásai betöltötték a levegőt, s szinte megfullasztott a jelenléte, tudtam, hogy körülöttem ólálkodik, s csak arra vár mikor ragadhatják el dögei az én egyetlen farkasomat. Hian bundáján megpihentek kezeim és minden erőmet próbáltam átvezetni meggyöngült, most oly kicsinek tűnő testébe. 

Az eső azonban nem jött el újra, akárhogyan is várták hűséges tisztelői, s akárhogy is fohászkodtam egy felsőbb istenhez, valahol távol, messze, Liar undok szemei fölött. Egy nap arra ébredtem, hogy barátom keserves, nyüszítő hangokat ad ki, s amint hozzá léptem, már késő volt, már kifújta az utolsó lélegzetet is a tüdejéből. Alig hogy elment és megcsillantak a szememben a könnyek, az eső eljött. Dühömben és tehetetlen haragomban felpattantam ülő helyzetemből és az ég felé emeltem kezeimet, majd torkom szakadtából ordított belőlem a fájdalmam: „Boldog vagy? Elvetted mindenem, amim volt! Miért jöttél hát el te átkozott eső, fordulnál vissza minden cseppeddel az ég felé! Átkozott légy, hogy eljöttél!”  Hangom valahol félúton elcsuklott, s remegni kezdett a keserűségtől. Ha Pokolföld eddig nem a legrosszabb hely volt a világon, akkor most már biztosan az lett, ha más számára nem is, legalább a számomra. Hian meggyötörten és mozdulatlanul feküdt a földön, s mellkasa nem járt többé ritmikusan fel s alá, nem lélegzett többé. Elkeseredésemben fölé rogytam s sírni kezdtem, kiengedve minden fájdalmamat, amit halott barátom látványa okozott bennem. Elfulladt a hangom a gyászos motyogásomtól és nem hallottam semmit a fülemben lüktető heves szívverésemtől, azt hittem itt vége lesz mindennek, és én is belehalok a látványba, vagy legalább lesújt rám egy villámcsapás. Még Liar nevetését sem hallottam, kizártam a külvilágot és egyedül arra koncentráltam, hogy most azonnal váljak én is porrá, süllyedjek el, vagy csak úgy szakadjon ki belőlem az élet. Ahogy így vártam valamit, egy kéz érintette meg a vállamat. Jó ideig tartott, amíg feldolgoztam, hogy valaki mögöttem áll, s meleg keze csupasz vállaimon pihen. Hirtelen meleg volt és belém áramlott valami élni akarás, valami, amit egyszerűen nem lehet körülírni, egyszerűen csak jó volt és élettel teli. Amikor elvette kezeit a vállamról megszakadt bennem egy szál, s azonnal hátra kellett fordulnom, hogy lássam mi lehetett az, ami ennyi erőt adott nekem, amit soha nem éreztem ezelőtt. Fölegyenesedtem és körbefordultam. Megláttam életem legszebb tüneményét. Egy nő ült előttem, maga előtt felhúzott és keresztbe tett lábakkal, arcát térdein pihentette, s szemeit csukva tartotta. Ruhája hófehér volt, és néhány helyen áttetsző, átszűrődött rajta a fény. Furcsa hogy ezt mondom, de a fény nem kívülről jött, a fény a csodálatos nőből áradt, kinek ruhái foszlányokban lógtak a karján és ide- oda röpködtek az őt övező fényben. A törékeny teremtés fölegyenesedett és kitárta karjait a szélnek, hogy azok belehalljanak az érzésbe, hogy nem érhetik el őt, mert valami csoda övezi, ami még a lelkemet is beragyogta. Meleg volt, és újra azt éreztem, hogy nincs mitől félnem, mert itt van velem a Fény. Erről meg is bizonyosodhattam, amikor néhány másodperc múlva a tökéletes nő megszólalt:” Én vagyok a Fény, s azért jöttem, hogy visszaadjam neked Hiant!” Hirtelen megdermedt a nyelvem s csengő hangjának hallomása után nem tudtam szóra nyitni a számat csak bámultan istenségnek tűnő arcát, s melleire omló hosszú, barna haját. Egyetlen mondatot tudtam csak elmotyogni, az sem volt túl hosszan: „Te vagy a Fény”, s kifulladtam, szinte erőfeszítés volt ezt is az ajkaimra erőltetni. Tündér alakjával kecsesen odalépett a kihűlt farkas testéhez és körülölelte a fényességgel, ami belőle áradt, majd ölébe vette és végigsimított bundáján. Hian fokozatosan emelkedni kezdett a levegőben, én meg ugyanott álltam ahol egy órával ezelőtt és éppen olyan csodálattal bámultam az egészet, mint korábban. Minden tökéletesnek tűnt és tudtam, hogy ez a pillanat véget fog érni, mert itt Pokolföldön tilos ilyesmit érezni, főleg ilyen hosszú ideig.

