Agysejtpusztítók

Az alábbi történet teljes mértékben fiktív! Sem a helyszíneknek, sem a megnevezett szereplőknek nincs közük a valósághoz! Amennyiben mégis lenne, abban az esetben a történetet digitálisan mondatokba öntő személy teljes mértékben elhatárolódik ezektől! Figyelem! A történet egyes elemeinek olvasása negatív gondolatok felszínre kerülését eredményezi az olvasó lelkében, amelyek a szocializálódás késői szakaszában merültek feledésbe (mint a töménytelen alkoholfogyasztás, nihilizmus, és a közterületen való pisilés), ezért elolvasása pszichés betegségben szenvedőknek, és szoptató anyáknak nem ajánlott. Olvasás közben epilepsziás rohamok léphetnek fel, ezért olvasás előtt, után és közben mindenképpen álljanak meg, hogy egy kicsit pihentessék az agyukat. Nem is szaporítom tovább a szót… Voltaképp épp tovább fogom szaporítani a szót… Tehát következzen a –teljes mértékben fiktív – beszámoló.

Réges-régen (2011. november tizedikén) egy messzi-messzi hipermarketben találkoztunk, mert úgy gondoltuk, hogy miért is ne? László barátomnak feltett szándékában állt a hétvégi szabadságára bevásárolni egy kis Jack Daniels anyagból, de csak az íze kedvéért. Mikor megvoltunk a kiválasztással felvetettem a nagy ijedségre, hogy vegyünk valamit a mai napra is, nehogy kiszáradjunk, meg ilyenek. Így hát a hipermarket által fémjelzett márkás mojito koktél mellett döntöttünk (hozzávetőlegesen 1700 akárhány forint volt), mert gondoltam olyat már ittam, baj nem lehet belőle. Kimenvén az áruházból a parkolót elhagyva szánkkal mustráltuk a nemes nedűt, mely nektárként ömlött kifelé az üvegből, majd az első sokkot leszámítva, (mellyel konstatáltuk, hogy a vásárolt szeszesital undorító) döbbentünk rá, hogy már megint vodkát iszunk, csak ez még szar is. Így nem maradt más megoldás, mint a hónapokkal ezelőtt diagnosztizált folyamat következő állomásaként a bohócos gyorsétteremlánc hozzánk közelebb eső (és a városban egyetlen) láncszemét meglátogatva burkolni valami műanyagot, hamburgernek álcázva. Közben esett le nekünk nagyon ügyesen, hogy a furcsa ízű italunkat a kajáldába nagyon jól bele tudjuk keverni, a legolcsóbb menühöz (mert hülyék nem vagyunk) adott üdítőbe, így téve zamatosabbá, kellemesen derűssé a fogyasztását. Ez meg is történt, de a hatás még így is gyomorforgató volt. Kollégámnak ekkor jutott az a briliáns gondolata, hogy az előzőleg jégtelenül kért üdítőbe mégis kérjünk jeget, tehát nem volt más hátra, mint a mojitotól zöld színű sprite-ot a pulthoz véve jegesíteni. Mikor a kiszolgáló személyzet tündérien gyönyörű, de felettébb antiszociális viselkedésű tagjának adtuk a zöld folyadékot meglepődött kissé, de készségesen jegesítette a cuccost. Miután hozzávetőlegesen pár száz forinttal, és agysejt lettünk szegényebbek elindultunk a festői szépségű Duna partjára, mert ott jó az idő, meg a levegő. Utunk során szerb rappet hallgattunk, majd két felettébb degenerált leányzóba és egy raj macskába ütköztünk, melynek egyik tagja kancsal volt, és emiatt nagyon-nagyon vicces. Amíg a két piromániás lányt nézegettük, akik papírzsebkendőket égettek, megkezdtük a whiskey-t, mert hát egyszer élünk, akkor is meghalunk (by. Major László, aki nem a történetben szereplő László, hanem a másik. És ha a történetben szereplő László lenne, akkor sem lehetne az, mert a történet szereplői fiktívek… bebeeee). Később, miután a lányokat fokozatosan becserkésztük jöttünk rá a szörnyű felismerésre, hogy tényleg nem haladnak százzal, de embereket rugdalni és gyújtogatni lett volna eszük. Elkísértük őket a kórházig, majd egy másik áruház felé vettük az irányt, mert hát… basszus… szomjasak voltunk. Egy üveg pezsgő, és valami élelem társaságában hagytuk el a helyet, és közeltettük meg azt a középiskolát (amelyben érettségiztem, és amelyben drága barátaim is fognak... reméljük), mert életünk a művelődés, és mert ki kellett szabadtanunk a harmadik tagot, akit Ángyinak hívok a közeljövőben, persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy fiktív karakterről van szó megint.

