Boszorkány Vásár

Finomságok

Mesekert

Anya gyermekkel

A kék cinege és társai

A kék cinege madár kis odvában fészkelt, melyet gondosan fűszálakból, gyökerekből épített, majd puha mohácskával bélelt ki. A várakozást már igen csak unta, így kikukucskált odvából, vajon közeleg e már Tavaszanyó. Kiállt hát a fa egyik harmatos kis ágára, s rögvest tavaszért kiáltott. Trillás hangja bezengte az álmos vidéket. A színpompás kismadár puha sárga-kék tollazatát a szellőcske gyengéden megsimogatta. A kis cinege erre felbuzdulván, még hangosabban csivitelte vidám dallamát. Hangját a szél gyorsan felkapta, s már vitte is hírül Tavaszanyónak. Csepp lábaival már türelmetlenül toporgott, kis gombszemeivel kíváncsian fürkészte a tájat.

A hajnali kis harmatcsepp vidáman csillant meg a felkelő nap első sugarában. Gyorsan szaladt, hogy felébressze kicsinyke testvéreit. Reggelre már együtt csillogtak az első tavaszi napfényben. Egyszer csak, kedve támadt végigcsusszanni a hóvirág zsenge levelein. A hóvirág ezt nem bánta. Hótakaróját ő már korán ledobta magáról. A fehér hólepel fölé emelkedve, zöld leveleivel már messziről láttatta magát. A lágy tavaszi szellő kedvesen végig simogatta az álmos ébredezőket.

A tavasz hamar elszállt, a napok egyre melegebbé váltak. A kis cinege a finomabbnál finomabb rovarokat vizslatta. Párja is kivette részét a ház körüli teendőkből, hiszen hamarosan kikelnek a kis fiókák. Valakinek őriznie is kell a házat.

A kis fülemüle hangjával betöltötte a nyári éjszakát. Kis ruhája szerény, egyszerű színekben tetszelgett. Hangja csodás, fenséges volt. Nemes tekintetű szeme barna színben pompázott. Éjjel daloló, gazdag dallamvilágát bárki megirigyelte volna.

Nappal a fülledt forróság uralkodott. A bágyasztó, mozdulatlan levegőt csupán a botorkáló légy zümmögése törte meg. A pulinak már-már földig lógott a nyelve. Bozontos, kócos fürtjei szemébe lógtak, de őt ez cseppet sem zavarta. Sötét szemével bárgyún vizslatott maga elé. Nem volt kedve megmozdulni. Már az sem zavarta, ha a szemtelen veréb ellopta utolsó morzsáját. A verebeknek is nagyon melegük volt, így hát úgy gondolták az lesz a legjobb, ha a puli vizes tányérjában megfürdenek, felfrissítve magukat. A tikkasztó hőségben jelenleg a kis verebek hancúrozása keltette a legnagyobb zajt, de a pulit ebben a rekkenő hőségben már semmi sem érdekelte.

A méhek szorgalmasan gyűjtögettek, még a nagy hőségben is. Az egyik méh a piros pipacs virágporában szinte fürdött. Kosárkáit megtöltve az utolsó virágról felemelkedve néhány kört írt le a levegőben. Ezután nyílegyenesen elindult otthona felé. Egy másik virágon egy dongó hívta fel magára hangos dünnyögésével a figyelmet. Vaskos kis testét tarka szőrbunda fedte. Nyakát sárga kis sál díszítette. A kis szőrmók mókásan festett, miközben lubickolt a virágporban.

Az ősz enyhülést hozott magával. Őszanyó már készülődött, hogy új ruhába öltöztesse a tájat. A fák átvették ruhájukat, már aludni készültek. A virágok fáradtan hullajtották le szirmaikat. A nyári hőség mindenkit lefárasztott, ideje volt lassan pihenni. Hamarosan álomra szenderül mindenki. A fekete gólya gólyatársaival és a gémekkel együtt már úton volt Afrika felé. A fülemüle is készülődött már, pakolta kis bőröndjét, hisz holnap indul melegebb vidékre.

Bár azért volt, aki még nem készítette pizsamáját. A kis kék cinege búslakodott. Neki nincs kis pizsamája, nem öltözik át. Aggódva fürkészte a többieket, akik már csomagoltak. Mindenki nyugovóra tér, ő meg kajtathat a nagy hidegben magvak után.

- Vajon lesz mit ennünk a nagy hidegben? Készítik már nekünk a kis madáretetőt? – kérdezte izgatottan szomszédját, a kis széncinegét.

Nem volt mit tenni. A táj átöltözött, s már aludni készült. Lassan fehér takaróját is magára húzza. Hóanyó már készült is, hogy pelyheivel meghintse a tájat. Azért akadt mit enni. Nagy volt a forgalom a téli etetőnél. A nagy hidegben is megtömhette bendőjét az aggódó kis kék cinege. Szomszédja, a kis széncinege is falatozott már. A fakopáncs is meg-megjelent néha, hangos dobpergésével felzavarva a népet. A kis kék cinege szemrehányó pillantást vetett rá, majd magokkal a szájában érthetetlenül motyogott:

- Mit tudja ő, hogy mi az igazi madármuzsika! – fortyant fel egy pillanatra, de már folytatta is gyorsan mohó falatozását.

Teltek, s múltak a hetek. A kis kék cinege aggódása fölöslegesnek bizonyult. Volt minden féle finom falat, amivel megtömhette kis bendőjét. A téli hónapokat nem nagyon szerette. Folyvást panaszkodott, főként a házigazda fekete, lompos farkú, folyton sunnyogó macskájára. Túlságosan nem kedvelte azt a nagy szőrgombócot. Hát igen, ki hallott már macska-cinege barátságról?

Aztán, egy nap újra megmutatta a nap hatalmas erejét. A kis kék cinege ismét tavaszért kiáltozott. Ékes hangja újra szállt a széllel, hogy Tavaszanyónak hírül vigye kívánságát. Az élet körforgása folytatódott, a maga rendje-módja szerint.

 
 

Gyermekkor

Emlékszem, ahogyan egészen aprócska koromban útnak indultam a nagymamám háza felé, egyedül – most elmosolyodtam, mert hirtelen a Piroska és a Farkas története jutott eszembe, pedig ez most nem annak a mesének indult…
    Forró nyári nap volt, és szó nélkül indultam el otthonról, fittyet hányva szüleimre. Emlékszem, az út poros földút volt, lábaimat mindig piszok díszítette, de ez egy cseppet sem zavart. Emlékszem a nagymama udvarára, a homokozóra, a baromfiudvarra, s ahogy mindig mezítláb járkáltam a puha fűben és a forró betonon egyaránt. Imádtam, ahogy a forró beton – ahogy akkoriban mondtam: a tüzes kő – égette apró talpaimat. S emlékszem, a fülledt, forró nyári nappalok mozdulatlanságára, melyet csupán a légy bosszantó zümmögése tört meg… és a kakas, aki néha napján megkergetett...
    Benn a házban mindig kellemes hűvösség uralkodott. No és a felejthetetlen, finom, meleg házi tej. Minden éjjel, lefekvés előtt kaptam egy jó nagy bögrével. Mindig mély álomba szenderültem tőle. Éjjelente szerettem jó mélyen beleszippantani a mama kacsatollas párnájába, mert imádtam a párna jellegzetes, mamás illatát. Még ma is furcsa érzés tölt el, ha rágondolok. Ma már nem érzem az illatát… Vele együtt, elmúlt…
    Kora hajnalban a szellő a kakasok ébresztő hangját hozta magával, a nyitott ablakon keresztül. Szerettem a hangjukat, a városban nem hallani ilyesmit és ez is hiányzik.  Hiányzik a kakas hangja, a mama párnája, az esti finom, meleg tej…
    Ma már más időket élünk. Talán egyszer, anyaként újra átélhetem azokat a játékos, boldog, felhőtlen pillanatokat… S vajon milyen lesz ő, az apróság? Vajon ő is szereti majd a „tüzes követ”? Koránt sem biztos…
    Mikor világra jönnek, csak az édesanya létezik számukra. Az anya, aki táplálta őket, az anya, akinek ha nem érezhetik közelségét, testének melegét, már rögtön eltörik a mécses… Keserves sírás a vége mindennek, ami szokatlan, ami még idegen. A sírással az anyai puha, meleg mellek közzé kéretik magukat s ez az egyetlen hely, ahol – kilenc hónap után - újra hallhatják a szerető anyai szív dobbanását, mely örökké csak értük dobog…

 
 

Kobold

Ordas Farkas

Donald

Mickey and Minnie

Érzés

Milyen érzés érezni a halált? Milyen érzés, mikor kopogtat az ajtódon? Nem érted jön, de te érzed, mikor elsiklik melletted, s ahogyan szeretted felé közelít. Ránézel szülődre s te érzed, áll ott valaki mellette, várja a pillanatot, hogy magával vigye őt…
     Ijesztő belegondolni abba, mi lesz, ha ismét át kell élnem a gyötrelmet, amit nem is oly rég. Kiből egykor lettél, elköszön tőled s elindul egy hosszú úton, egy más világba…
     Apámmal soha nem volt jó viszonyom, soha nem beszélgettünk, soha nem értettem őt s mégis, mikor utolsó napján, utolsó percében a szemébe néztem, egy pillanat alatt megértettem, mit akar s mit érez. Csupán egy másodperc alatt - bár némán, de elköszönt tőlem.
     Csak ültem s bambán néztem magam elé. Akkor tapasztaltam meg először, milyen a halál közelében lenni. Mindezt szinte gyermekként kellett megélnem. Az érzést a szívemben a mai napig egyedül cipelem. A fájdalom ott pihen mélyen és életem végéig cipelem magammal, mint egy nehéz rabláncot. Volt, hogy próbáltam az érzést elnyomni, de rájöttem, nem lehet. Életünk tele van nehézségekkel s ezt keresztként cipeljük hátunkon, mint egykoron Jézus. Mindenkinek meg van a maga keresztje, kinek könnyebb, kinek nehezebb.
     Olyanok vagyunk, mint egy óra. Ketyeg bennünk egy vekker s csak idő kérdése mikor hibásodik meg. Az óra pereg, az idő telik s mi észre sem vesszük. Meghibásodáskor kijavítanak itt-ott – az orvostudomány fejlődik -, de attól a vekker előbb-utóbb végleg elromlik, s végleg megáll. Erre mondom én azt, élj úgy, hogy napjaid meg vannak számlálva, s amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Szeress, ahogy csak tudsz, mert ahogy te szeretsz, úgy szeretnek mások. Szeretve születsz, s halj meg úgy is. Boldogtalan az, ki nem tud önzetlenül szeretni, mert az akképp is hal meg… Ezt soha ne feledd!
     Van, hogy olyan dolgokat kell átélnünk az életben, melyeket nem akarunk, de mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor. Ezt a lapot húztuk, ez van. Mindennek oka van az életben, minden ránk mért csapással, fájdalommal tanulunk valamit… Alázatot.
     A halál felett uralkodni nem lehet, ezért félünk tőle. Az ember azért akar mindenható lenni, mindent uralni, mert fél, fél az ismeretlentől, fél a vereségtől - múltunkat ezért pecsételi megannyi háború. Határok vannak. El kell fogadnunk, hogy minket is teremtettek, s nem mi vagyunk a mindenható. Talán félni sem kellene, talán nem nagy kaszásként kellene elképzelnünk a halált… Talán a halál is csupán egy illúzió… Talán csak egy időre szűnünk meg létezni, s mint ahogy a természet körforgása, egy tavaszon mi is újjá születünk…


  
  

Ébredés

Harmatos hajnalon
nyitva áll ablakom,
sirály halk sóhaját
ágyamban hallgatom.

Bágyadt reggeleken
nyújtózva ébredem,
óceán suttogva
ébresztene engem.

Fáradt reggelemen
visszaszenderedem,
s még így is álmomból
suttogva szól nekem.
 
 

Óceán partján

Csak állok tétován
az óceán partján,
titkot súg nekem
az öreg veterán.

Csak állok tétován
és egyre hallgatom,
sirály énekét
egy ködös hajnalon.

Csak állok tétován
s már én is mesélek,
titkom hallgatják
a hajnali szelek.

Csak állok tétován
a hűvös hajnalon,
egymagam vagyok
és magányos nagyon.

Csak állok tétován
és őket hallgatom,
óceán partján
egy ködös hajnalon.
 
 

Koboldmese

Mesélek egy koboldról:
fa odvában lakott,
volt neki kis cipője
s hordott egy kalapot.

Nagy orrával szegényke
mindig csetlett-botlott,
furcsa kis asztalánál
minden nap olvasott.

Bagoly nevű szomszédját
nagyon nem kedvelte,
korán reggel a madár
huhogva keltette.

Ment is a rend-biztoshoz
a nagy orrú kobold,
panaszt is tett ellene
mert csendet bitorolt.

A bagoly elismerte
valóban ő tette,
nem gondolta volna hát
hogy így megsértette.

Ez volt hát a kis kobold
és a bagoly mese,
nekem is a bűzösborz
csak tegnap mesélte.