Liar jelent meg előttem ember alakban pár pillanaton belül, s a Fény életére tört, miközben az az én barátomat gyógyította, vagy inkább életre keltette. El sem hittem, hogy újra itt van előttem a csata, újra itt van a Fény, ereje teljében, s mögötte ólálkodik mindig az árnyékokat keresve a Sötétség. Sokkal fájdalmasabb volt másodszor végignéznem, mint pár évvel ezelőtt. Jobban fájtak az ütések hangjai, jobban fájt minden zaj, és minden pillanat, amikor a Fény kihunyni látszott. A heves küzdelem közben én magam azt sem tudtam mit tehetnék, csak álltam megbűvölten és nem mozdultak a lábaim, minden akaratom ellenére mozdulatlan maradtam. Nem tudtam van e menekvés ebből az állapotból és körülöttem nem láttam mást, csak hogy hevesen hullani kezdett a hó, és el akarta fedni előlem a valóságot. A Fény egyre kevésbé világlott, a sötétség pedig teljes vakságok okozott előttem, mígnem a távolban egy messzi, ezüstös fényforrás tűnt fel, egy farkas alakjában. A Fény segítségére sietett, s megvédte azt. A sötétség pedig szertefoszlott valahol az égben, míg a farkas ezüstös képzete eliramodott előttem, majd lábaimhoz telepedett. A fény hívására azonban tovatűnt az egyre jobban világosodó égen. Amikor minden eloszlott és csönd lett, Hian testére már nem bukkanhattam rá. Elment. Itt hagyott engem. De elhozta a Fényt. Ezért én most mindennél jobban tisztelem egyetlen testvéremet, aki újra megmentett, hogy éljek, de elvitte magával a fél lelkemet, mert csak akkor vagyunk egészek, ha együtt lehetünk, olyan erős a kötődés kettőnk között. A fejem fölött felragyogott az oly régóta áhított nap, és eloszlatta az összes felhőt, mert a fény ott lapul a felhőréteg mögött mindig, akkor is, ha éppen beborul az ég. Azt mondják a megváltás mindig eljön, de valahogy Pokolföld hirtelen megszűnt az otthonom lenni, új célt tűztem ki magam elé, eljutni az egyetlen helyre ahol még senki sem járt, eljutni fel a szivárvány fölé, ahol újra együtt lehetünk majd, a Fény, farkas testvérem Hian, és én.  

Láng

 

Láng járja át a föld porát,
Mikor szemedbe néz a félelem.

S alakot vált a barát,
Alakot vált, ki elbukott énvelem.

S csak rohanunk a vége felé,
A jobb jövő elé,

Mígnem megragad egy erő,
Eget rengető,

S belém mar a múlt foga,
A félelemnek ostora

Úgy csattan a bőrömön,
Mint szilánkos rőt ököl.

Egyszer csak kipattan az értelem,
Felgyullad a végtelen fény,

Nem kell, csak hogy légy velem,
Míg a láng porig leég.

Elveszve

Egymás mellett élünk,
s valami furcsa jót remélünk,
miközben elkopik a figyelem,
tartózkodó idegen
lesz a barát,
ki nem talált
jobb szeretőt, s mint ha
kit bánt vele, mindegy is volna.

Búskomoran néz a lélek,
boldogtalan, veszett élet
hogy kerültél közelembe?
S lehullik a kövezetre
a bizalom, a hűség, a szeretet.
Ezer szilánkra hullt, repedt,
s kinek fáj, már mindegy sorsa,
elveszett a lét, a forma.

