diszharmónia

egy sötét sarkon vártalak
hol villództak magányos házfalak
kandeláberek szünetjelében

tömjént sodort a szél felém
az est lerészegült kimért
sóhajjal legyintett képen

lehet zenélt vagy sírt a sín
míg ívén átbucskázó kín
követett nyomodat félve

most újra ég a lámpasor
fénye fákon áthatol
árnyékom szökik az égbe

míg kart a karba nap sem ölt
mi lesz ha majd a meggyötört
estek is egymásba érnek