Felismerés

Szólnak, mert joguk az emberhez embernyelven szólni, és járnak, mint angyalok ránk tündökölni,
kántálnak kórusban, ó világi tisztek, pléh hangú torokkal kristályként csengnek,- hogy kemények vagyunk, és haladunk,- közben
elménk meg börtönbe zárva, telnek a priccsek a zárkába, s az alvókra ránőnek nehéz bilincsek.
A zengő érc csak tompán kolompol, hangjuk ál és mégis dorombol,
a pengő cimbalom húrjai drótköteggé nőttek, s lám szeretet nincs, mert mindent feléltek.
Prófétaságuk a tudomány összes titkait bírja, és a létezés hátán csillog a mindenhatóság zsírja.
Hitük mozgathat hegyeket, járhatnak mezítláb tengeren, ajkuk hideg és üres, csak fecsegés paplan, hazugság ágyon, áltatás menhelyen.
Ha szétosztanák is mindenük, s kínálnák lelküket örök örömnek, nem vennék el a szenvedők,
mert ott lapul bennük a büszke gőg, mindent csak maguk fényére tesznek.
A szeretet türelmes? Mi várunk.
A szeretet jóságos? Hát nem gyalázunk.
A szeretet nem féltékeny rájuk, mi nem kérkedünk azzal, hogy nélkülünk mély lenne az árok.
Nem vagyunk kevélyek, csak egyenlő jogot kérünk, ha mondjuk is csak titokban, egymásközt sírjuk, hogy félünk.
A szeretet valahol elmaradt, az aranyközép útja sáros, a tetteink értéke semmi lett, a sötét befelé haladva sötétebb,
csak felismerésünk lett világos.