A pikkelyesláda

Egy lányt cipelnek az erdei folyó hullámai: hosszú, fekete haja sötét glóriaként lebeg a feje körül, szálain megtapadnak a buborék-gyöngyök. Bánatos tekintete sötétre festi a fölé hajló fák lombjait. Sóhajaitól visszanyelik a madarak csicsergésüket. Az erdőt kibéleli a végtelen csönd: egyedül a víz loccsanásait hallani, néha egy-egy kövön fekvő béka kuruttyolását. A lány gyorsan suhan el mellettük.

Ajkai mozognak, és szavakat potyogtatnak a tiszta vizű folyóba: – Tubicám, tubicám! – érkeznek a szerelmi sóhajok. – Bárcsak felröppenhetne a lelkem arról a kopasz ágról, amit belém szúrt a magány. Összegyűjteném a patak legszebb kavicsait, hogy trónt emeljek belőle neked, illatos virágom!

Sárga hasú gőték csusszannak be és ki a lány ruháján, miközben így beszél. Felmásznak az arcára, majd a hullámok közé csobbannak összeráncolt homlokáról. Szerelmi fájdalma beköltözik a halak úszóhólyagjába, amitől azok rögtön süllyedni kezdenek a fenékre.

Távolabb egy hatalmas sárkány pihen a folyóparton. Pikkelyes testét kinyújtóztatva az erdei sziklákon hosszú farkát a hűs habok közé lógatja. Néha ráharap egy-egy hal a farokvégre, ilyenkor kiemeli a vergődő uszonyost a vízből, hogy a szájába hajítsa. Rágás közben elégedetten fúj ki az orrán néhány füstfelhőt, mintha csak kényelmesen pipázgatna, majd visszahajtja irdatlan, lószerű fejét a kőre és élvezi tovább az erdei fák között csorgó napfényt.

Egyszer csak valami súlyosat érez a farkának ütközni. Először azt hiszi, hatalmas farönk lehet, de amikor odapillant, meglátja a lányt. A sárkány rögtön kiemeli a vízből és az arca elé tartja a jövevényt.

– Hát te ki vagy és mit keresel az én folyómban? – dörög a hangja, a zengéstől néhány madár rögtön fel is röppen a közeli ágról.

A lány először ijedten néz vissza az óriás hüllőre, majd eszébe jutnak a nagyanyja szavai, aki egyszer azt mondta, a sárkányoktól nem kell félni, ijesztő külsejük szépséges szívet takar. De az állat hatalmas fogait, hideg szemeit elnézve a félelem tovább verdes bordaketrecében, így hát dadogva, reszketve válaszol a kérdésre: – Én… én… a folyóba vetettem magam ma reggel… Igazán nem tudtam, hogy ez a te folyód, drága sárkány!

– Ez az én folyóm és az én erdőm – morog a szörny. – Persze kevés embert érdekel ez manapság. Egyre több a vízmerő, egyre több a horgász a folyónál. Most pedig már a buta fruskák is az én folyómba ölik magukat, mondhatom, szépen vagyunk!

Azzal oldalra fordítja a fejét és mérgében felizzít egy követ. A lány hatalmasat nyel, és imára kulcsolja fehér ujjait: – Kérlek, ne haragudj sárkány, ha tudtam volna, hogy ez a folyó itt a tiéd, más vesztőhelyet keresek magamnak. Inkább ölöm magam holmi piszkos pocsolyába, semhogy bárkinek is kellemetlenséget okozzak!

A hüllő erre megenyhül. Lesöpri a lányról a rá tapadt nedves faleveleket, amiket az ruhájával összeszedegetett a folyó felszínéről, kiráz még belőle egy hosszú, fekete siklót, majd leülteti maga mellé a kőre.

– Egyáltalán mi vihet rá egy ilyen szépséges fiatal lányt efféle bolondságra? – szögezi neki a kérdést, majd hatalmas farkát visszacsúsztatja a hűs vízbe.

– Nagy az én bánatom. – Hajtja le a fejét a lány, a hajáról legördülő vízcseppek akár a könnyek. – Szerelembe estem egy fiúval, aki sose lehet az enyém.

– Ó… Szerelem – veti oda a sárkány, mintha csak egy rossz ízű falatot köpne ki a szájából, vagy egy szokatlanul szúrós szálkát. – Gondolhattam volna, hogy emiatt ficánkolsz a habok között. Ugyan mi más is bolondíthatná meg ennyire az embert?

A lány nem válaszol.

– Azért csak folytasd! – biztatja a hatalmas állat, kinyújtóztatva szárnyait, ásítva. – Mesélj nekem erről a fiúról! Igazán nagy hatalmú lehet, ha rögtön a folyónak szaladnak miatta a lányok.

És a lány belekezd: – Haja akár a holló tollai, szemeiből nektárt gyűjtenek a méhek – így áradozik a lány. – Egyedül az anyja egy átkozott boszorkány. Bezárva tartja a házban drága szerelmemet. Még születésekor megjósolták, hogy érkezik majd egy hercegnő, aki egy egész láda kincset kínál a fiúért cserébe. Azóta csak várja és várja az a banya a kincset hozó hercegnőt! Hatalmas bottal strázsál az ajtó előtt és elkergeti a nincstelen lányokat. De amikor megpillantottam az ablakban sóhajtozni azt a fiút, rögtön elrabolta a szívem. Azóta minden nap levelet írok neki, amiből madarat hajtogatok, és berepítem az ablakán. De megközelíteni… Megközelíteni nem tudom. Kékre-zöldre vert már az anyja azzal a fene nagy bottal.

Majd felhúzza a ruháját, hogy megmutassa a sárkánynak a testét tarkító ütésnyomokat. A sárkány jóízűen felkacag.

– Nosza! Téged alaposan eltángáltak, meg kell hagyni! – pöfögi. – De egyet se félj! Van most már cinkosod, segítenek neked kirángatni azt a fickót a házból. Miért is ne tenném? Máskülönben megint a folyómban akadnék rád.

A lány szemei kitágulnak, és összecsapja a kezét. Szikrák pattognak az arca körül.

– Mondhattad volna előbb is, hogy kincsre van szükséged – folytatja a sárkány. – Abban ugyanis tudok segíteni. Van itt egy üres láda a folyó alján, amit felhozok, és megtöltök neked arannyal.

Azzal hosszú farka tapogatózni kezd a folyóban, míg aztán rá nem lel a ládára. Kiemeli, a lány elé teszi. A láda éhesen kezdi tátogatni a száját, a sárkány pedig belé rázza száraz pikkelyeit.

– Közeleg a sárkány éve, ilyenkor korlátlan az erőm – magyarázza a hüllő. – Pénzzé változtatom neked ezeket a pikkelyeket. Ezzel alighanem kiválthatod a szerelmedet, és nem kell többé az ütésektől tartanod. De csak annyit adok, amennyit ezért a fiúért kérnek. Se többet, se kevesebbet. Így hát rajtad áll a választás: vagy a legényedre költöd, és éltek ezentúl szegényen, vagy elfelejted a fiút, és tied lesz a gazdagság.

A lány nem győz hálálkodni az állatnak, de az elengedi a füle mellett a sok köszönetet. Helyette a falu felé mutat és ráparancsol a lányra: – Indulj! Ne is lássalak többet, élj a választásod szerint!

Hosszú az út vissza a faluba: a nehéz ládát vonszolva maga után, mély barázdát szántva vele az erdőben lassan tipeg a leány. Lehulló izzadtságcsöppjeit magukba szívják a gombák, fáradt nyögéseit a madarak csipegetik össze az égről és repülnek velük vissza a fészkükre. Beköszönt a délután, mire a lány a kiszemelt házhoz ér. Ott persze rögtön útját állja az anya. Tekintete vörösen izzik, hosszú orrából füst száll elő.

– Hányszor kergesselek még el, hogy ne gyere vissza? – szegezi rögtön a kérdést a lánynak. – Isten az égben, agyonütlek egyszer!

– Álljon meg! – könyörög neki az meg. – Elhoztam az aranyat, amit a fiáért kér! Kérem! Adja nekem őt, cserébe magáé lehet a kincsesláda!

Az asszony öblösen felkacag, majd azt mondja: – Ismerlek jól, te lány! A családodat is ismerem! Szegények vagytok, mint a kopasztott bagoly! Nincs neked aranyad! Biztosan megpróbálsz átverni!

– Nézze meg, ha nem hiszi! – mutat a lány a ládára, a nő pedig alaposan körbejárja.

– Jó, nyisd hát ki, had lássam, mivel ámítasz! – morogja. Meglepetésükre a láda magától kitátja a száját. Benne azonban nem arany, hanem a folyó nedves kavicsai csillognak. Egyik-másik moszattól zöld, valamelyikről egy pióca lóg, mintha csak a kőből próbálna vért szipolyozni a féreg. Az asszony a fejét fogva nevetni kezd: – Na takarodj innen, mert agyon ütlek! Ezekkel a kavicsokkal próbálod kiverni a szemem? Kiverem én a tiéd, de bottal!

A lány sírva fakad. Többször is bezárja és kinyitja a ládát, abban reménykedve, hogy egyszer csak aranyat talál benne. De csak a kavicsok néznek rá vissza a ládából. Ekkor a bot élesen csattan a hátán. A lány fogai fájdalmasan összekoccannak az ütéstől, a harag hirtelen átitatja a lelkét.

– A jó fene essen magába! – szakad ki a lányból, azzal kivesz egy kerek kavicsot a ládából és teljes erőből megdobja vele az asszonyt. A nőt a hasán éri a találat, amitől egyből összeroskad, és köhögésbe kezd. A hajigáló ettől teljesen fellelkesül és újabb kő után nyúl: hamarosan záporozni kezdenek a kavicsok az asszonyra. Az egyik kiveri a szemét, a másik a fogait üti ki a szájából. Madarak érkeznek, felcsipegetni a kiesett véres fogakat.

– Még ma szabad leszel, kis szerelmem! – ujjong a lány, a keze csak szórja, szórja az éles köveket. Amikor az asszony kiterül, máris szalad be a házba. Feltépi az ajtót, és izgatottan szólongatni kezdi a fiút. Ekkor megpillantja: ott áll az ablakban, háttal neki, mintha az udvaron összecsuklott anyját nézné. A lány rögtön oda szalad hozzá, hogy átölelje. Ám a fiú nem öleli vissza. Csak áll, mereven, mozdulatlanul. A lány alaposan megrázza, hogy felébressze bűvöletéből, de a test mereven dülöngél előre-hátra, mintha nem is ember lenne. Maga felé fordítja: egy fából faragott bábu néz vissza rá. Arca festett mosolyra húzva, tekintete fába vert apró kavicsok csupán, amik most kiesnek a fejéből és nagy koppanással érkeznek a padlóra.

Zokogásba kezdenek a kelengyék. A megnyúzott árbócból kiesnek a szálkák. Egy bábut cipelnek az erdei folyó hullámai, a hátán a lány ül lovagló ülésben. A lány így kiabál: – Tubicám! Tubicám! Felvesszük mi a harcot a patakokkal! Átvirrasztott éjek, vattával átdörzsölt reggelek várnak miránk! Házat emelünk a halcsontokból, elvágjuk az udvarunkon kódorgó hercegnők torkát!

A fák erre föléjük hajolnak: rizst ráznak ki magukból, a rizsszemeket csipegetni kezdik a folyó halai – apró körfodrok születnek az elnyelt szemek körül.

Kémlelőnyílás a kavicsokon: szemek pislognak az udvaron fekvő halott asszony sebeiből. A szemek hirtelen átalakulnak egy hüllő hideg tekintetévé. Kinyílik a vérbe ragadt halott szája: fekete gőték masíroznak elő az íny mögül. Bőrén pikkelyek jelennek meg, elejtett botja a fenekéhez forr.

Repeszdarabok a pupillában. Döglött halak lebegnek a folyó felszínén. A fiú és a lány a kövek között szeretkeznek: nyögéseik lerázzák az ágakról a leveleket, beszórják vele a halakat. Szobrok fejjel az iszapba állítva. Ahogy a lány végigcsókolja a fiú hasát, egyszer csak köldökzsinórba ütközik az ajka.

– Ne félj, hollócskám! – így biztatja a lány, majd kutatni kezd a kövek között, és előhúz az egyik alól egy éles, fekete kagylót. – Csak egyetlen pillanatig fog fájni, nem tovább!

Majd elnyesi a zsinórt a kagylóval. Vér spricceli össze a fák lombját. A folyó kagylói erre felsikoltanak: kiköpik torkukból a gyöngyöket, amikből aprócska halak kelnek ki.

A faluban eközben kettétöri a támasztólemezt a bonyodalom. A tetők fölött a sárkány repül, torkából feltör a tűz, és így kiált: – Jön a sárkány éve, emberek! Birtokaimat kiterjesztem, adjátok nekem a házaitokat, és nem állítom belétek a tüzes nyilat!

Az embereknek sem kell több: kiözönlenek a viskóikból, és kővel kezdik dobálni a szörnyet. Az röptében kapja el a kavicsokat, és lenyeli. Torkolattűzben a púpok. A sárkány lefeszíti az égről a szivárványt, és ostorként csap vele végig a gyülekezeten.

– Majd én a csigolyáitokba dugom a kilincset! Én mondom, hosszú év vár rátok!

Ellepik a ruhák a tartógerendákat. Az asszonyok papírsárkányként röptetik a fiaikat a domboldalon és így óbégatnak: – Ó,ó világ hercegnői! Gyertek csak, gyertek! Gyűljetek ide, hozzátok kincseiteket! Ez a legény két láda aranyat is megér, mert micsoda nemesfémből gyúrták a testét! Izmai koszorúk a bőr alatt, izzadtságától szagos az akác!

Egymásra licitálnak az anyák: – Az én fiam tekintetétől kiugranak a deszkából a szögek! Hajnalig táncoltatná a meggyújtott fejű menyecskét!

Micsoda invitálás ez a sárkánynak: rögtön a domboldalra röppen, és sorban nyeli el az ég habjai közé lógatott fiúkat.

– Remek falatok, valóban! – dicséri az asszonyokat. – Megérik az árukat, szó se róla!

Azzal a nők nyakába rázza elszáradt pikkelyeit. Az asszonyok megfürödnek a pikkelyesőben, a hozzájuk tapadó lemezek alól így sikkangatnak: – Csak megérte! Gazdagok leszünk, asszonyok! Aranyból lesz a ruhafogas, a koporsónk áriát fog énekelni!

Gúzsba köti a perceket a rombolás. A levegőből kifacsarni a szomorúságot. Az idő malmának kerekei visszafele forognak: küllői között a fiatalok szíve vöröslik. Miután elvonul a sárkány, a faluban ünnepség kezdődik: a hangos robbanások rázzák a világot, az erdő fölött tűzrózsák és lángkorallok nyílnak. A maszkba öltözött férfiak körbe táncolják a házakat, és ajkuk egyszerre kiált: – Itt a sárkány éve! Itt a sárkány éve, az anyátok úristenit! Kezdődik a küzdelem!

A házakból bájos feleségeik integetnek nekik. Konfettiként potyognak a világra a csillagok.

A tűzijátékok hangja soká visszhangzik még a fák között, majd csönd telepszik az erdőre. Egyedül a régi patak csorgását hallani, és némi a halk csörömpölést, ahogy a folyó millió éves kavicsai átfordulnak egymáson. A sápadt hold az égen akár egy hatalmas gyöngy, amit az ég kagylójából kapartak ki. A parton, a tűz mellett egy fiú ül egy kavicsból emelt trónon, az ölében egy babával. A porcelán baba fekete haját a feltámadó szél lengeti érzéketlen szemei körül. A tűzön hús sül, aminek az oldalán még egy-egy pikkely fénylik, mintha csak pénzérme tapadt volna hozzá.

A fiú falatokat szakít ki a húsból és a baba csukott szájához érinti őket.

– Egyél, szerelmem, egyél csak – biztatja, de a falatok legurulnak a festett szájról, és az ölébe pottyannak, összekenve a bábu kis, fodros ruhácskáját.

Kialszik minden tűz. A füst bánatos kísértetként bújik el a hold háta mögött.