A híd

Csak ült és nézett le, maga elé. Tetszett neki a látvány. Békés volt, nyugtató. Kellett is ez most neki. Mint ahogy az a hűs szellő is, mi épp az arcához ért az imént és az alkony vöröslő látványa a mező fölött. Ült és nem akart gondolkodni. Elmélkedni megtörtént és meg nem történt dolgokon. A „mi lett volna ha..” kezdetű mondatokon. Egyszerűen ki akarta magából hányni. Le, maga elé. Csak ült. Bár hideg volt a híd felső ívének kékre festett acélja, ez nem számított. Nem érdekelte. A lényeg az alatta elterülő mélység és a sötét vizű folyó. Szokatlan csend vette körül. Mindig, mikor erre járt, pacsirták, rigók és más madarak énekeltek. Akár reggel jött, akár este ment. De most csend volt. Csend és béke. S sok száz, ezer gondolatlan gondolat, melyek kínozták. Melyektől szabadulni akart. Leugrani. Esni és csobbanni. 15 méter ha van. Plusz a víz mélysége. Jó köves az alja. Csak nézett maga elé és merengett. Megtörölte kezével az orrát. Furcsa mód ragadtak utána ujjai. A vér édes illata csapta meg. Ismét vérzik. Ezen a napon már sokadjára. A zsebkendője is elfogyott, annyiszor. Kicsit előre hajolt és hagyta, hogy a cseppek a vízbe hulljanak. Egy csepp, két csepp… Számolni sem érdemes. Ebbe is belefáradt már. S amúgy is folyik olyan erősen, hogy nem lehetne számon tartani. Időtöltésnek meg elég ha a vízben, a cseppek becsapódására összegyűlt és táplálékot remélő halakat nézi. Gondolat elterelésnek is jó. Ha most ugrana, vagy négyet biztos elkaphatna. De minek? Kezével megtámasztotta magát. Mintha nem lenne annyira mindegy, hogy az orrvérzéstől megszédülve esik le, vagy egy utolsó gondolattól vezérelve.

Lépések zaja ugrasztotta vissza a jelenbe. Egy lány ért fel a hídra. Mikor észrevette őt megállt. Kíváncsian nézett fel a magasba.

- Mit bámulsz? – Kérdezte a lánytól.

- Egy idiótát.

- Mi van?

- Egy idiótát, vagy ha csak felmentél körülnézni, akkor meg egy barmot.

- Mi van? Mit akarsz?

- Semmit.

A lány odament a korláthoz, kissé kihajolt, épp annyira, hogy a fiú vére ne cseppenjen rá és nézte ő is a halakat.

- Látsz tőlem? Nem takarom a képet?

- Látok. De jobban tennéd, ha elkotródnál.

- Bocs, de letojom. Látod a halakat? Éhesek.

- Azt is látom persze. Nem vagyok vak.

- Csak egy idióta. Tudod, van egy kis szerencséd, hogy ezek csak keszegek és nem piranják. Bár akkor legalább nem lennének éhesek. Már ha tényleg lennél olyan ostoba, hogy közéjük ugorj. Érdekesen nézel ki a vérző orroddal. Nem kell egy zsebkendő? Adok szívesen.

- Hagyjál te engem békén!

- Hagylak is, csak ember akartam lenni. De majom nyelven nem értek és így nem is tudom magam veled megértetni.

A fiú nézte a lányt. Bamba, buta, közönyösséggel. Nem tudott vele mit kezdeni. Nem értette egyáltalán mit keres itt ő, ilyenkor. S egyáltalán miért beszél így vele.

- Miért jöttél erre? Egyedül akartam lenni. Gondolkodni és nem gondolkodni. Miért nem lehet az ember egyedül? Sehol egy békés hely, ahol úgy igazán érzem magam? Egy hely, ahol hallom a saját gondolataim?

- Azokat a gondolatokat, amiket nem akarsz hallani? Te tényleg ilyen buta vagy és önző? Mi az, hogy egyedül akarsz lenni? Itt? Nézz körül. A gáton is téged néz két ember. Sehol nem tudsz egyedül lenni.

A fiú felemelte a fejét. Vére még mindig, ugyanannyira folyt, mint ez előtt és így hamar beborította száját, majd állát és nyakát és pólóját. De nem törődött vele.

- Na most már tényleg szépen nézel ki. Mint aki most jött valami vámpír bálról. Na gyere már le! Hagy adjak egy zsebkendőt. Így nem mehetsz mégse haza.

Eljutottak fülébe a lány szavai, de továbbra is a gáton lévő két alakot figyelte. Nézte még kicsit, majd felállt. A lány szíve szaporábban kezdett verni. Elbizonytalanodott és nem tudta mit tegyen ha a srác leugrik. Nem olyan mély a víz itt. A sodrását megtörő hatalmas terméskövek is jól látszanak. Esélye se lenne. Egyszerűen szétzúzná magát rajtuk. Zsebébe nyúlt és görcsösen megmarkolta telefonját. Nézte a fiút, aki csak állt ott vérző orral, remegő lábakkal és kifejezéstelen arccal. Talán, ez utóbbi volt a legijesztőbb. Határozottságot sugallt. Nem volt benne semmi félsz, semmi tanácstalanság. Lábai is csak az elszenvedett vérveszteség és idegállapot miatt remegtek.

- Szokott amúgy máskor is vérezni az orrod?

- Szokott.

- Lehetnél kicsit bőbeszédűbb is.

- Minek? Kért téged valaki, hogy beszélgess velem? Nem. De ha nagyon érdekel, elfogyott bele a bontott csomag zsebkendőm.

- Na gyere már le! Megtöröljük és ha nagyon akarsz, visszamászhatsz a híd tetejére.

A fiú lassan megfordult, nézte még kicsit a lányt, majd óvatos léptekkel elindult lefelé.

Nem volt széles a vas. Talán ha 30 centi. Kissé egymás elé is kellett tennie a lábát, hogy ne lépjen mellé. Leérve már csak ugrott egyet a korlátkezdődéséről.

- Itt vagyok.

- Azt látom. Na tessék, itt egy kendő. Tudod ugye, hogy egy idióta vagy, akit fel kellene pofozni?

- Tudom.

- Akkor?

- Mit akkor? Tedd! - Rándította flegma beleegyezéssel vállát a fiú.

Hatalmasat csattant arcán a női tenyér. Már sírt a lány, mikor rövid tétovázás után adott a fiú arcának másik felére is egy pofont, amolyan, visszakézből. Üvöltve bőgött és szégyellve magát, nézett a lábai elé.

Most jobb lett? – Kérdezte tőle, piros tenyérlenyomattal színesebb fejjel.

Felnézett a pofonjaitól pirosló arcra, kissé szipogott, majd megtörölte egy újabb papír zsebkendővel a szemét és az orrát.

- Jobb így?

- Jobb. Mit gondolsz? Eleget álltunk itt? Mehetünk haza?

A srác újra lenézett a már közelebbi vízre.

- Akarsz még egy pofont, vagy indulhatunk?

- Indulhatunk. Pápá halacskák. – Intett a keszegek felé. – Hazáig kísérsz?

- Ha szeretnéd.

- Szeretném.

- Akkor mutasd az utat!

S a fiú mutatta is. Szó sem esett útközben. Néha egymásra néztek, néha a lány törölt még kicsit a fiú orrán, de más nem történt. Szűk fél óra alatt meg is érkeztek ahhoz a házhoz, ahol lakik.

- Te tudod, hogy én meg itt lakok tőled kb. száz méterre?

- Valóban? – Nézett kíváncsian a lányra.

- Valóban. Szóval, ha gondolod és ráérsz, meg van is kedved, holnap ugyanilyenkor kisétálhatnánk a hídhoz.

- Oda? Most egy ideig nem akarok. De tudok egy másik hidat, kicsit távolabb.

- Hülye. De ha akarod…