Impresszió

Bevésődik agyamba,

menten, ha látom,

mit palástom

többé nem takarhat,

s a szem,

azt hiszem,

egyedül akarja

a benyomást,

mi lángol a fagyban,

egy tintafoltot hagyva

mikor villanyoltás

van, épp az agyban.

Csak az érzék marad,

a valóság apad,

mint víz a kútban,

mígnem, az első, az egyetlen

az lesz az igaz

s a vigasz,

hogy e kegyetlen

agyonvert világban

miről első benyomásom kitártam,

most szélnek eresztem.

  
  

Rímeim halála

Nem írok már verseket,

meghalt bennem a rím.

S a test sorvadni látszik,

lassan már kívül is.

De csak a lélek bénult,

csak az lett ám hontalan,

mígnem a test eltűnt lassan,

szégyentől ittasan.

Mert miért is élek már,

ha rímeim apadnak?

Mit épp írok, tán

ügyetlen s hasztalan.

Becsmérlőn lenézik,

hogy érzek még szüntelen,

csak arc nélkül sötétben,

játszom a bűnömmel.

Nem kell, hogy halljátok,

bennem is árad vér.

Nem kell, hogy lássátok

ahogy tollam papírt ér,

mert rímtelen, szüntelen

olvadok, sorvadok,

bénultam, kábultan,

rímelek, dúdolok...

 
 

A bolsogsághoz vezető út (10. (utolsó) fejezet)

10.    Megérkezni

Ebben a feszült pillanatban egyszer csak két cikázó, apró lény tűnt fel a barlang fölött!
-    Bea! – kiáltotta egyikük hangosan.
-    Pitypang!- kiáltott a lány önfeledt örömében.
-    Hát itt vagy! Végre! Megtalálta? Meséld el mi történt! – egy csöppnyi szünetet tartott majd a füléhez röppent s halkan suttogott, majd rámutatott a jégfiúra: - Ő az?
-    Azt hiszem!- suttogta vissza a lány kacarászva.
Bea hirtelen megiramodott a fiú felé, és erősen magához ölelte, becsukta a szemeit, majd a fülébe suttogott:
-    Itt akarok maradni veled! Most már tudom!-
A tündérek mind odaröppentek, mire kibontakoztak egymás öleléséből, s felnyitották szemeiket Bea elsöprően szép Jéghercegnővé változott. Megcsodálta csillogó karját, gyémántos diadémja pedig pehelysúlyként nehezedett fejére, s tündökölt az tűzvörös hajszálai között.
-    Itt vagyok! Érzem, hogy megérkeztem!- mondta kitörő mosollyal az arcán.
A tündérek virágfüzéreket hoztak a nyakába, és boldogan akasztották rá a legszebb teremtésre a környéken. 
-    Azonban még valamire kíváncsi vagyok! Mi a varázslat a tóban?
A vándorkő felkacagott:
-    Ha iszol belőle, törlődnek az emlékeid, s visszapottyansz oda, ahonnan jöttél, a földre.
-    És hogy lehet, hogy azok az emberek szomjasak lettek én pedig nem?
-    Na látod, erre én sem tudom a választ!- felelte a vándorkő kacagva. - Talán így volt elrendelve. Minden úgy alakult, hogy neked a legjobb legyen nem igaz?
-    Igen minden! És végre igazán megérkeztem!
-    Örülök, hogy megtaláltál. – felelte a fiú, majd magához húzta, és megcsókolta.
Bea végre boldog volt, hogy megtalálta a boldogságot, és érezte, hogy szétárad a megelégedettség minden porcikájában. Néha, még mindig nem tudja elhinni, hogy megérkezett, és minden reggel csodálkozik új jégtestén, de minden hajnalhasadáskor mosolyog, mert ráébred , hogy mégsem álmodott, a boldogság létezik…csak néha egy kicsit várat magára.

  
  

A bolsogsághoz vezető út (8- 9.fejezet)

8.    Hol az igazság?

Bea elmélázva állt így egy darabig, mígnem a jégtest magához vonta a lányt, s meleg teste nyomán, egyre több vízcsepp jelent meg a jégfiún. A lány észbe kapott és kibontakozott ezen ölelésből.

-    Furcsa, hogy nem tudtam milyen lesz a boldogság, mégis éreztem egy pillanatig hogy boldog vagyok.

-    És már nem vagy az?

-    Hol az igazság? Felajánlják a világot, aztán elviszik ugrástávolságon kívülre, s csak nézhetem, de ne mérhetek el odáig.

-    De hát itt vagyok.

-    Na és hogyan? Mi lesz így velünk? Elolvadsz ha hozzád érek.

-     Ami azt illeti, már attól is ha rád nézek!- mondta a jégfiú, s erre Bea csúnyán nézett rá, nem tetszett neki az ironikus vicc.

-    Jól van… jól van… csak vicceltem.

Leültek egymás mellé, tisztes távolságba, sőt, Bea még odább is ült, nehogy véletlenül megolvassza ezt a tökéletes lényt. Gondolkodni kezdtek, hogy mit fognak most tenni, de semmi nem jutott eszébe Beának. Végiggondolta az elmúlt időszak eseményeit, közben rádöbbent, hogy nem evett egy jó ideje, és nem is éhes, nem aludt, mióta útnak indult és nem is álmos, valamint semmilyen folyadékot nem vett magához. Elkezdte elfogni az az érzés, hogy ez az egész kizárólag csak egy álom lehet, semmi több, hiszen hogyan is maradhat életben ezek nélkül a dolgok nélkül?

Nem jutott dűlőre ezzel kapcsolatban. Elkezdte bosszantani a gondolat, hogy a vándorkő azt mondta neki, hogy minden úgy alakul, hogy neki a legjobb legyen. Hogy is lehetne most neki a legjobb? Hiszen a boldogsága mulandó, vagy beteljesül a boldogsága, és soha többé nem lesz része benne, vagy élhet egy bizonyos távolságra a boldogságtól egy meghatározott szintű elégedettséggel. Nem ezt nem akarta, de voltaképpen egyik alternatívára sem vágyott. Valami másnak kell lennie, ami megoldást jelent. Ekkor eszébe jutottak Pitypang mondatai a tündérporról. Szinte hallotta visszhangozni őket a levegőben. „Ha szükséged lesz rá kívánhatsz… kívánhatsz..kívánhatsz…”

-    Ez az, megvan!

A fiú kerek szemekkel, bizakodóan nézte a lelkes arcot.

-    Mi történt?

-    Megvan! Kitaláltam!

-    Na de mit?

-    A boldogságot… azt hogy… csak kívánnunk kell… minden jó lesz…

-    Tessék? Mit mondasz?

-    Van nálam tündérpor! Kívánhatunk! Minden megoldódik.

-    És mégis hogyan?

-    Kívánd, hogy egyformák legyünk.

Bea megragadta a fiú kezeit, és érezte ugyan, hogy olvadni kezd, de kezébe szórta a tündérport, majd a magáéba is hintett egy keveset és erősen koncentrált a kívánságra.

Az agya teljesen letisztult, nem volt benne más, csak ez az egyetlen, örvénylő, kavargó gondolat, amikor szétfújta  tündérpor szemcséit a szélben…

9.    Sohaország

Legalább egy órát voltak így, és semmi sem történt, majd a lány indulatosan fölpattant és fölkiáltott az ég felé.

-    Hát hol itt az igazság? Nem teheted ezt velem!

A jégfiú csak csendben üldögélt és nézte, ahogy kezéről lecsorognak a vízcseppek, majd komor arccal nézte az eget bevilágító villámcsapásokat.

-    Nem! Nem lehet így vége! Hát ez a tündérpor semmire sem jó?- heveskedett a lány.

Dühében és kétségbeesésében fölrúgta a kis zsákot, amelyben a por volt, s az északi szél felkapta a szemcséket. A talaj örvényleni kezdett alattuk, minden összemosódott, csak ők ketten lebegtek a színek és a suhanó csíkok forgatagában. Mire feleszméltek, már puha fű terült el alattuk, és szemüket kinyitva megpillantották a víz tetején úszó vörös és krémszínű virágokat hozó fákat. Bea azonnal tudta hol vannak és csodálkozott a hirtelen utazáson.

-    Sohaország… - sóhajtotta és egy nagyot szippantott a levegőből.

-    Hát itt vagyok! Soha nem gondoltam volna…

-    Még nem jártál itt?

-    Hogy is járhattam volna? Sohaországba eljutni csak keveseknek adatik meg.

-    Valóban?

