A vándor

Mécsessel szívében indult el a vándor,
hogy a világba elvigye a lángot.
Amerre járt tündökölt áldott fénye.
Boldogabbá tette ő a földi létet.

A kísértő őrjítő haragra gerjedt,
fekete fellegként tombolt a föld felett.
A szörnyű viharban dőlt sok fenyő és fűz,
de mégsem aludt ki a mennyei tűz.

Az ördög haragja nem csillapodott,
mert országában többé nem volt nyugalom.
Elküldött hozzá egy tündöklő asszonyt,
hogy méreg csókjától a fiú meghaljon.

Éjszaka, mikor a vándor megpihent,
sejtelmes táncával eléje libbent.
Varázsa szédítette, megbabonázta.
A szikla hit ellen, nem volt elég bája.

A sötétség ura új külsőt öltött.
Fakó paripája vágtatott a földön.
Meglelte a vándort, s lecsapott kardéle,
utoljára ő látta a legényt élve.

Már évek óta fekszik, jeltelen sírban.
A fejfára még neve sincs ráírva.
De mikor beköszönt a sötét éjjel,
útjára kel ismét a mennyei fénnyel.