8. Hol az igazság?
Bea elmélázva állt így egy darabig, mígnem a jégtest magához vonta a lányt, s meleg teste nyomán, egyre több vízcsepp jelent meg a jégfiún. A lány észbe kapott és kibontakozott ezen ölelésből.
- Furcsa, hogy nem tudtam milyen lesz a boldogság, mégis éreztem egy pillanatig hogy boldog vagyok.
- És már nem vagy az?
- Hol az igazság? Felajánlják a világot, aztán elviszik ugrástávolságon kívülre, s csak nézhetem, de ne mérhetek el odáig.
- De hát itt vagyok.
- Na és hogyan? Mi lesz így velünk? Elolvadsz ha hozzád érek.
- Ami azt illeti, már attól is ha rád nézek!- mondta a jégfiú, s erre Bea csúnyán nézett rá, nem tetszett neki az ironikus vicc.
- Jól van… jól van… csak vicceltem.
Leültek egymás mellé, tisztes távolságba, sőt, Bea még odább is ült, nehogy véletlenül megolvassza ezt a tökéletes lényt. Gondolkodni kezdtek, hogy mit fognak most tenni, de semmi nem jutott eszébe Beának. Végiggondolta az elmúlt időszak eseményeit, közben rádöbbent, hogy nem evett egy jó ideje, és nem is éhes, nem aludt, mióta útnak indult és nem is álmos, valamint semmilyen folyadékot nem vett magához. Elkezdte elfogni az az érzés, hogy ez az egész kizárólag csak egy álom lehet, semmi több, hiszen hogyan is maradhat életben ezek nélkül a dolgok nélkül?
Nem jutott dűlőre ezzel kapcsolatban. Elkezdte bosszantani a gondolat, hogy a vándorkő azt mondta neki, hogy minden úgy alakul, hogy neki a legjobb legyen. Hogy is lehetne most neki a legjobb? Hiszen a boldogsága mulandó, vagy beteljesül a boldogsága, és soha többé nem lesz része benne, vagy élhet egy bizonyos távolságra a boldogságtól egy meghatározott szintű elégedettséggel. Nem ezt nem akarta, de voltaképpen egyik alternatívára sem vágyott. Valami másnak kell lennie, ami megoldást jelent. Ekkor eszébe jutottak Pitypang mondatai a tündérporról. Szinte hallotta visszhangozni őket a levegőben. „Ha szükséged lesz rá kívánhatsz… kívánhatsz..kívánhatsz…”
- Ez az, megvan!
A fiú kerek szemekkel, bizakodóan nézte a lelkes arcot.
- Mi történt?
- Megvan! Kitaláltam!
- Na de mit?
- A boldogságot… azt hogy… csak kívánnunk kell… minden jó lesz…
- Tessék? Mit mondasz?
- Van nálam tündérpor! Kívánhatunk! Minden megoldódik.
- És mégis hogyan?
- Kívánd, hogy egyformák legyünk.
Bea megragadta a fiú kezeit, és érezte ugyan, hogy olvadni kezd, de kezébe szórta a tündérport, majd a magáéba is hintett egy keveset és erősen koncentrált a kívánságra.
Az agya teljesen letisztult, nem volt benne más, csak ez az egyetlen, örvénylő, kavargó gondolat, amikor szétfújta tündérpor szemcséit a szélben…
9. Sohaország
Legalább egy órát voltak így, és semmi sem történt, majd a lány indulatosan fölpattant és fölkiáltott az ég felé.
- Hát hol itt az igazság? Nem teheted ezt velem!
A jégfiú csak csendben üldögélt és nézte, ahogy kezéről lecsorognak a vízcseppek, majd komor arccal nézte az eget bevilágító villámcsapásokat.
- Nem! Nem lehet így vége! Hát ez a tündérpor semmire sem jó?- heveskedett a lány.
Dühében és kétségbeesésében fölrúgta a kis zsákot, amelyben a por volt, s az északi szél felkapta a szemcséket. A talaj örvényleni kezdett alattuk, minden összemosódott, csak ők ketten lebegtek a színek és a suhanó csíkok forgatagában. Mire feleszméltek, már puha fű terült el alattuk, és szemüket kinyitva megpillantották a víz tetején úszó vörös és krémszínű virágokat hozó fákat. Bea azonnal tudta hol vannak és csodálkozott a hirtelen utazáson.
- Sohaország… - sóhajtotta és egy nagyot szippantott a levegőből.
- Hát itt vagyok! Soha nem gondoltam volna…
- Még nem jártál itt?
- Hogy is járhattam volna? Sohaországba eljutni csak keveseknek adatik meg.
- Valóban?
- Én is csak pletykákat hallottam róla, s a szél segítségével beszéltem a vándorkövekkel, akik szóltak, hogy jönni fogsz.
- És a szél segítségével beszéltél hozzám is, igaz?
- Igen, de csak hogy el ne tévedj!- húzódott széles mosolyra a jégfiú szája.
- Nem hiszem el! Valamit ki kell találnunk!- váltott hirtelen témát Bea, miközben bőszen tanulmányozta a férfi vonásait, aki a boldogságot jelentette.
Nem csak szerelem volt, nem csak megnyugvás, hazatalálás, hanem maga az az élet lapult a szemeiben, amire mindig is vágyott, amit mindig keresett.
- Elmegyek a vándorkőhöz! Ő biztosan tud segíteni.
Meg sem várta a választ, megragadta a jéghideg kezet, majd egyenesen a völgy felé húzta. Amikor meglátta a már jól ismert barlangot, tudta, hogy jó helyen jár. Mielőtt észbe kapott volna, megint rálépett a kőre.
- Ki az? Ki zavar? Ááá, visszataláltál! Tudhattam volna, hogy te vagy. Na és megtaláltad a boldogságod? Amint látom, meg ám.
- Nem! Nem igazán, ami azt illeti! Boldogsággal kecsegtettek, s helyette egy karnyújtásnyira lévő álmot kapok, ami soha nem válhat valóra.
- Soha?
- A hely neve is Sohaország. Elég ironikus nem?
- Éppen ez az. Azt hinnéd ez a hely sem létezik, pedig mégis. Mindenre van megoldás. Azt hiszed nincs, nem találod, de mégis van.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezte, majd meg sem várva a választ folytatta - Ohó, netán innom kellene a tóból? Talán az segítene? Hátha végzetes lesz, nem igaz?
- Neked kell döntened mondtam már. De azt is, hogy akik így döntöttek talán, de inkább valószínűleg rossz döntést hoztak. De te itt vagy! végigjártad az utat.
- Valóban? akkor miért nem érzem, hogy a végéhez értem?
- Mert talán valami még hiányzik.
- Persze, az, hogy igyak a tóból, és nyilvánvalóan meghaljak.
- Nem teheted – nézett rá könyörgő szemekkel a jég testű fiú – biztosan van megoldás.
- A tündérpor? Próbáltátok már? –kérdezte a vándorkő.
- Igen, de semmit sem segített.
- Talán csak nem helyesen használtátok.
- Hogy lehet helytelenül használni… Pitypang elmondta hogyan kell.
- Na és mit kívántatok?
- Azt, hogy legyünk egyformák!- mondta Bea.
- Nem így gondoltam! egyenként! – folytatta a vándorkő. - Te mit kívántál jégtestű barátom?
- Én… én… azt kívántam bárcsak Bea is itt maradhatna velem és ő lenne a rejtett világok Jéghercegnője.
- Te ezt kívántad? – kérdezte csodálkozva a lány.
- És most a te kívánságodat. - mondta a vándorkő.
- Én pedig azt kívántam, bárcsak emberek lehetnénk mind a ketten.
Ezután nem szólt senki, csak egymást méregették, hol elmerengtek egy ponton, és feldolgozták a hallottakat. Nem tudtak mit mondani, nem érezték megfelelőnek egyik pillanatot sem, s aztán amikor annak érezték, akkor is megvárták, míg az a perc tovaröppen, és hallgatásba burkolózva álltak, várakozón.
- Tehát tudjuk az okot!- törte meg a csöndet az öreges hangú vándorkő.
Egy pár perc némaság még ott lengedezett közöttük majd a jégfiú megszólalt:
- Boldogok lennénk az emberek között?- kétségbeesetten fürkészte a szívét rabul ejtő csodálatos szempárt.
- Nem tudom! Lehet, hogy csak álmodom… suttogta bele a levegőbe alig hallhatóan.
- Légy a párom! Kérlek! S te lehetsz az egész titkos világ hercegnője, s te lehetsz az én hercegnőm is.
- Még nem tudom, át kell gondolnom!- suttogta kétségbeesetten.
- Nemet mondasz a boldogságra?- hitetlenkedett a fiú…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése