Hullámtörés

Egy ördögarc, borús, fakó,
a szív, ha lomha beste már,
dohos malom, eretnek ár,
s belőle kútjaim valós,

kegyetlen árnya szól: hahó...
a végzetébe űzve, bár
zenéje méla, porcelán-
finom burokban elhaló,

de szép a Nap, mikor felém
repíti rézporát a szél,
s a víz emésztve szent neszét

e villanásba így alél,
s ezer fodor-szirom regén
poroz be lobbanásaként.