Mire odaértünk már majdnem wookie-ra ittuk magunkat, de meg tudtuk kérdezni a kicsengetés időpontját, majd kimenekülni a portás kíváncsi tekintete elől, aki invitált volna beljebb, de mi inkább kint maradtunk. Meg egyszer bementünk pisilni… mert kellett…

Ángyi elszabadult, majd elmentünk a Sárga Bódé nevezetű sárga bódéba, mart a szomjazás nagy úr. Egy üveg borral, és egy doboz sörrel lettünk nehezebbek, amit Ángyi nyitott ki, miközben mi megkérdeztünk egy lányt, hogy fiú-e, és mire ő méltatlankodva válaszolt, és beintett futásnak eredt, mire kedvesen marasztalva megjegyeztem, hogy „ne fuss el! szeretlek!” De ő elfutott, mi meg tovább mentünk, hogy rendőrautótól öt méterre közterületen alkoholt fogyasszunk, sörbe bort öntsünk, filmszínháztól nem messze közterületen könnyítsünk hugyhólyagunkon (én nem voltam), és elüldözzük Ángyit, aki nem tudta tolerálni a mérhetetlen idiotizmust, amivel akkor rendelkeztünk, így lelépett. Mi pedig bementünk este hat után egy cukrászdába fagyit enni, de nem volt. Lacinak nagyon megtetszett a hókifli, így vettünk belőle (a mennyiség azóta is ismeretlen), majd elmentünk a kedvenc boltunkba, ahol mindig kedvesek velünk, hogy vegyünk occsó füstölt párizsit, amit akkori elképzelésünk szerint nálunk fogunk elfogyasztani az ottani kenyérrel. A bolt felé menet rögtönzött karaoke koncertet adtunk, Laci pedig egyszer lekaratézta a szemüvegemet, és a sötétben kerestük, ami fölöttébb nyugodtan zajlott, és főleg eredményesen. Megérkezünk hozzánk talaj részegen, teleportáció segítségével. Hogy milyen céllal, azt nem tudtam már, de érzékeltem, hogy a meleg nem tesz jót az állapotomnak, így nagyon sietve olajra kellett lépnünk, megelőzve hogy szimultán büfikézzek cseppfolyósat a szobám közepébe. Laci közben a következő üzenetet továbbította az internet segítségével egy lány ismerősünknek: „szia ekvikeg klszen vegyok wjikey utlbű

-d bocsű lacibagyokű”

Ezen történések után mentünk ki, hogy felvegyük a cipőnket, ami azzal járt, hogy az előredőlés következtében a Laci táskájának oldalában található üveg bor maradékának jelentős része engedve a gravitáció zordságának a járólapunkon landolt. Nagymamám miután szemtanúja volt a hirtelen fordulatnak megkérdezte, hogy hányt-e, mire reflexből válaszoltam, hogy én hánytam, ami mindenképp lehetetlen lett volna, de főleg fizikailag. A lényeg, hogy sietve kereket oldottunk. Laci lent mondta, hogy senki nem hányt, hanem a bor folyt ki az üvegből. Mindketten megnyugodtunk kissé, és a nagy ijedségre vettünk pogácsát meg energia italt a közeli expressz boltban, a bort meg eldobtuk a rossz csíje miatt, utána pedig elmentünk pizzázni. Én közben megsétáltattam magam, Laci meg a szokásos telefonálgatásába kezdett. Visszamentem az étterembe, ahol Laci közölte, hogy elhagyta a sapkáját. Én nem akartam enni már, így mondtam, hogy lépjünk le, és keressük meg, De a felszolgáló hölgy nem engedett el a pizza elkészülése előtt. így megvártuk, megettük (nem tudom hogy csináltuk), majd miután szóba elegyedtünk a kedves paraszt vendégekkel elindultunk megkeresni a sapkát. Nálunk meg is találtam és mielőtt levittem volna, közöltem az otthoniakkal, hogy mégsem hánytam, hanem a táskából borult ki az üdítő. Ezzel a témát lezártuk. Beszélgettünk kicsit, majd hazamentem, Laci pedig vissza a pizzázóba, hogy bejelentse, hogy meglett a sapkája, de valamiért ez olyan szürreálisnak érződött, hogy nem örültek neki annyira. De azt hiszem ivott egy kólát. Én közben hamar bealudtam, majd hajnalba felkeltem. Ittam sok folyadékot, mert ki voltam száradva, majd pár órával később éreztem, hogy a gyomorsavam megállíthatatlanul tör előre az előző nap megmaradt tápanyaggal együtt a kis nyelőcsövem felé. Mire fejben kiszámoltam a lehetőségeimet pont annyi időm maradt, hogy az ágy mellé engedjem gyomrom elég furcsa színű és állagú tartalmát. Miután kellőképp ellazultam, és kibányásztam a telefonom a trutyiból, amit a papucsom ellökése közben vertem le az asztalról, kimentem a takarításra alkalmas eszközökért, és szembe találtam magam nagymamámmal, aki látva a ziláltságom érdeklődve kérdezte, hogy tervezek-e hányni, mire válaszoltam, hogy már nem. Ő benézett a szobámba, és elkomorodott, meg kicsit rosszul is lett. Pedig nem is volt vészes. Miután feltakarítottam, László barátomat tájékoztattam állapotomról, és megpihentem.

Aznap tudtuk meg a fehér foltokat, és Laci megtudta, hogy ettünk hókiflit, meglepődött a táskájában talált párizsitól, az energiaitaltól, hogy a ruhája tiszta bor volt és attól, hogy mennyi állatságot csináltunk. És nagyokat röhögtünk. Mint minden igazi eposznak ennek is van tanulsága… most a tanulságot vártátok mi? Akkor semmit nem fogtatok fel a műből. :)