Társtalanul

Nem vagyok olyan, mint a többi ember.
Élek egymagamban magányosan,
ez ellen már nincs ellenszer.
A világ néz rám, gyászosan.
Kérdi: mi lesz belőled?
Én meg csak nézek ki a fejemből álmosan.
Valami hiányzik belőlem,
ami a többieknek van, de nekem nincsen,
és ezen gondolkozom eleget.
Nincs önálló akaratom,
mások mondják meg, mit csináljak,
indul a maratoni-munka.
Ha én is járhatnám a Sárgaköves-utat,
Óztól kérnék egy saját akaratot,
amivel a jövőmet építeném.
Nem pazarolnék el minden drága időt.
Azt csinálnék, amit szeretnék,
nem lenne örök barátom a magány, a sötétség.
Üres szavak helyett a tett beszélne.
Megindulna belőlem a közlékenység,
minden erőmmel barátokat keresnék.
De még kattog a fogaskerék,
zörög a szerkezet, most egy régi társra,
Önbizalomra lenne szükségem.
Van egy lány, aki mindig a fejemben jár,
Nem tudok szabadulni a gondolattól,
örökké rá gondolok.
Áll egy szép zöld mezőn és mosolyog,
egyre távolabb kerül tőlem,
körbeölel engem a sötétség.
Legszívesebben mindent elmondanék,
mennyire tetszik,
s mennyire fontos nekem.
De nem merem.
Félelem fog vissza,
Ne tedd! – mondja - Úgy sem vesz komolyan.
Önbizalom lép oda, megijesztve ezzel Félelmet:
- Menj oda! Nem érhet baj! Látod? Hívogat szép szóval.
- Félek. - mondom. - Nem merek a közelébe menni,
s ha meglátom, rögtön földbe gyökerezek.
A lány elfordul, egyre messzebb kerül,
Önbizalom lök egyet rajtam,
utánam kiált:
- Fuss,te balga,fuss! Lehet ilyen
esélyed nem lesz több…
Futok, de még ki tudja meddig,
talán Ő is észrevesz egyszer,
és nem lesz több magány, fájdalom…