Vérmonológ

Száguldok.Ihletet viszek a szürkeségbe.
Rögös úton jármom, amíg meg nem állok.
Ha az anyag magamra hagy, büszkeségre
nincs idő, várva fényre, magasba szállok.
Halandó sejtelem darabokra oszlik
bennem, nyomaimat betűzi a karzat,
tehetségem mosolyogva szertefoszlik.
Folydogálok. Nyitva pitvar, éléskamra.
Falatozom éjeken át, falam szűkül,
szorít jeleket ád, szőnyegre parancsol.
Mondok igét, de nem ért az együgyű fül.
Egyedül. Sorok, sínek közt agy barangol.
Hajszálnyi erek koszorúban ölelnek.
Levegő kapkod, hová ez a sietség?
Csörgedezem. Tisztán előre törekszem.
Vénámban lét fékezett, a nyom milyen mély!
Fájdalmas megtorpanás, nincs mit mondanom.
Pantomim, ajkon kiáltás a néma szó.
Görcsömbe rándul a megfáradt forgalom.
Még zöldet kapok, indulat a mérvadó.
Figyelmező, útjelző e testmerénylet.
Csordogálok. Semmi közöm az egészhez.