2012. február 5., vasárnap

Folyó-sorok

with 0 Comment


1.

Felfelé igyekszel azon a sekély vizű folyón, alattad az évezredek során gömbbé csiszolódott kövek, éles sziklákból faragott selymes kavicsok simítják végig pikkelyes hasad. Mennyi inger! Úszóid más úszókba fonódnak egy-egy pillanatra, s egy szép lelkű elbeszélő bizonyára kézfogásként, érintésként, talán egyenest simogatásként hivatkozna ezekre a véletlenszerű súrlódásokra, melyek a rajban vándorlás kikerülhetetlen velejárói; valójában inkább bosszantóak, semmint gyöngédek és kívánatosak ezek az „érintések”. Üres szemeidből megvetés, vagy harag villanna ilyenkor, ha nem lennél eredendően érzéketlen és végtelenül üres.
Halként persze nincs mit átgondolni. Csupán az érzés fénymásolatának elkenődött formái bontakoznak ki egyetlen törékeny pillanatra, valahol a koponyacsont mögött, majd elhal ez is, pont úgy, igen pont úgy, mint a falnak koppanó, a fénytől fellelkesült molylepke, amely drótlábait az ég felé vádlón emelve fekszik végül a hátára a betonon, és nem marad más, csupán a raj lüktetése, a szikrákat pattintó súrlódás, a soha-vége folyó kavics szőnyegre fektetve. És a koponyád. És a kopoltyúd. Lassú mozgással szűri át a víz szürkeségét, színek után kutatva.
A szürkeség persze végül vörösbe csap át. Szemed a tükör, amely értelmezés nélkül veri vissza a körülötted lévő űrben szondaként lebegő húscafatokat. Leszakadt uszonyok súrlódása; megint csak az a halovány lenyomat-bosszankodás sikamlós testeden belül, és voltaképp emiatt már észre sem veszed, ahogy lecsapnak rád a folyó feletti képtelen világban várakozó medvék vérfoltos mancsai.
Miközben a karmok beléd vájnak, már némi értetlenséget, és némi valós, létező haragot érzel. Lehulló pikkelyeidet siratod, melyek a vízbe hullva kerek kövecskékké változnak; reszkető oszlopokká, amik egyszer minden bizonnyal összedőlnek majd a folyó irdatlan súlya alatt.

2.

A folyó mellett gyermekeket keresztelnek. Egy meztelen öreg férfi áll a sodrásban, hosszú szakálla mohaként lebeg körülötte a vízben. A fiúk pedig reszketve ácsorognak kinn a parton, meztelenül a szélben, s várják, hogy a férfi végre szólítsa őket.
De a férfi rezzenéstelen arccal néz rájuk a vízből - láthatóan élvezi a helyzetet, hogy egyedül az ő szava vethet véget a sorakozók vacogásának. A szél hűvös, érzi ő is az arcán, a víz ellenben kellemes, a déli nap felmelegítette némileg, s nem hűlt le teljesen még így késő délutánra sem.
Poszeidón vagyok - gondolja. - Minden vizek ura; én döntök róla, kit és mikor oldoznak fel végül a habok. Én vagyok a hullám, amely kimossa a gyermeki lélekből a gonoszt, a megváltást csakis nálam kereshetitek.
Ahogy telik az idő, a férfi lassan belátja, hogy a próbatétel - mivelhogy időközben ezt a kifogást találta a késleltetésre - túl soká kezd húzódni. Szólítja hát a legidősebb gyermeket, egy tizenöt éves fiút. Az pedig a folyóba lép. Közeledik. Testét egyre magasabban lepi el a folyékony szürkeség. Talpa kavicsokon gurul. Ágyéka körül sötét, de gyér mohaként lengedezik a szőr.
A férfihoz érkezve annak kezei a vállára fonódnak. A szakáll mögül rekedtes hang tör elő: - Bűneidet most kimossa belőled a víz.
És a fiú talán felelne, de ekkor a két kéz ellenkezést nem tűrvén a víz alá nyomja a fiút. Az pedig elmerül: a hangok elhalnak, felváltja a végtelen csend, s a fényeket magába szippantja a színtelenség. A fiú szemei nyitva. Csak és kizárólag a hínárként lebegő szakállat látja, amely teljesen körülöleli őt, magába szippantja, elnyeli, hogy aztán soha többé ne engedje a felszínre. A folyó a szakáll. A szakáll a folyó. Végtelen, szürke, az évszázadok bűneit, a nagy- és dédapák bűneit mossa, szitálja. A szakáll a folyó - és a gyermek már nem bírja tovább a felé csápként nyújtózó szőrszálak rémisztő látványát, s a képtelen igazságot, amely megfogalmazódni készült koponyacsontja mögött. Hallá változik és kicsusszan az öreg kezei közül. A szakállas rémülten kapkod csak utána, persze mindhiába. A fiú már messzi jár, elméjéből buborék-gömbökként szakadnak ki a gondolatok, az érzések, és levált pikkelyként marad hátul, valahol egészen hátul a lelke.
Talán fennakad a férfi szakállán, mit érdekli őt, egyedül a folyóra összpontosít már, s nincs is túl nehéz dolga: érzi, ahogy minden uszonycsapással ürül, fejét egyre inkább betölti az űr hidege.
Hamarosan már rajban feszeng, de oda sem figyel társaira. A folyó végén maga Isten vár rá - ezt ugyan nem tudja, de valahol érzi, igenis érzi, hogy ezért igyekszik úgy előre. Minden szürke, majd lassan minden vörösre vált. A vörös, a vörös talán Isten színe.

3.

És az alkotót végül kivetik magából az ég habjai. Óriási pikkelyes halként verdes most a parton összegyűlt emberek lábánál, levegő-alamizsnáért könyörögve kopoltyúival.
Az emberek elborzadva rugdossák csak az Alkotót, vagy épp nevetnek tehetetlenségén, s már tervezik, mihez kezdjenek a váratlanul az ölükbe hullt irdatlan hússal.
- Ez alighanem az ég ajándéka a ma esti esküvőre - szólal meg az egyikük szakálla mögül, a többiek pedig helyeselnek: - Csak az lehet! Az égiek ajándéka!
És már vezetik is elő az ifjú párt: a vőlegény arcán mosoly, a menyasszony lesüti csak tekintetét, s olykor-olykor félrenéz, tekintete ilyenkor ködbe vész, s az ajka lebiggyen, mint aki valami ősi titokra jön rá, egy megfoghatatlan érzés fénymásolatának elkenődött formáit bogozza ki. Ilyenkor talán úgy érzi, meg sem kellett volna születnie.
Szinte észre sem veszi, ahogy a ceremónia lezajlik, már csak akkor eszmél, amikor útra kelnek: egy aprócska tutajon állva lovagolják a hullámokat - ő, és a férje, aki a tutaj kapitánya. A lábuknál különös nászajándékként az óriási hal tátogja ki a lelkét.
A part még látható: Isten veleteket kiabál épp a násznép, a lány tekintetéből pedig minden megtett méterrel kopik a fény. Szemei gömbölyű kavicsokká változnak üregükben.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.