Már sokszor találkoztunk
az elhadart negyven év alatt,
emlékszem, hogy féltem,
mikor először láttalak:
… Kezedben apró
galamb fekszik aléltan, mozdulatlanul,
furcsa hideg járja át a levegőt
és fáj, ahogy az élet halni tanul.
Egy apró tollpihe lassan pörögve
a szél leheletén tovarepül,
majd te is semmivé lettél,
maradtam a kis tetemmel,egyedül…..
Ki tudja már hányszor láttalak
hányszor robogott át rajtam
furcsa borzongás,
s mikor eltűntél
mindig magányosan álltam,
mint tó nélkül a téli sás.
….Haragudtam rád, mikor karjaidban
keresztanyám megpihent,
szerettem és ő is szeretett,
de amerre te hívtad,ő arra ment.
Gyűlöltelek, mikor ezek után
pár hónap múlva hozzád futott,
drága keresztapám…
…és átkoztalak, ordítottam:” te aljas dög”,
de némán hidegen nézted,
ahogy apám testvérbátyám sírjánál csak nyög.
…. megölni akartalak, téged, kit nem lehet
majd kívántam, neked gyötrelmes hosszú életet,
s az őrület határán álltam,
mikor elszakítottad tőlem
apámat, az édeset…..
….És a minap újra láttalak,
kezedben hervadó virággal
ültél egy padon,
rám néztél, én vissza
bámultuk egymást a hanyatló alkonyon.
És én keresni kezdtelek,
mert újra semmivé lettél,
bennem valami furcsa érzés
egyre tágult, mint hatalmas visszhangzó tér.
Hiányoztál, már szinte fájt
hogy nem vagy sehol,
de egy villám hársfának hajtott
s ott ülsz a tűzben, a szívem zakatol.
…elindulok feléd, eső áztatja ősz fejem,
szemedbe nézek, s karjaidba húz
e halálos szerelem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése