Lisztlevente

- fejezet Az Égi Istálló c. regényből

Méhkaptárt tojnak a tyúkok. A gyászmise vésztartalékát osztogatják egymás között a virrasztók: a küllőkulcs megkínozza a köhögő krumplikat.

A régi pókhálókba akadt lisztszemek, akár a hó. A ma-lomőr óvatosan rázogatja a sarokban ezeket a szálakat, figyeli a kipergő fehér port. Ujjaival köröket rajzol a földre, máskor a tenyerébe köp, galuskákat gyúr a lisztből, amik életre kelnek, és kövér férgekként tekeregnek a padlón.

Kanyarulatok az emlékezetben. A malom csöndes téli álmot alszik. Az őrlőkövek mozdulatlansága: akár a szobrok, csak a rég megtört búza kísértete recseg irdatlan súlyuk alatt. A fiatal legény rácsap a térdére, mire köd gomolyog elő a nadrágjából.

A percek, az órák jégszege: a fiú nem is emlékszik már, hány hónapja ücsörög egyedül ebben a malomban. Figyelmeztették, hogy hosszú és mozdulatlan tél vár rá, amíg az ott felejtett zsákokat őrzi. A kínzó csöndben megedződött fül még a hópihék kristályainak egymáshoz koccanását is hallani véli az ablak alatt. Apró pohárköszöntők. A szív reggeli gyakorlatai: egy fejjel lefelé csüngő kakas a keresztgerendán megkezdi énekét.

– Drága barátom! – rikkant felé a legény, miközben felseper némi lisztport a markába, és konfettiként a levegőbe szórja. – Nincs is más örömöm és társam, egyedül te! – dicséri a madarat. – Hangszálaidtól rezeg a boldogság huzala! Micsoda létszámban lep meg a libabőr, amikor hallhatlak!

Tiszteleg a madár előtt. Az pedig abbahagyja a kukorékolást, csüng tovább denevérként, előre-hátra dülöngél, hatalmas karmai mélyen a fába fúrva.

Ismét kibetűzi magát a szótlanság. A legény megint a földre hullt lisztet sepregeti. Beszórja vele az arcát, és bolondozni kezd: – Nem gondolod, hogy egészen beteg vagyok már itt? – szegezi a kérdést a kakasnak. – Kulisszatologató bolhahímzés költözött az ereimbe! Nem feketébb a szemem a szokásosnál? Örömmel kerítek egy létrát, felmászom hozzád, hogy alaposan megvizsgálhass, csodadoktor!

Majd szalad is érte. Hatalmas a lator: a fokok helyén kígyók vannak kifeszítve, azokon lépked a legény. Hamarosan felér a kakas mellé. Az izgatottan kezdi forgatni a fejét.

– Attól félek, belém másztak a lisztkukacok! – suttogja a madárnak, ami riadtan kezdi csapkodni szárnyát.

– Na, jól van, jól! – csitítja a malomőr. – Majd én megszabadítalak.

Azzal kihúzza a madár lábaiba vert hosszú szegeket, és a karjaiban viszi le a sebesült állatot.

– Bocsáss meg, amiért felszögeztelek a tetőre – sajnálkozik a legény. – De borzalmas álmot láttam az éjjel, emiatt cselekedtem így. Jaj, hát hogyan is kezdjek bele… Biztosan a lisztkukacok kúsztak be az agyamba, ők ültették el a fejembe ezeket a szörnyű gondolatokat. Azt álmodtam, hogy végre asszony állt a házhoz, és te, pont te üldözted el innét. Nem kockáztathattam meg! Hiszen már a módját is kiötlöttem, miképp varázsoljak lányt ide, közénk! Egy igazi kis hercegnőt, akire oly nagyon szükségem van! Ugye nem fogod bántani, amikor megérkezik?

A kakas fojtott kotyogást görget el-vissza a torkában. Emellett szöszmötölés hangját hallani. A legény összeszorítja a fáradt madár csőrét két ujjával.

– Hallgasd, pacsirtám! – suttogja az állat fülébe. – Ezek a randa patkányok lesznek, örök ellenfeleink! Azt hiszik, megebédelnek a lelkemből, hogy feltéphetik szívem liszteszsákját. De nem ám, nem, amíg ki nem csorog a virágcsokrokból a döglött méhek könnye!

A surrogás elül, a fiú pedig máris szalad a kakasával hátra. Ott egy fehér színű bábu ücsörög egy régi ládán, szétvetett lábakkal, melle két tenyérnyi gombóc, a fejéből drótszálak meredeznek elő.

– Most aztán meglepődtél rendesen, mi, Kukori? – nevet a legény. – Én magam gyúrtam ezt a lányt hó áztatta lisztből! Csinos lett, nem gondolod? Szereted, ugye? Sose bántanád a gazdád választottját? Gyönyörű, gyönyörű lányka, csak várd ki, amikor a malom oldaltégláiból épített sütőkemencébe rakom!

A kakas szárnyát csapkodva kiugrik a fiú kezéből, és fel-alá járkál. Felcsippent néhány a földön vonagló lisztférget, valahányszor kemény csőre a padlóhoz koppan, apró szikrák gyulladnak.

– Látom a szemedben a jóságot, kakas! – Mosolyog a fiú. – Máris megszeretted a malom úrnőjét, le sem tagadhatod! De minek is tovább vesztegetni az időt holmi szegekkel, eleget ráncoltuk már a csecsemők homlokát! Sürögjünk! Süssük készre a hercegnőt!

Azzal felkapja a csirizbábut, elindul. A madár utána totyog, a fejét közben izgatottan forgatja, újabb földön kúszó kukacok reményében.

Kimásznak a vadászkürtből a kullancsok. Meghámozni a poháralátétet: a szegőszalag fennakad a halászhorgon. Felcsapnak a lángok a kemencében: a fiú hatalmas péklapáttal tessékeli be a vájaton szíve választottját.

– Égessen barnára fellobbant szívszerelmem! – suttogja neki, és a malmot hamarosan betölti a sülő kenyér illata. A tetőgerendából kihullnak a rég bevert rozsdás szögek, csilingelve érkeznek a földre, s vonaglani kezdenek, mintha férgek lennének. Koppannak a kakas körmei a padlón, ahogy felcsipegeti őket.

Péktömjén: az őrlőkövekbe költöző illat. Elgurul egy lisztes zsák, majd seb nyílik az oldalán, kifordul belőle egy adag fehér patkány. A legény utánuk szalad, és agyonvágja őket a lapáttal.

– Lőtávolság, lőtávolság! – kurjantja; a falat vérrel pöttyözik a szétrobbanó rágcsálófejek. – Maradjatok távol, semmi keresnivalótok itt! Hamarosan kilép a kemencéből egy hercegnő, még csak az kéne, hogy egyből a ti gyászmisével átmosott pofátokat pillantsa meg!

Eldől az oldalára a kakas. Piszka lába egy ideig a levegőt rugdossa, majd kimerevedik. Szalad hozzá a legény, előhalászik egy apró kulcsot a zsebéből, és a madár hátán lévő lyukba illeszti. Megtekeri, az állat ettől újra mozgásba kezd.

– Szedd össze magad te is! Elég már ebből a felfordulásból! – korholja a fiú.

Galambdúcok a vizeletben. A sebek mosolya: szakadt receptek hullnak ki egy szívből.

A fiú kihúzza a kenyérhercegnőt a kemencéből. A felszálló illatgőz bekúszik az orrán, le a tüdejébe, ettől könnyek szöknek a szemébe.

– Már csak egy csók kell, és felébred a Csipkerózsikám! – mondja, azzal puszit lehel a barnára sült kenyérbábu ajkára. A csók nyomban megsüti a legény ajkát, ijedten kapja hátra a fejét. – Hú! Perzselsz, édes szerelmem, akár a paprikás hálószoba!

A kenyérlány kinyitja a szemét, felül. Csodálkozva néz ébresztőjére, vonal szája lassan szétnyílik, ahogy első falatokat tör a levegőből.

A fiú térdre veti magát, combjai körül a padlóról felvert liszt száraz füstje kavarog: – Hercegnőm! Drága hercegnőm!

Még a kakas is megáll, lemerevedik egy pillanatra. Piros szeme kíváncsian csillan, a csőréről nyálcseppekként hullnak az elfojtott kotyogás hangjai.

– Micsoda förtelmes rumli van itt! – kezdi kárálását a lány, amikor szétnéz, majd felpattan a péklapátról, kinyújtóztatja formás lábait. Pikkelyként hullnak róla a ropogós kenyérhéj darabkák. Néhány patkány elősurran a zsákok rejtekéből, hogy felkapja a szertehagyott héjfalatkákat. – És még patkányok is vannak! Ez lenne a palota, amit nekem szántál?

A legény elszégyelli magát a kemény szavak hallatán. Lesütött tekintete lisztet söpröget a sarokba. Majd így szól: – Drága hercegnőm! Kérlek, nézd el a mostoha körülményeket. Amit meg tudok tenni, megteszek, hogy nagyobb legyen a kényelmed! Tekints rám úgy, mint a lovagodra, aki az imádott hölgyért a kádfestékbe fojtaná magát!

Ez a beszéd kellemesen csiklandozza a lány pisze kenyér-orrát. Tapsikolni kezd, és utasítja a fiút: – Gyorsan! Emelj nekem trónt a zsákokból, lovagom! Mégsem ülhetek a malomkövön omlós fenekemmel!

– Parancs! – Vágja haptákba magát a fiú, majd hordani kezdi a tér közepére a hatalmas liszteszsákokat.

– Nem oda! – ugráltatja közben a lány. – Kicsit odébb! Nem… Mégis jobb volt amott. Bár ha meggondolom, ott sok a búzaszem, amely szúrná a tekintetem.

El-vissza rohangál a fiú terhével. A lánynak közben az is eszébe jut, hogy hintót kér, ami elé a patkányokat fogatja a legénnyel. A kocsi hamar elkészül: egy régi dagasztóteknőbe ülteti a hercegnőt a fiú, és ostorral a patkányok közé csap.

– Gyí, semmirekellők! – kiált a rágcsálókra. – A királykisasszony világot akar látni!

Azok nekifeszülnek, de sehogy sem tudnak megindulni.

– Fogd be szépen a kakast is! – mondja a kenyérlány, a fiú erre megrökönyödik.

– De hát ő… – kezdené, de leinti a hercegnő: – Azt mondtam, hozd őt is! Ne feleselj!

A legény mi mást tehetne: megrántja a vállát, és magához csalogatja a madarat.

– Sajnálom, Kukori, de egy kis pacizástól még nem lesz semmi bajod – suttogja neki, a fejét simogatva, s őt is beállítja a sorba.

– Gyí, gyí! – kurjant, azzal végre elindul a fogat: körbesuhan, fehér szelet kavar, ahogy befordul a sarkokon, átrepül a malomkő felett, majd kitör az ajtón, és odakinn, a lapátkerekek körül röpköd. A kakas szárnycsapásai a résekbe űzik a férgeket.

– Nullszéria, bazaltburkolat! – Tapsikol a hercegnő, kenyérmorzsák repülnek ki a tenyeréből. – Gyerünk, fiú, hajtsál gyorsan vissza a malomba, aztán fektess a zsákra, teljesen fellelkesültem ettől a száguldástól!

A legénynek ezt nem kell kétszer mondani: máris besurran a kocsi az ajtón.

Mandzsetták a vállcsontban: a szerelem fölé vert híd re-csegése, ahogy a legény szorosan magához öleli a lányt. Döfködései elültetik a kenyérforgácsot a zsákok közé, fehér ködként gomolyog a liszt a két szeretkező körül.

Egyszer csak letaszítja magáról lovagját a lány, és felpattan a zsákról.

– Na, hát én végeztem! – mondja a lihegő legénynek, akinek izzadt arcán összecsomósodtak már a lisztdarabok.

– De… – kezdi a fiú. – Hercegnőm! Kérlek… Én még nem…

– Szavadat sem akarom hallani, te fiú! – kiált rá a lány, azzal otthagyja. A legény feje elvörösödik. Szétesik darabjaira: fogaskerekek és rugók gurulnak elő belőle. Érkezik nyomban a kakas, hogy a csőrével visszadugdossa a fiúba a kihullt fémketyeréket.

Kidülleszti a vitorláját a délután. A legény seprűvel rohangál fel és alá a malomban, miközben pattognak a kenyérkirálylány szavai: – Gyorsabban, lovagom! Amott egy megfagyott pókhálót láttam, benne vérző vattadarabok vergődtek! Orcám pirosan izzik a szégyentől, ha arra gondolok, ilyen ürülékkel vakolt kastélyban kell laknom! Miért nem dugtál rögtön a disznóólba, te sóskatolvaj? Még annak is szebb kupolája lehet, még ott is ízesebb borokat izzadhatnak a falak!

Jár a seprű a fiú izzadt markában, belülről még mindig a terpeszkedő vágy feszíti. Így hát félre vonul a sarokba, hogy könnyítsen magán, de valahányszor robbanna, ismét szókövet vág a lány a fejéhez.

