Összhang

Sajtos Negyvenhat transzba esett. Remegett. Már sokszor átélt hasonlót, de ez mindent felülmúlt. Azt sem tudta, hogy a nevét honnan örökölte, rég nem sajtot evett. Népe, valami ősi, kistermetű, magukat sajtgenerációnak nevezők hagyatéka, a szóbeszéd szerint.

Sem a téli fagy, sem egyéb, spájzon kívüli emberi jelenlét nem porozta be lakhelyük virágbibéjét, mégis, a két korábbi kilépés transzánál sokkal extatikusabb állapotba került. Akkor rohantak, míg dúlt a tűz, de a hamvak kihűlése után nyugodtan visszacammoghattak kies csatornáikba.

Valami igen erősen felfújta a tudatalattiját, és mint veszélyben lévő varangy, úgy pukkadt szét ott legbelül. Ahogy az előző kényszerlakhely-elhagyásokkor sem volt szükség szavakra vagy vinnyogásra, ugyanúgy visította vibráló magát az üzenet mindenfelé.

Alsajtos Téglaügyi Kettő családja, látó- és hallótávolságon kívül pihengélt, amikor óraműpontossággal azonos időpontban, mindannyian berezonáltak. Álmuk kihunyt, mint elnyomott gyertyafény, soha nem voltak éberebbek, és bár sejtelmük sem volt miért, de összefeszítette őket a rohanhatnék. Nyugtalan, helyben futó lépéssel, Sajtos Negyvenhatos mögött, a gondolatok minden tudatiságát kikapcsolt család, soha nem látott egyszerre toppantással és kihágástalanul, valahonnan messziről, a kilövési parancsra vártak.

Ők is beálltak, megszűnt tudattal, és az igazság mindenkor legszebben zenélő hangú, Sajtos Negyvenhatos kottájának violinkulcsára zenebelsősödtek.

Egyikük sem akart rágni, nyelni, tulajdonképpen semmit nem irányítottak, de valahol a legbelsőkben legalul, egyszerre üvöltött fel kürt és sziréna, „Ennyi volt!” — kibontakozással.

A vágta összhangjánál tökéletesebbet rágcsáló nem látott még. Sem ember, sem fény, kocsik vagy nyüzsgés nem állíthatta meg a kényszerparancsot, ami nyolc háztömbbel odébb, sosem látott és nem ismert patkány-vészbejárattal csak alig ellátott, átmeneti szállásukra vezényelte őket karmesteri pontossággal.

Nagyon erőset durrant valami, aztán remegett a föld, amikor otthonuk felett robbantották fel a halálra ítélt, öreg házat. Lassan ocsúdtak és bontakoztak vissza, a csendes tudatiság merengő fázisába, mikor Sajtos Negyvenhat még mindig csípőjének forgóját egy helyben táncoltatva jelentette ki:

— Mostantól ez az otthonunk!