Az ember

Éjben fagyot lehel, sötétben oson,
átölel, körbefon sötét módon.
Félbehagyott sorok, mit sem érnek,
olykor ég bennem a düh, a méreg,
mind semmirekellő, egy rongy darab,
hús csupán, semmi több, mind hitvány alak.

Eltűnnék a ködben, elmennék innen,
hol a hit, a szeretet a minden.
Fájó koponyámból kifelé ront
a sok gondolat, vad érzés kiront,
testem lakója vagyok, most ebben
élek, s vár rám folyvást a Sötét lesben.

Él'ted nincs, csak létezel, szépen lassan
megfolyt, csak állsz bambán, egy magadban.
Ha látná magát a sok nyomorék,
mint boszorkány, mind máglyán szénné ég,
életének egyik sem az ura,
csupán darab hús, egy bábú, figura.

Ez életünk, egy robot gépezet,
szépen, lassan apróra tépeget.
Mintha cellák közt élnénk bezárva,
nincsen hit, sem szeretet, vagy hála,
Ő az ember, de csitt! Már hallom is,
amint a ködből halkan előtűnik

és lecsap megint...