Párnamáglya

- fejezet Az Égi istálló c. regényből

Lefesti a falut az álom. Lakatlan taktus sistereg a földutak felett, az Égi istállóban pedig kiengedik magukat a lovak a karámból. Az éjszaka gyapja: defektet kapott szívek dobogása peckeli az óramutatót, az ágyban fekvő szerelmesek összebújnak, és másolatot készítenek a holdról.
A gyermekeket már mindenhol paplan közé dugták. Egy szobában, ahonnan már kimazsolázták a fényeket, két kisfiú fekszik az ágyban. Az egyikük fejében álomképek pislákolnak, a másik még az ébrenlét felszínén imbolyog, akár egy kivilágított bója.
Néha kipillant az ablakon: az éj zománcát kiégették a csillagok. Távoli nyerítések gomolyognak a kéményekből szálló füstfelhők között. A falu horkolásától recsegnek-ropognak a falnak támasztott magányos létrák.
Telnek a percek, hurkot kötnek az órák – ez a fiú még mindig ébren számolja a távoli farkasüvöltéseket. Lábujjait dörzsölgeti, félholdakat rág a körméből – gondolatai szüntelen galoppolnak a homloka mögötti színpadon.
Egyszer csak szörnyű nyikorgás hűti le a szobát, ahogy lassan kinyílik a ruhás szekrény ajtaja. A méretes faláda, amelyről banánfürtként csüng mindig a dohszag, feltárul, mintha csak egy éhes vámpír koporsójának a fedele nyílna ki az éjben. Micsoda dögvirág. A nyikorgó hangot leszámítva még mindig teljes a csönd: egyedül a fiú bordarácsai között verdeső szív hullajtja tollait. Az ifjú tekintetben rettegés hízik, a takarót magasan az arca elé húzza, és majdnem fel is köhögi a torkát szorító éles sikolyt, amikor azt látja, két hatalmas fekete szem bámul vissza rá a korommal kimeszelt szekrényből. Egy ló irdatlan pofáját pillantja meg a felakasztott ruhák sorakozó kísértetei között, izgatottan emelgeti le és fel hatalmas fejét. Fújtat és prüszköl, majd patái máris a padlón koppannak, amikor előlép rejtekéből.
Több se kell a fiúnak, teljesen magára húzza a pokrócot. Hallgatja, ahogy az állat lábai az ő és az öccse ágya között kocognak. Olykor halkan prüszköl, ilyenkor habos nyál csöppen mindkét takaróra. Mit akarhat ez a paripa? Mintha vacillálna a két gyermek között. A fiúnak pedig már rég segítségért kellett volna rikoltania, kizökkenteni hangjával az éjszakát, mégis képtelen a síráson túl bármi másra. Amikor némi erőt vesz magán, akkor is csak annyi telik tőle, hogy kilessen a takaró alól, és attól, amit ezután lát, rögtön összenedvesíti a pizsamáját.
Istállószag derengése. A ló – hatalmas, mogyorószín telivér, izmai betonból, szemei csillogó bogártojások – a kistestvére ágya előtt áll, és tócsába csöpögteti a nyálát. Majd egyszer csak szélesre tátja a száját, a szélesebbnél is szélesebbre, akár valami anakonda, úgy akasztja ki szörnyű állkapcsát, amely máris akkora, hogy elférne benne egy ember feje. De még ennyivel se éri be, tovább tágítja azt a szörnyű, habos pofát, amelyben a fogak élesen csillognak, akár a kagylók. Csontrecsegés, mintha ágakat törne valahol a szél, egy hatalmas gyomor korgása, majd zsupsz, akár kígyó a malacot, máris nyeli el az ágyban fekvő gyermeket. Idáig tartott a csönd, a másik fiú kidobja szájából a megérlelt kiáltást, a paripa pedig nagyot nyel és a gyerek felé fordítja hosszúkás fejét. Szemeiben arcok olvadoznak, az egyik ilyen arc az elnyelt kisgyermeké. Ezt látva a kisfiút oldalba billenti végre a bátorság. Felpattan az ágyból, a párnáját nyeregként a megtermett patás hátára dobja, és maga is fel ugrik rá, hogy szavaival vakolja ki a kegyetlen éji kísértet fülét: – Gyí, te görény! Addig csörtetem csontjaidat, míg fel nem okádod a kisöcsémet! Kifullasztalak, te szerencsétlen, behorpasztom az oldalad sarokcsontommal!
Deszkákat rázó nyerítés a válasz, a paripa felágaskodik, de levetni szigorú lovasát nem tudja, így hát nekirugaszkodik a szoba ajtajának, és áttöri azt. A hátán szorosan kapaszkodó gyermek felperzseli dühös tekintetével a sötétséget.
– Gyí, gyí te őrült! Soha nem eresztelek! – sikongat, a ló pedig máris a konyha felé tereli magát, átugorja a szekrényeket, sörényébe kanalak és villák akadnak, majd áttör egy újabb ajtót, máris a hold-meszelt udvaron kavarog. Orrából pára szökken, a gyilkos láng füstje, amely felemészti az arcokat.
Erre a felfordulásra aztán álomjárásba kezd rögtön a falu. Sárga négyzetek gyúlnak a havon, ahogy kitárulnak mindenhol az ajtók, és máris felsorakoznak a hálóingek. Hátrafelé járva gyülekeznek a főtéren, ahol hatalmas tüzet raknak a párnáikból. Szemeik csukott ablakok, hajukból borítékokat fúj ki az éjszakai szél.
– Ma éjjel veszett a csönd! – kárálják. – Világítótornyok mögött bujkál a hold, és a félelmek tartanak házkutatást! Hozzatok nyílkilövő szerszámot! Lelőjjük a fényes borsókat az égről!
A fiú átugrat a párnákból nyíló lángszirmok fölött, oda-vissza röpköd az alvajárók sorakozója felett. Olykor túl magasra száll, ilyenkor kezét végighúzza az égen, és ahogy ujjbegyeit csiklandozzák a pihék, rájön: egymás mellé fektetett varjútollakból áll az éjszaka. A rések közül világító nap pedig maguk a csillagok.
A falubeliek most ágyakat vontatnak a hóban. Bicskákkal bábukat faragnak belőlük, és sorra a máglyára dobálják őket.
– Csiklandozza fületeket az elmúlt éjszakák megannyi álma! – kiabálnak. – Ültessen hamut fejetekbe a minden napi felejtés!
A bábuk erre életre kelnek és jajongásaiktól messzire szaladnak az ágy alól az éjjeliedények. Kalapácsok veszik üldözőbe a macskákat a padláson, fejükből kiütött fénylő szemeik szentjánosbogarakká változnak, és körbe dongják a kifeszített ruhaszárító-köteleket.
A villanyvezetéken kötéltáncos járja a csárdást: sarka szikrákat ver, a fényzuhatag alá lányok állnak lemosni magukról a fekete hajszínt. Szőkén futnak aztán szét az éjszakába, a fejüket övező fény, akár a glória. Ragyogó hajszálaik összecsipegetik a szívszerelmet, szempilláikon fennakadnak a hálószobában visszhangzó buja nyögések.
Sok-sok rovarlábat növeszt egy udvaron fekvő vasvilla, és rögtön elindul, akár valami százlábú, hogy lábikrán szurkálja az egyhelyben ácsorgókat. Eközben a nyargaló fiú már a ló lobogó sörényét tépkedi, aki fáradtan kiokádja végre az elnyelt, szendergő kistestvért, egyenest a falubeliek lábai elé.
– Tűzre a bábukat! – zsongnak az alvajárók, azzal magasra emelik a még mindig álomban kalimpáló gyermeket.
– Ti őrültek! – kiabál odafentről a ló hátán ülő fiú. – Nem bábu az, hanem az egy szem kisöcsém!
De már vetik is a tűzre. Füleikben gyertyák fészkelnek, amiket nem gyújt meg a szó.
– Őrültek! – sikolt a lovagló, és próbálna lekecmeregni a paripáról, próbálná zabolázni az állatot, de az csak gyorsít, egyre feljebb és feljebb repül, suhan, csíkokba olvadnak mellettük a csillagok. Kiborul az éjjeliedényekből a vitriol. Behorpadnak a bölcsők. Szarkalábak fojtogatnak egy gulyát.
– Soha nem eresztelek! – szólal meg váratlanul emberi hangon két nyerítés között a paripa, azzal hatalmasat prüszköl, és még tovább emelkedik. – Majd elviszlek én az Égi istállóba! Ott szépen kifőzzük belőled a kányát! Szivárványokkal verjük hurkásra a segged, kipeckeljük a szemed varázspálcákkal!
Azzal eltűnnek a falu fölött gomolygó sötét füstben. A gyereksírás permetként hull a falubeliekre, eloltja a tüzet, felgyújtja a villanyokat a fejekben. A korom még egy ideig masszírozza a vályogépületek hátát, majd páncélt képez a csönd.
Valaki vontatókötelet dob végül a hajnalra, a legények sorba állnak, úgy húzzák.
Kakas téblábol a tetőn. Lecsípi az égről a holdat.