– Hol leledzel, lovagom? Biztos henyélsz valamerre, jól ismerlek!

– Itt vagyok, itt! – nyögi a legény, és folytatja a takarítást. Rátör a szédülés, a torkán akadt hév ismét a sarokba űzi, míg végre könnyíteni tud magán.

Kigyullad a sárkaparó. A spermától összeragadt liszt gubacsait körömnyi lányok görgetik a zsákok mögé, hogy kenyeret süssenek belőle egy gyufa lángja fölött. A trónján terpeszkedő kenyérlány magához rendeli a fiút.

– Dobd el azt a seprűt, mert egészen röhejesen mutatsz vele! – közli. – Keresd elő inkább a fakanalat, és főzz nekem húslevest!

A legény homlokráncaiból kiugrálnak a halszálkák.

– Húslevest? – nyög. – De… Mégis miből?

– Amott kapirgál az a megtermett kakas! – Bök száradt ujjaival a sarokban forgolódó madárra a lány. – Igazán jól mutatna egy gőzölgő kondérban, nem gondolod? Más haszna amúgy sincs neki! Néhány rozsdás szeget ha még mellé dobsz, egész finom főzet kerekedik belőle!

Kifordulnak a hálóköntösök, kibontja magát a halászháló. A fiú így szól: – Kérlek, hercegnőm, had főzzek neked valami mást! Ez a kakas a barátom, alighanem az egyetlen, képtelen lennék tűzforró vízbe fojtani!

– És én nem vagyok eléggé a barátod? – Tátja el a száját a lány. – Mi több, az úrnőd is egyben? Csupán egy ostoba madár! Ennyit sem tennél meg értem? Soha semmit sem teszel! Szép kis levente!

– Te pedig szép kis hercegnő! – kiált rá magából kikelve a malomőr. – Amióta itt vagy, mást se hallani, csak azt, hogy utasítgatsz! Neked semmi se jó, semmi se szép! Miért nem tudsz megülni egy pillanatra a fenekeden?

– Ostoba! – morog rá a lány. – Ilyenek a hercegnők, hát nem tudtad? Majd megtanulod! Sokat nem tehetsz ellene, mert én innen el nem megyek most már!

A fiú mondana erre valamit, de egyszer csak felröppen a kakas a földről, és nekiugrik a kenyérkirálykisasszonynak. Szélesre tátja a csőrét, elkezdi a lány arcába okádni az előzőleg lenyelt lisztférgeket.

– Ne! – sikolt a lány. – Lázadás! Lovagom! Leventém! Gyorsan, hozd a péklapátot, csapd agyon a szárnyast! Teljesen megkergült!

Ámul-bámul a lelkekből kicsavart kobratömlöc. A fiú mozdulatlanul áll, ökölbe szorított kézzel figyeli a jelenetet.

– Vagy a seprű! – esedezik a hercegnő. – Vágd agyon a seprűvel, te ostoba! Mozdulj már!

A kakas tovább ontja magából a kukacokat, amik befúrják magukat a lány testébe. Éhes szájuk elrágja a tésztakötéseket, hosszú alagutakat túrnak a fejében. A lány tehetetlenül csapkod, fetreng a trónján, majd magába csuklik, közben lisztporként kiszáll belőle a lélek.

Elcsöndesedik a malom. A kakas egy ugrással ismét a földön terem, és folytatja a kapirgálást. A padlónak koppanó csőr szikrái feketére pörkölik a rángatózó férgeket.

Színeit felejti a szivárvány. Elindulnak a tűk, hogy pókhálóval bevarrják a zsákokba nyílt sok-sok reszkető sebet. Kifordul a háncskosár, a patkányokból előguruló dobókockák hangja: az angyalok tollai a malomkő szigorú prése alatt fekszenek. A tollak végül porrá válva kiszöknek az ablakillesztések résein, még fehérebbre festik a kinn szállingózó havat.

Egy felakasztott kenyérbábu lóg a tetőgerendáról, mint valami hatalmas, fakó denevér. A lábain átvert rozsdás szegek. Az élettelen test el-vissza dülöngél, néha kiszakad belőle egy darab, és a száradt kenyérkupac a földre pottyan, ott a patkányok hordják szét morzsáit. A kakas csipkedi csőrével a darabokból kikandikáló férgeket.

Távolabb, a zsákoknak dőlve ül a fiú. A nadrágján csirizfolt. Egy apró kulcsot tekerget a szívében. Fordulnak a fogaskerekek. Nyújtózkodnak a rugók.