A melegre sokat vártunk. Ruháinktól megszabadultunk, a fűre már mezítláb lépünk élvezve a harmatot, ahogy talpunkat végigcsókolja.
A kertek viszont felöltöztek, tarka ruhát húztak magukra, megcirógatva ezzel a lelkünket, biztatás ez az embernek, hiszen életre kelt a világ.
A tulipánok kitárulkoznak, megmutatják rejtett fényképeiket, a bibét, a porzót.
Ide eddig, csak a szorgos méheknek volt bejárásuk.
A szem előtt sok titok marad zárva, én, ha olyan tökéletes lehetnék, mint a legkisebb bogár, úgy elmesélném neked őket, hogy semmit nem kérnék cserébe. Még azt sem, hogy megköszönd, mert nem az enyémek ezek, én is csak meglesem és megcsodálom a teremtésből lett, tökéletes titkokat.
Az ember is nyughatatlanná válik, ösztönei ledobják magukról a téli láncokat, és beindul a folyton keresés, tenni akarás folyamata.
Kerestem én is már régebben, az igazságot. Olyannak képzeltem el, mint a vizet. Szintelen, tiszta, friss, és oltja a szomjat. De az is lehet, hogy bozontos fürtjei vannak, amibe bele lehet markolni, hogy megtarthassuk, sőt, lehet csupasz, mint a kedvesünk homloka, amire tiszteletből csókot lehet adni.
Van egy jó tanácsom! Ha az igazságot keresed, a természetben megtalálod.
A madár énekében, a kutya hűségében, a magvak csírázásában, a virágok illatában, mert ők nem élnek vissza a feléjük áradó dicsérettől. Önzetlenül élnek, egymásra nem irigyek, mintha egy-egy kis külön világban élnének a Nap hatása alatt, csak azért, hogy a mi szürke életünket kiszínezzék.
Hallgatom, ahogy örök idők óta lankadatlanul csicseregnek a verebek.
Itt laknak az ereszem alatt, és még azt sem várják meg, hogy a napfény előszökjön az éjszaka markából, már boldogan lelkendeznek.
Megmártózom a hangjukban, és arra leszek figyelmes, hogy már nem bosszantanak, mint fiatal koromban. Értem őket, csak szólni próbálnak, ne késlekedjem kezembe venni az újabb nap kihívásait, amit az élet cipel elém.
Apró lábaikkal fürgén ugrálnak, akár a pici szürke labdácskák, amelyeket gumira fűzve árultak a vándorcigányok. Rongyért.
Puhák, kedvesek a verebeim. Már nem riadnak meg tőlem, megszoktuk egymás mozgását, talán még a kedvemet is tudják, mikor mennyi fecsegésre van szükségem.
Hűséges barátaim, mert még akkor is visszajönnek, ha elkergeti őket szokott helyükről, a párnás talpán osonó, óriás ellenségük, a macska.
Ha én veréb lennék, biztosan nem ülnék többé arra a fára, ahol megrázzák alattam az ágat. Nem csicseregnék olyan ablakban, ahol még egy függönyrántást sem érdemlek meg, nem hirdetném hangos lelkesedéssel a hajnal érkezését, nem szereznék olyan embereknek vidám napokat, akik más madarakról áradoznak, ahol ezek a más madarak csemegét kapnak, míg nekem az elcsent morzsa marad, és ez történik ott, ahol én lakom, én dolgozom, én csiripelem a Föld homlokára a reggelt.
Ha csodálkozol ezen, bocsáss meg nekem, de én, csak ember vagyok.
A kertek viszont felöltöztek, tarka ruhát húztak magukra, megcirógatva ezzel a lelkünket, biztatás ez az embernek, hiszen életre kelt a világ.
A tulipánok kitárulkoznak, megmutatják rejtett fényképeiket, a bibét, a porzót.
Ide eddig, csak a szorgos méheknek volt bejárásuk.
A szem előtt sok titok marad zárva, én, ha olyan tökéletes lehetnék, mint a legkisebb bogár, úgy elmesélném neked őket, hogy semmit nem kérnék cserébe. Még azt sem, hogy megköszönd, mert nem az enyémek ezek, én is csak meglesem és megcsodálom a teremtésből lett, tökéletes titkokat.
Az ember is nyughatatlanná válik, ösztönei ledobják magukról a téli láncokat, és beindul a folyton keresés, tenni akarás folyamata.
Kerestem én is már régebben, az igazságot. Olyannak képzeltem el, mint a vizet. Szintelen, tiszta, friss, és oltja a szomjat. De az is lehet, hogy bozontos fürtjei vannak, amibe bele lehet markolni, hogy megtarthassuk, sőt, lehet csupasz, mint a kedvesünk homloka, amire tiszteletből csókot lehet adni.
Van egy jó tanácsom! Ha az igazságot keresed, a természetben megtalálod.
A madár énekében, a kutya hűségében, a magvak csírázásában, a virágok illatában, mert ők nem élnek vissza a feléjük áradó dicsérettől. Önzetlenül élnek, egymásra nem irigyek, mintha egy-egy kis külön világban élnének a Nap hatása alatt, csak azért, hogy a mi szürke életünket kiszínezzék.
Hallgatom, ahogy örök idők óta lankadatlanul csicseregnek a verebek.
Itt laknak az ereszem alatt, és még azt sem várják meg, hogy a napfény előszökjön az éjszaka markából, már boldogan lelkendeznek.
Megmártózom a hangjukban, és arra leszek figyelmes, hogy már nem bosszantanak, mint fiatal koromban. Értem őket, csak szólni próbálnak, ne késlekedjem kezembe venni az újabb nap kihívásait, amit az élet cipel elém.
Apró lábaikkal fürgén ugrálnak, akár a pici szürke labdácskák, amelyeket gumira fűzve árultak a vándorcigányok. Rongyért.
Puhák, kedvesek a verebeim. Már nem riadnak meg tőlem, megszoktuk egymás mozgását, talán még a kedvemet is tudják, mikor mennyi fecsegésre van szükségem.
Hűséges barátaim, mert még akkor is visszajönnek, ha elkergeti őket szokott helyükről, a párnás talpán osonó, óriás ellenségük, a macska.
Ha én veréb lennék, biztosan nem ülnék többé arra a fára, ahol megrázzák alattam az ágat. Nem csicseregnék olyan ablakban, ahol még egy függönyrántást sem érdemlek meg, nem hirdetném hangos lelkesedéssel a hajnal érkezését, nem szereznék olyan embereknek vidám napokat, akik más madarakról áradoznak, ahol ezek a más madarak csemegét kapnak, míg nekem az elcsent morzsa marad, és ez történik ott, ahol én lakom, én dolgozom, én csiripelem a Föld homlokára a reggelt.
Ha csodálkozol ezen, bocsáss meg nekem, de én, csak ember vagyok.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése