2012. július 1., vasárnap

A szomszédfiú

with 0 Comment


Aznap reggel ismét a ház recsegésére-ropogására ébred a lány. Szeme rögtön felpattan, gyorsan körülnéz a hajnali fénnyel kibélelt szobában. Az ágy előtt álló asztalból ki és beugrál a fiók, odakinn az előszobai vitrinben egymásnak koccan sok-sok porcelánangyal: néhány korábbi rengésből született repedés tovább szélesedik rajtuk, végül csilingeléssel hullnak le a hátukról a kis kerámia-szárnyak.

Itt a szomszédfiú! - tudatosul rögtön az ébredőben, az álom poros molylepkeként röppen ki könnycsatornáiból, köröz párat a levegőben, majd elbújik az ágy alá. A lány szíve pedig izgatott verdesésbe kezd bordakalitkájában, hiszen már hallja is az óriáslegény mély, zengő hangját, amint az udvarról kiabál: - Szomszédasszony, szomszédasszony! - dörgi. - Adja elő a lányát most rögtön, hadd vigyem magammal! Ne fordítsa rá a kilincset! A szívemben sáskák tülekednek, hallani szöszmötölésüket! Felzabálnak mindent, amit odabenn találnak, majd kiszöknek belőlem, ha már nincs mit enni, és felfalják a világot!

Talán majd most, talán most - biztatja magát, gyönge kezével a lepedőt gyürkészi. Majd kipattan az ágyból, odaszalad az ablakhoz, és kinéz. Megpillantja a szomszédfiú körvonalait, ahogy magasan a házuk fölé tornyosodik: hatalmas egy legény, annyi szent, a fején kalap, amin antennaként toll meredezik, a toll vége az égen átúszó bárányfelhőket csikolja, amitől azok kacagásba kezdenek.

- Úgy mardos a szerelem, szomszédasszony! - veszi immár könyörgőre az óriáslegény. Hangja távoli hegyeket tologat. Marka izgatottan tárul és záródik, mintha csak a valóság abroszát gyürkészné.

Igen. Talán most - mondja ismét magának a lány, de hiú remény, hiszen máris kirohan a házból az anyja egy seprűvel, és ütni kezdi vele a fiú lábujjait, amik akkorák, mint a földre fektetett liszteszsákok. - Nem takarodsz innen, te dióféreg! Mondd, hányszor kell még kiraknom egetverő szűrödet? Mondtam már, hogy nincs eladó sorban még ez a lány, remek hasznát veszem még a háznál! Menj innen, és ne gyere vissza többé! Majd ha a kifordulnak a libák, majd ha lepereg a győzelmi ónmáz álmaimról, akkor viheted őt magaddal! Addig csak söprögessen!
A lány saját maga ölelésében az ablakon túl: elfogja a vacogás, amikor anyjára néz. Micsoda hárpia! A szeme két parázsló kő a rút arc ráncszövevényében. A legszívesebben így kiáltana felé: - Maradjon végre csendben! Én most elmegyek ezzel a fiúval, szépen felülök a vállára, és átlépjük együtt a határvonalakat! Átgázolunk mindenen, ő és én!

De nem, nem. Nem szól egy szót sem. A szomszédfiú veri még egy ideig a házat: a lehulló cserepek szerte az udvaron, még a kémény is felborul, a kieső téglák rovarlábakat növesztenek és gyorsan elbujdosnak, akár a fénycsóvába került csótányok. Majd véget ér a felfordulás: a fiú mélyet sóhajt, és méteres lépésekkel elindul haza. A föld reszket alatta, a lány pedig könnyes arccal búj vissza az ágyba, hogy a fejére húzza a takarót. Pár perc sem telik bele, és már az anyja kopogtat a hálószoba ajtaján: - Megint itt volt az a kurafi! - morogja. - De elkergettem, el én, egy percig se félj! Nem hagyom, hogy elraboljon az a csirkefogó! Alszol még, te lány?

Nem válaszol. Kihúz a párnájából két fehér tollat, és a fülébe dugja. Majd tényleg visszaalszik.
A felhánytorgatott homlokok hullámzása: a libák egy szárítókötélről lehullt kendőn veszekednek odakinn. A házban a lány kezében jár a seprű: ahogy forog, és sepreget, porfelhő kavarog körülötte. Ebben a koszködben olykor a ház fölé magasodó fiú alakját véli felfedezni, amitől kacagni kezd. Ám rögtön áthatol a felhőn testetlen, gonosz szellemként anyja rekedtes hangja is: - Gyorsabban, te lány! Tiszta rumli ez a lakás! Lehullt vakolat mindenhol, törött poharak, tányérszilánkok! Fel fogják sebezni szép talpunkat!

- Igenis édesanya! - mondja. - Máris édesanya! Azonnal édesanya!

- Ha nem lenne ez az átkozott szomszédsuhanc! - morog az öregasszony egy hokedlin kuporogva a sarokban. Az orra és a füle között pókháló fonal feszül. - Könnyebb lenne az életünk, az már hót biztos! Micsoda pózna...

- Könnyebb lenne... édesanya!

- Majd akkor adlak oda neki, amikor az égetett váza lehűti a lakást! Na! Dalolj valamit, te lány, nem bírom már hallgatni, ahogy a seprűszálak kaparják a földet.
- ...egy vonatra száll szívem ezerszer is a szerelemtől... szembejössz az évek során... egy darabig még megdobog... és a végtelenségig... a végtelenségig...

Takarítás. Lassan csörgedez a délután. A kulcslyukakból kihullnak a rég lerágott, szájban megforgatott és kiköpött körmök. Kukacként vergődnek a padlón. A lány később odakinn fekszik az udvaron, a szomszédfiú egyik hatalmas lábnyomában.
- Drága, drága láb az, ami ezt hátul hagyta! - suttogja az égnek, szavaitól felszakadoznak a felhők. De mögöttük már ott tátog az éjszaka. Visszatér hát a házba, és behúzza maga után a fürdőszoba ajtaját. Vizet önt egy kopott szélű lavórba, és előveszi a ruhájában rejtegetett borotvapengét.
- Szép simára, azt szeretik a fiúk... - suttogja magának, és már a hosszú lábait szappanozza. A combján végigcsorog a hab, majd útjára indul a rozsdás penge, le és fel, fel és le, sorra vágja el az aprócska szőrszálakat. A víz tetején úszkáló habfelhőkben ragadt vonalkák. A habpamacsok keringője, ahogy pancsikolnak a lány talpai.

- Szomszédfiú... - Nyalja meg az ajkát a lány, mire a habfoltok apró hattyúkká változnak. Szárnyukkal csapkodnak, hosszú nyakuk kígyóként tekereg, miközben körbeússzák a lány nedvesen csillogó lábait. - Ó, ó, te szomszédfiú.

Behunyja a szemeit, látja maga előtt az udvaron álló óriás körvonalait. Érzi izzadtságának átható szagát. A nap előtt áll, így csak az alakját látni. Sötét domborulatra lesz figyelmes a nadrágján.
(Micsoda pózna.) Ujjai a lába közé csúsznak, és halk sóhajtozásba kezd. A lavórban kavargó hattyúk felröppennek a vállára. Néhány toll kihull szárnyaikból, és megtapadnak a lány combján.
Kirepül az álom molylepkéje az ágy alól. Poros szárnyai az ágyban fekvő lány arcán simítják. A besütő hold kéken csillan a takaró alól kidugott sima lábon. Eláztatja a szőnyeget a szoba vére. A falakból ősi szurok csordogál. A felakasztott csönd görcsei. A lány álmában a szomszédfiú széles vállán ül: puha lábait lógatja, néha megsimítja a legény fülét, és ezt suttogja neki: - Mezők és zátonyok... Érzem, ahogy lelkem a szabadság csiklandozza! Ó, te legény! Még a nevedet sem tudom, a szívem mégis rég a tiéd!

A fiú csak kuncog ezen, és tovább lépked. A lába alatt az úton széthajigált seprűk ropognak. Szilánkokra törnek talpa alatt.
A tükörkép erezete. Tojássárga csorog az ablakon. A ludak elhagyják csőrüket, az éj kéziratából kihullnak a betűk.

Reggel van - ablakokat nyitogatnak: - Gyorsan, gyorsan, a hajnali friss levegővel öblögessük át a szobákat! - utasít az anya, és ravasz, öreg szeme a szomszédos, de azért távoli ház felé fordul. A lány kitárja ablakát, haját táncoltatja homloka körül a szél.

Ó... Hát hol lehetsz, édes szerelmem? - sóhajt belül. - Miért nem jöttél ma reggel félreverni a házunkat? Hát lemondtál rólam, drágám? Örökre? Vagy... Csak nem más házaknál jársz? Csak nem ráuntál a próbálkozásra, és úgy döntöttél, keresel egy másik, eladó sorban lévő lányt magadnak?
Erre a gondolatra könnyek indulnak meg folyni a szeméből. A földre hullva apró gyöngyökké változnak. Az anya eközben szó nélkül nézi a lányt, majd hoz egy seprűt és egy lapátot, majd átadja neki.
- Seperd fel őket szépen, és szórd a ludak elé! - mondja, azzal kifordul a szobából.
Délután zivatar kerekedik. Visszazárják hát az ablakokat. A szomszédfiú óriási lábnyomait feltölti az esővíz. Amikor eláll, ludak veszik körül, és itatónak használják. A lány is kimegy, belelógatja fehér kezét. Hűs pocsolya, kellemesen zsibbasztja az ujjait. Odabentről kihallatszik az anya horkolása.

- Bárcsak jönnél, kedvesem - szűri a fogai közt a sóhajt. - Jöjj, és taposd el ezt a házat! Taposd el a boszorkányt, és taposs el a házzal együtt engem is, mert börtön ez, ahonnan csak így szabadulhatok! Taposs el! Mint az édes málna, szétkenődöm majd drága sarkadon, és bármerre mész ezután, ott hagyod az én nyomaimat is!

Hibajavítók potyognak ki a ludakból. A nap átadja a helyét a holdnak. A lány bezárkózik a fürdőszobába, és levetkőzik. Előhúzza a ruhából a rozsdás borotvapengét. Szappannal habozza hosszú lábát, a hónalját, és elkezdi leborotválni testéről a hattyútollakat.
Egyszer csak kopognak a fürdőszoba ajtaján. A lány kezében megáll a penge.
- Nem szabad! - szakad ki rögtön a lányból, de persze hiábavaló a tiltakozás, ezzel csak felkelti az öregasszony kíváncsiságát, aki máris benyit a szobába. Az ajtón természetesen nincs zár, az anyja akkor és oda jut be mindig, ahová épp akar. Összeszűkült tekintettel lép be, és rögtön eltátja a látványtól a száját.

- Hát te meg mégis mit csinálsz? - esik ki a száján a kérdés, amikor megpillantja a lavór tetején lebegő szappanos tollakat.
- Semmit! - feleli a meztelen lány, és a háta mögé dugja a rozsdás pengét. - Én... Igazán semmit!

- Ne hazudj nekem! - emeli fel aszott ujját az anyja, majd közelebb lép a lavórhoz. - Tán tetszeni akarsz valakinek, te kis cafka, azért borotválkozol? - kiált.

A lány szégyenlősen elfordul, az arcát kezébe temeti, és sírni kezd.

- Hát nem csoda, hogy folyton idejár az a hülye! - Rúg a lavórba az öregasszony. A víz kicsap a szélén, néhány tollat is kisodor a fürdőszoba csempére. - Biztosan kelleted magad neki, onnét ez a nagy gerjedelem!

- Még csak nem is találkoztam vele, anyám! - Sír a lány. - Soha...

- Hát ha rajtam múlik, nem is fogsz! - köpi felé a fogatlan száj, mire a lány szívét szörnyű harag önti el.

- De igenis fogok! - kel ki magából.

- Na álljunk csak meg egy... - kezdené az öregasszony, de a lány felpattan, megragadja az anyját, és ellöki. Az öregasszony hátraesik, a dereka élesen roppan, egyetlen, határozott sikkantás hagyja csak el a száját. A lány előhúzza az eddig rejtegetett rozsdás borotvapengét, és a kiterült nő fölé hajol.

- Légy átkozott, te boszorkány! - sír, majd vörös, vigyorgó szájat vés vele a nyakába. Az asszony gurgulázni kezd, a lány pedig gyorsan a lavórba fekteti a fejét, és a víz alá nyomja, ami pár pillanat alatt elsötétül. A lebegő tollak megtapadnak az anya elkékülő arcán.

Molylepkék röpködnek a lakásban. A lány egymás után tárja ki az ablakokat.

- Gyorsan! - mondja magának. - A hajnali friss levegővel öblögessük át a szobákat!

De hát sehol még a hajnal: a hold hatalmas karikája trónol csak az égen. Tükörképe nyugodtan lebeg a kinn lévő pocsolyák felszínén.

- Friss levegő... friss... szembejössz évek során... egy darabig megdobog... és a végtelenségig...
A pocsolyákon lebegő holdtükörképek átváltoznak. Most már hattyúk vergődnek a vájatokban felgyűlt vérben. Fehér szárnyaik szelet kavarnak, ami átcsapja a szobákat. A lány megáll az ablakban, és hagyja, hadd táncoltassa a haját a szellő. Győzedelmesen felsikolt, amitől felrobbannak a szekrényen álló égetett vázák, majd követik a vitrinbe zárt kerámiaangyalok is. Egyetlen pillanat az egész.

Ekkor zümmögés hangjára lesz figyelmes. Felemeli a fejét, az eget nézi, de ott már nem látni a holdat. Valami eltakarta. Ahogy erőlteti a szemét, látja, hogy hatalmas, fekete porfelhő kavarog a ház körül. De a felhő zúg.

Ez nem por! - tudatosul benne, majd eszébe jutnak a szomszédfiú szavai: A szívemben sáskák tülekednek, hallani szöszmötölésüket! Felzabálnak mindent, amit odabenn találnak, majd kiszöknek belőlem, ha már nincs mit enni, és felfalják a világot!

- Felfalják a világot... - suttogja a sötét éjszakába a lány. Gyorsan bezárja hát az ablakot. Majd eszébe jut, hogy az egész házban, mindenhol tárva-nyitva minden ablak. - Úristen!

Szalad, végig a szobákon. De a szétrepült váza és kerámiaszilánkok a talpába fúródnak, ahogy szobáról szobára halad. Véres lábnyomokat hagy maga után. Bezárja az előszoba ablakot, de eszébe jut a konyha is. Nincs idő, tudatosul benne. És járni is alig bír már. Elerednek hát a könnyei.

- Hol a fenében van a papucs? Hol a fenében a seprű? - szakad ki belőle, de szinte már nem is hallja saját szavait a közelgő sáskahad zúgásától. Lekuporodik a sarokba, sorra húzza ki a talpába fúródott szilánkokat.

- Szép... szép simára, azt szeretik a fiúk... - motyog könnyei között, majd átkarolja fehér térdét, és énekelni kezd: - szembejössz az évek során... egy darabig még megdobog... és a végtelenségig...
A házba beözönlenek a sáskák. A sötétben szinte nem is látni őket, csak a hangjukat hallani. Szárnyaik szörnyű zizegését.
- A végtelenségig...
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.