A lélek titka

Hatalmas vízesés hallatta hangját, félelmetes erejét megmutatva, ahogyan a folyóba ömlött.
Körbenéztem, olyan volt, mint a paradicsom, mintha nem is e világi lenne. Bámulatba ejtett, amit láttam. Minden olyan más volt.
   A fák olyan hatalmasak voltak, hogy a tetejükig fel sem láttam, hatalmas gyökerük körbe fonta a vidéket. A virágok kelyhei érdeklődve fordultak felém. Egyikük porzója rám hullajtotta virágporát. A por örvényként vette körbe testem, majd a szellővel tova is szállt. Olyan volt, mint egy varázslat. A virág egy szirmáról egy csepp harmat borult rám. Miközben zuhant a magasból, a nap fényében szemet gyönyörködtetve csillogott. Megremegtem. A harmatcsepp kristálytiszta volt és friss. A szívem hevesen kezdett verni. A hely egyszerre volt titokzatos és varázslatos. Mintha csak álmodnék.
   De mi ez a hely? Hol vagyok?  Talán csak álom, és hamarosan felébredek. Mégis, olyan élethű volt minden. Ott álltam, mintha földbe gyökereztek volna lábaim. Bár csodálatos látvány tárult elém, de hirtelen félelem lett úrrá rajtam. Mi van, ha ez a hely nem csupán szépséget rejt magában? Ezernyi kérdés merült föl bennem hirtelen.
   Lassan elindultam. Közben, mintha a virágok „tekintetükkel” követtek volna. Úgy éreztem, nem bántó céllal, csupán kíváncsiságból. A szélben megremegtek a fűszálak. Megálltam, majd ismét körbe pillantottam, hátha valaki figyel a sűrű fűszál-rengetegből. Aztán ismét csönd honolt. Túl nagy volt a csönd…
   Egyszer csak hangot hallottam. Mintha varázslatos ének szólt volna. A szívem ismét hevesen vert. Elindultam a hang irányába. Nem hittem a szememnek. Néztek rám, mintha csak tudták volna, hogy jövök. Nagy fekete szemük csillogott, fehér hajuk gyönyörű, selymes és rendkívül hosszú volt.  Fehér bőrük akár a hó. Olyan nyugalmat, mint ami akkor ott körülvett, soha máskor nem éreztem. Biztonságban éreztem magam, egyszerre éreztem nyugalmat és boldogságot. A virágporok varázslatosan keringtek körülöttük, mintha csak bűbájjal szórták volna be őket. Nem zavarta őket, hogy ott vagyok. Mintha csak régről ismertek volna.
   Egyikük kezét nyújtotta felém. Elindultam. Kezem gyöngéden megfogta, s úgy követtem őt. Ahogy körbe vezetett, titkon megcsodáltam különleges haját, aprócska, hegyes fülét, cseppnyi orrát, törékeny, karcsú alkatát. Testét hosszú fehér ruha fedte. Ujjai hosszúak, vékonyak voltak, akár csak a fa ágai. Nem munkára születtek, talán inkább varázslatra. Olyan volt, mint egy angyal, bár szárnyai nem voltak. Olyan volt, mint egy tündér, bár attól nagyobb volt. Úgy nézett rám, mintha a gyermeke volnék, akit oly’ rég látott, s örül, hogy méhének gyümölcse végre haza térhetett hosszú útjáról. Megálltunk egy tó előtt, s mintha mondani akart volna valamit. A tó felszíne felé mutatott, mintha azt kérte volna, hogy nézzek bele a tó tükrébe. Nem értettem teljesen, de teljesítettem kívánságát. Amikor a tó fölé hajoltam, megláttam valakit a víz tükrében. Nem én voltam. Legalábbis először azt hittem, hogy nem én vagyok... Megijedtem, majd kérdőn néztem a furcsa lényre. Ő elmosolyodott, majd ismét a tó felszínére mutatott. A tó fölé hajoltam megint. Olyan volt, mintha a furcsa lényt láttam volna a tó tükrében visszatükröződni.
- Nem értem! – szaladt ki torkomból remegő hangom.
S mintha a tükörkép is ugyan ezt mondta volna, csak épp hangtalanul tátogott szája.
   Akkor értettem meg, hogy a lény valójában mit akart mutatni. A valóságot. Minden embernek van egy varázslatos tükörképe, mely mélyen lakozik bennünk. Sajnos már túl mélyen… Van, aki élete során ezt az énjét hagyja érvényesülni, de van, aki haragjával, büszkeségével elnyomja. Ezt a titkot súgta meg nekem Ő, s felhívta a figyelmem valami különlegesre, mely sok emberből már rég kiveszett…

Merengő (javított)

Egy pohár merengő,
mely alkalomhoz illő,
mikor nyáréji szellő
hűvösen rámlegyint,
forró testem meghint,
mit nap melege forralt,
így oltom hát ma szomjam,
merengve borrommal.

Városka nappal

Az erdő lelke

Elmesélek egy történetet. Egyesek szerint csupán legenda. Egy erdőről szól, melynek titkát tündérek őrizték. Ők voltak az erdő lelke.

A tündérek csupán éjjel voltak láthatóak, apró fényként cikáztak az erdő mélyén. Ők keltették életre tavasszal az erdő lakóit, új ruhába öltöztették a fákat, varázslatos színpompába öltöztették a virágokat. Mindezt halkan, az éj leple alatt, titokban.

Egy éjjel azonban egy ember rátalált a titokzatos helyre. Kíváncsian fürkészte a különös jelenséget, majd szaladt a faluba, hogy hírül vigye a látottakat.

A falu lakói ijedten hallgatták a fejleményeket. Félelemmel töltötte el őket a titokzatos ismeretlen lény. Halkan tanakodtak, összesúgtak egymás közt. Úgy hírlett, talán gonosz szellem lakik az erdő mélyén, talán veszélyben a falu népe. Egy nap úgy döntöttek, utána járnak a dolognak. Egyik éjjel útra keltek, kezükben fáklyákkal, fegyverekkel.

Egy gyermek volt csupán, aki ismerte az emberek világában a titkot. Különc gyermek volt, de jó lelkű fiú. A tündérek megbíztak benne, csak őt engedték a titok közelébe, mert a gyermek még hitt, egy rég elfeledett világban, melyet a felnőtt emberek mesének hittek. A fiú rémült iramban indult hát útnak az erdő mélyére azon az éjjelen, hogy figyelmeztesse az erdő lelkét.

A gyermek futott, ahogy csak a lába bírta, s hogy a város lakóit megelőzze, a rövidebb - de akadályokkal teli – útvonalat választotta. Szúrós, tövises bokrok, ágak állták útját, félelmetes hangok kísérték lépteit.

Mindeközben a tündérek azon az éjjelen is, gyanútlanul végezték teendőiket. A tündérek világa különleges, varázslatos világ volt. Olyan világ, melyet az ember el sem tud képzelni. Hajdanán, volt idő, amikor az ember nem volt nagyra vágyó és önző, akkoriban még a tündérekkel békében éltek. Aztán egy napon a tündérek megelégelték az emberek gonoszságát és úgy döntöttek, létezésüket örökre eltitkolják az emberek elől. Felejtő port szórtak rájuk, s beköltöztek az erdő legmélyére. A titok mesévé, legendává vált.

A gyermek - miután szerencsésen megérkezett - figyelmeztette kis barátait, milyen veszély leselkedik rájuk. A tündérek könnyek közt, de elhagyták otthonukat. Nem volt más választásuk. Elmenekültek az erdő mélyéről, s útnak indultak új otthont keresni, ismeretlen vidékeken.

Az emberek gonoszsága mindent elpusztított. Miután a tündérek távoztak, az erdő haldokolni kezdett. A virágok mind-mind elhervadtak, a fák könnyként hullatták leveleiket. Többé nem keltek életre. Minden, ami valaha varázslatos, különleges volt, megszűnt létezni.

Merengő

Egy pohár bor, merengő
nyár éjjeli, hűvös
szellő, mely arcon legyint,
forró testet meghint,
mit a nap melege már
forralt, s így oltom hát
szomjam, merengve borral.
    
Egy pohár bor merengő,
mely alkalomhoz illő,
mikor nyár éji szellő
arcomra csókot legyint.

A dongó

Apró
dongó
virágra vár,
zsongó
dongónk
méh táncot jár.

Szárnya
járna,
pitypangot lát,
döngő
lárma
süvítve száll.

Zümmög,
dünnyög,
szárnya két pár,
dongónk
röpköd
hat lábon jár.

Apró
szőrmók
csupa por már,
pufók
dongónk
virágport tár.

Szorgos,
dolgos,
csupa por-sár
torkos,
borzos,
méh táncot jár.