-    Én is csak pletykákat hallottam róla, s a szél segítségével beszéltem a vándorkövekkel, akik szóltak, hogy jönni fogsz.

-    És a szél segítségével beszéltél hozzám is, igaz?

-    Igen, de csak hogy el ne tévedj!- húzódott széles mosolyra a jégfiú szája.

-    Nem hiszem el! Valamit ki kell találnunk!- váltott hirtelen témát Bea, miközben bőszen tanulmányozta a férfi vonásait, aki a boldogságot jelentette.

Nem csak szerelem volt, nem csak megnyugvás, hazatalálás, hanem maga az az élet lapult a szemeiben, amire mindig is vágyott, amit mindig keresett.

-    Elmegyek a vándorkőhöz! Ő biztosan tud segíteni.

Meg sem várta a választ, megragadta a jéghideg kezet, majd egyenesen a völgy felé húzta. Amikor meglátta a már jól ismert barlangot, tudta, hogy jó helyen jár. Mielőtt észbe kapott volna, megint rálépett a kőre.

-    Ki az? Ki zavar? Ááá, visszataláltál! Tudhattam volna, hogy te vagy. Na és megtaláltad a boldogságod? Amint látom, meg ám.

-    Nem! Nem igazán, ami azt illeti! Boldogsággal kecsegtettek, s helyette egy karnyújtásnyira lévő álmot kapok, ami soha nem válhat valóra.

-    Soha?

-    A hely neve is Sohaország. Elég ironikus nem?

-    Éppen ez az. Azt hinnéd ez a hely sem létezik, pedig mégis. Mindenre van megoldás. Azt hiszed nincs, nem találod, de mégis van.

-    Ezt meg hogy érted?- kérdezte, majd meg sem várva a választ folytatta - Ohó, netán innom kellene a tóból? Talán az segítene? Hátha végzetes lesz, nem igaz?

-    Neked kell döntened mondtam már. De azt is, hogy akik így döntöttek talán, de inkább valószínűleg rossz döntést hoztak. De te itt vagy! végigjártad az utat.

-    Valóban? akkor miért nem érzem, hogy a végéhez értem?

-    Mert talán valami még hiányzik.

-    Persze, az, hogy igyak a tóból, és nyilvánvalóan meghaljak.

-    Nem teheted – nézett rá könyörgő szemekkel a jég testű fiú – biztosan van megoldás.

-    A tündérpor? Próbáltátok már? –kérdezte a vándorkő.

-    Igen, de semmit sem segített.

-    Talán csak nem helyesen használtátok.

-    Hogy lehet helytelenül használni… Pitypang elmondta hogyan kell.

-    Na és mit kívántatok?

-    Azt, hogy legyünk egyformák!- mondta Bea.

-    Nem így gondoltam! egyenként! – folytatta a vándorkő. - Te mit kívántál jégtestű barátom?

-    Én… én… azt kívántam bárcsak Bea is itt maradhatna velem és ő lenne a rejtett világok Jéghercegnője.

-    Te ezt kívántad? – kérdezte csodálkozva a lány.

-    És most a te kívánságodat. - mondta a vándorkő.

-    Én pedig azt kívántam, bárcsak emberek lehetnénk mind a ketten.

Ezután nem szólt senki, csak egymást méregették, hol elmerengtek egy ponton, és feldolgozták a hallottakat. Nem tudtak mit mondani, nem érezték megfelelőnek egyik pillanatot sem, s aztán amikor annak érezték, akkor is megvárták, míg az a perc tovaröppen, és hallgatásba burkolózva álltak, várakozón.

-    Tehát tudjuk az okot!- törte meg a csöndet az öreges hangú vándorkő.

Egy pár perc némaság még ott lengedezett közöttük majd a jégfiú megszólalt:

-    Boldogok lennénk az emberek között?- kétségbeesetten fürkészte a szívét rabul ejtő csodálatos szempárt.

-    Nem tudom! Lehet, hogy csak álmodom… suttogta bele a levegőbe alig hallhatóan.

-    Légy a párom! Kérlek! S te lehetsz az egész titkos világ hercegnője, s te lehetsz az én hercegnőm is.

-    Még nem tudom, át kell gondolnom!- suttogta kétségbeesetten.

-    Nemet mondasz a boldogságra?- hitetlenkedett a fiú…