A szürke autó

I.

Szeptember eleji édes-rohadt almapotyogás a ministránskertben, nyárutó levélillatzúdulás. Hetyke gyerek-főiskolások a papudvar dudvagyepén feküsznek, henyélnek; hasukat süttetve henyélnek, ki nem számított s oly nyugodt jövő felé unottan húnyt pillákkal lanyhán tekintve...Oh, hol van még bármi, mi fontos lesz egykor? Játszani jöttek - gyermekségük utolsó kis pihelélegzetei - a zöldben indiánugorva, fogócskázva, bőrfocizva piszkos rongyos cipellőben. Tüneményes elbotlások...hentergő párducvadságok...Nekik ma még, de csak ma; ma még minden megbocsátható. S a komoly reverendás urak csak néznek, csak mulatnak. "A kis csalafinta!" - böknek egy fiúcskára, "Ó, ez ám a jövő tudósasszonya!" - böknek egy szemüveges leányzóra. "Tudós ám mint mink, kedves barátom!" - meghatottan, szemlesütve..."Mi sokat térdepelnek, mi lelkesek, mit összveimádkoznak, a kis angyalok! Csak el ne fáradjon a kis térgyök kalácsa!" "Mibe, a lány után járkálásba? Hisz gyerekek még!" S egyikük, egy ősz öreg köhhintett, vagy tüsszentett, netán nevetett (?). Maradjon ez az ő titka most. Térjünk a komoly dolgokra...,
Egy szürke autóra...
Kíméletlenül bevágódott a szent csöndbe. Meggyötört növő gyönge füvet, hullott gesztenyét, dagasztott lucskot, sarat, senkire se tekintettel, csak úgy...
De felháborodásnak nyoma sem kelt utána...Annyira nem számított...Jönni kellett, jött hát...S úgy, hogy az neki is fájt...Ez a szívszakasztó egyformaság táborról táborra, ez a mi sem magától értetődőbbség, hogy itt van, mint egy darab bútorfa...Aki nélkül semmi nem lenne itt most, és aki valamiért - talán éppen ezért? - mégsem számít. Senkinek...
Maga alá rántott a rettentő, a szürke, az üresen vészterhes ordító kerék...Síró nyálkás giliszta sebzett vadak haláltusa-zsámolyaként...Visongott a gumi, üvöltött a fék...
Kiszállt, kivetődött az a Valaki...Már vártam...Dermedten és sokáig vártam. Őt vártam rég.
Becsapta az ajtót, undorodva, mindentől mindenkitől undorodva indult útnak...Ment, elszánt előrehajtva, döfő drótfürtökkel ment...Nyársradöfött azzal az acélmerev szemével, fújtató világ-dühével...
Azelőtt - (de mikor volt az már?) - megfogadtam sokszor; a kékszeműt s a múlhatatlan fagyot elkerülöm...Élni akarok...
....Jönnie kellett, hát jött. Kíméletlen...
Péncélosan, fojtó-szótalan...Összezúzott légvárakkal...bástyadöntögető szellemekkel, megkötözött-szétfeszítő vágyakkal...
És kivasalt szelid udvaromra kiváncsi pihék, gyöngyök, hajak..., sokan,...egyre többen..., hulltak, hulltak, hulltak...


II.

Tábori este. Egymás mellett, fölött, alatt rendben sorakozó hálózsák-hadak. A kicsinyek napuk minden piszkát lemosva, Miatyánk után így, magzatpózban tértek a megérdemelt nyugovóra. Lágy takaróba simulás távol otthontól, fivérektől, nővérektől; friss-dohú messzi erdei zamat, fáradt dunna-szuszogás, a csöndet kedvesen megtörő egy-egy horkanás, reccsenő fordulat; merészen idegen ölelő odú. Egyetlen leány leledzik kínzó verejtékben, sértettségben még...Ő, az elsős, az elsőtáborozó...Többet tud ő már, mint az összes többi...megütötte és megcsókolta az a nyárutó délután...Megsápasztotta annak a különös Valakinek zsibbasztóan fájó, felrémlett pirossága...
Emésztő feldúlt szereteszálló parázs...összevissza futó lábacskák..., óceánba vegyült patakbuzgás...Lehullott sárga, vörös, zöld almák, mézesposhadt körték, összvefolyt lekvár a szájban, egybekondult harangok, néma halkulás feltörő sóhajok...
Boldog drága semmittudását elvitte a nagy, az az íveshátú szürke autó...
Hová vitte vajon?
Hókirálynő birodalmába, az Észak jégtükrű sarkára? Kietlenül szétperzselt szavannára? Sűrű vad bozótba, a láthatatlanba a hallhatatlanba, párába, a kéjes gyömbér, a nyers pálma, a rengeteg fűledt-bódító rókaszagába?
Csoda-virágkehelybe, gyöngyös patak sodrába? A fel-felbuzgó életbe, az el-eltűnőbe, a föld alatt, a páncél alatt maradtba, a bezártba, a kitártba, az egyesülésbe, a szétválásba...
a miértbe, a majdnembe, a mégsembe és a talán sohába (?)... A szépérzék ébredésére és alkonyára...Az Édenbe, a kétségbe, a tudásba, tündérörömbe, az arculcsapásba, a simogatásba, az elfedésbe, a csupaszságba...
Maga sem tudta hogy esett és miért, de attól a naptól nem lehetett az semmi, mint eleddig...Az a szürke bűvös, az a mindent szántó, megkívánó, bekebelező autó...Az a hevülő őrült motor, az az éhesen tátongó üresség, öntengelyén pörgő iszonyatos kerék...
Pörgő-forgó mindjárt kiguruló. Vezető kéz, téboly...A fék, vajon az a fék meddig tart még? Meddig feszíthető fürjre az íj?
..............................................................................................................................................................................
Akkor ér legmesszibb a szál, mikor közel szakadás. Madár dalol a csúcson, ha fűrész dönti a fát.


III.

Vagyunk két mindenen kívüli két mindenre vágyó, seholsem-királylány mindenütt lenni szánó, örökkön futó-elakadó szánkó, ős álmatlanság ébren szunnyadás, két kis magánvilág két oltári világtalanság, ... férfi és nő, nap és felhő, a jég a hő, a véső a kő, az erdő a tűz, vadász és fürj, íj és tegez, kép és keret, a tűrő a bántó, a gejzír a nyártó, mindig más, eggyé váló...